Németh Gábor megnyitóbeszéde Féner Tamás kiállításán.

„Faszom se tudja, mit ábrázol.” (Féner Tamás)

Elöljáróban talán annyit, hogy Féner Tamást többnyire szelíd embernek tartják, pedig, ha úgy adódna,  szerintem simán beverne pár százas szöget bármibe Rolleiflexszel, nem nézne se istent, se embert. Megfogná a gépet, sóhajtana egyet, kicsit csóválná a fejét, és bumm. Mit csináljunk, egyszerűen vonzódik az indusztriális dolgokhoz. Van neki példának okáért két repülőgépe, egy helikoptere, és egy lépegető exkavátora. Nyilván abból szedi ki a rugókat. 

Volna, aki azt mondaná, hogy jön ez ide.

Ide ez úgy jön, hogy Féner egyszer azt állította:

„Minden majom tud fényképezni, ha elég nagy keze van”. 

Fölvetődik persze a régi kérdés, hogy ha tízmilliárd majom tízmilliárd évig csépel tízmilliárd Erika írógépet, kijön-e egyszer legalább a „boci-boci tarka” kombinatorikailag, hogy mondjuk a Tractatus Logico-Philosophicusról ne is beszéljünk. 

Fölvetődött, de vessük is azonnal le. 

Vizsgáljuk inkább meg azt, hogy ha nem fényképezel a Rolleiflexszel, akkor mihez kezdesz vele. Mit, hát beversz pár százas szöget, és közben nagyon csóválod a fejed, például ez egy eshetőség, ezért is hoztam szóba.

Zárójel:

Apropó, csóválás. Ahogy múlik az idő, Féner szerintem egyre többször csóválja a fejét, meghallgattam a neten, hogy miket mond, és mintha mostanában elkezdték volna a dolgok picit így fölidegesíteni, dolgokon ezúttal elsősorban a felnőtt embereket értve, mert a gyerekekről már korábban levette a kezét, „egy gyereknél ugyanis”, idézi Féner Királyhegyit, „csak két gyerek rosszabb”.  

Viccből betettem a Gugli IA alapú képkeresőjébe az Architektura 18 című képet képet, mutatom is (mutatja). Megkérdeztem, hogy mi volna ez?, és a mesterséges unintelligencia pillanatnyi habozás nélkül rávágta, hogy „anarcho-egokommunista zászló”. Ennyit Féner Tamás szelídségéről. 

Zárójel bezárva.

Visszatérve a szögbeverésre, ha sor kerülne rá, akkor Az, akinek nem mondjuk ki a nevét, persze úgy intézné, hogy ne essen semmi baja a Féner Rolleiflexének.  Hogy meg se kottyanjon neki a szögbeverés. Általában magasról tenne a Rolleiflexekre, de a Fénerével kivételezne, ahogy szokott, tessék például itt körülnézni. Ez a tény nyilván magyarázatra szorulna, de én azzal nem szolgálhatok, segítségül ott van a Máté 10.29-31, mely szerint „egy verebecske se eshet le az Ő akarata nélkül”, nemhogy egy Rolleiflex.  

Minden mondat keresse a saját halálát.

Az előző már meg is találta, vissza tehát a kalapácshoz, ami az első bekezdésben lett a Rolleiflexből.

Hogyan filozofáljunk kalapáccsal? – kérdezte költőien egy szőrös szívű német ember, igaz, később aztán egy félig agyonvert sörösló nyakába borult Torinóban.

Mindjárt elmondom. 

Féner Tamás tíz nappal ezelőtt állítólag nyolcvanhét éves lett, ám a gyerekekről alkotott, föntebb már idézett, sommás ítélete ellenére, tökéletesen úgy működik, mint egy gyerek, azok ugyanis, idézem Walter Benjamint, „különösen szeretnek felkeresni minden munkahelyet, ahol jól látható, hogyan zajlik a dolgok megmunkálása. Ellenállhatatlan vonzalmat éreznek minden olyan hulladék iránt, mely építkezéskor, kerti vagy házi munka közben, szabászat, vagy asztaloskodás során keletkezik.” 

Ennek szellemében tekintsük a fényt a Teremtés munkájakor keletkezett hulladéknak, hiszen a munka úgynevezett dandárja addigra el volt nagyjából végezve, konkrétan „a kezdetben vala a logosz” kijelentéssel.  A Teremtés elvégezve, és akkor jön Féner, összegyűjti a hulladékot, és mindenféle szerkezetet eszkábál belőle.  A helyzet elég bonyolult, a kép Fénernél ugyanis néha térként, néha felületként, néha egy már létező kép attribútumokkal fölruházott másolataként jelenik meg, ráadásul nem átall ugyanarra a negatívra ötször-hatszor exponálni, a gépet közben el-elforgatva, vagy fotogramnak látszó tüneményeket hoz létre, kénye-kedve szerint. 

Tekintetes bíróság, Féner Tamás több ízben is azt állította, hogy, minden előzetes megfontolás nélkül szálldos témáról-témára. Ezt volna hivatott kifejezni jelen kiállítás címe. Ha volna valaki, aki nem ismerné az anekdotát, arról van szó, hogy a Rádió, (emléke legyen áldott),  közvetlen közelében kulminált egy bizonyos zöldséges, aki a számok mellé versikéket írt az ártáblákra, rettenetes klapanciákat, és amikor egy arra tévedt szerkesztő megkérdezte, hogyan jutnak eszébe ezek a csodálatos gondolatok, azt mondta, „írom vers, ahogy jön”. 

Hát, egy karimás öncenzúrát.

Az igazság az, hogy a vádlott rendkívül ravasz ember, ezért laza, nemtörődöm kóborlásnak álcázza azt a kíméletlen nyomozást, amit magándetektívként a Fennvaló kényes, több szempontból is zavaros ügyében folytat. 

„Undercover investigator.” Finom kis retró noir, Fénert konkrétan a Peter Sellers játszaná,  ballonkabátban olvasná a Le Monde-ot a Luxembourg-kert egyik padján, és volna az újság közepén két luk, hogy ő kilásson, de mi ne lássuk be, hogy valójában mit néz.

Úgyhogy csak a szemét figyeljék, mert azzal csal. 

A tekintete ugyanis megszállottan egy dologra szegeződik, minimum negyven éve. Ideráncigálok egy bekezdést Paul Valéry Füzeteiből, körülbelül a legfontosabbat mondja el e tárgyban, igaz, csak mandínerből, de akinek füle van, nyilván meghallja:

„Egy témát kidolgozni számomra abban áll, hogy már létező részleteket csoportosítok egy később választott vagy sugallt téma köré. Anyagként semmi mást nem fogadok el, csak a körülmények által adott részleteket, amelyek maguktól jönnek, ha jönnek, és annyit érnek, amennyit érnek.

A témát éppoly lényegtelennek érzem az irodalmi műben, mint egy opera szövegét – amelyet a hallgató általában nem ért – és amely amúgy is csak puszta jelzés.”

Ábrázol tehát a faggyas medve, láncon.

A szem a lényegre, a szerkezetre szegeződik.

Féner kikaparja a cukorkát a kirakatba fölslihtolt halottak alól.

Na bumm, mondja Herr Rolleiflex, töretlenül, szerkezet, édes istenem, na és akkor mi van? Mindennek van szerkezete. Szóljon már, lécci, akinek nincs. Kábé akkora truváj, mint amikor az úrhatnám polgár megtudja, hogy egész életében prózában beszélt. 

Az efféle egyszerűségtől persze meg is lehetne némulni. 

Porthos például azért vesztette életét, mert egy komplikált csatában – in concreto rájuk gyulladt egy irdatlan pajta –  életében először elgondolkodott valamin, jelesül azon, hogy amikor fut az ember,  először az egyik lábát teszi előre, aztán a másikat, és így tovább, és ahogy ezen gondolkodott, megállt, és soha többé nem tudott a gondolkozástól egyetlen lépést sem megtenni. 

Igen ám, de ha rájössz, hogy nincs el semmi szerkezet nélkül, talán még a káosznak is van,  csak megismerhetetlen, onnantól fogva ez, a struktúra, a struktúra elemeinek egymáshoz való viszonya, ennek a viszonynak a dinamikája, tehát az úgynevezett lényeg kezd el foglalkoztatni, mert az összes többiről kiderült, hogy csak felszín, meg néma csend.

Ha a fény foglyul ejtése izgat, előbb-utóbb észreveszed, hogy valójában nem a „mit”, hanem a „hogyan” kérdése ejtett rabul. Nincs mese, értsd jól, maga a történet, az úgynevezett narratíva vált érdektelenné, kiderül például, hogy az emberábrázolás például csak bezavar, ha körülnézel, itt is maximum egyet találsz valahol a grafikus ködbe borult perspektíva mélyén, de az is csak staffázsfigura, ilyen pici, mutatom.

Jusson tehát eszünkbe édes mottónk forrása, a halhatatlan, elvileg pro domónak szánt képaláírás, amit Féner Tamás egy előző átkosban kis híján eljuttatott a nyomdafestékig: „Egy katona telefonál egy fával, faszom se tudja, mit ábrázol.”

Az ember véges, a párhuzamosok viszont csak a végtelenben találkoznak.

Ha már itt tartunk, úgy esett, hogy kábé harmincöt évvel ezelőtt Fénerrel nézhettem a Pantheont, ami sajnos nem azt jelentette, hogy együtt, hanem hogy nagyjából ugyanakkor, együtt csak esténként a tévét, a napfény tűntével, a római magyar akadémia úgynevezett tévészobájában, ott próbáltuk kitalálni 1990-ben, mi lesz a taxisblokád vége. Róma akkoriban az efféle laikusnak, aki volnék, mindennek látszott, csak párhuzamosnak nem, ahhoz, hogy annak lássam, a Féner-féle állítás kellett. 

Féner úgy állít, hogy dönt, pedig ami eldől, nem áll, ahogy azt Tandori kimutatta, és mégis, vannak kivételek, konkrétan a gépét dönti meg, így forszírozza ki a megszokott látványból a váratlan evidenciákat. Oszlopok egymás mellett, ott állnak kétezer éve, erre jön Féner, és kb százhuszonötöd másodperc alatt megdönti az összeset, te meg csak nézel, mint Rosa a cinemában, és soha többé nem tudod őket másmilyennek látni. 

Fényképezni annyi, mint rákérdezni a valóságra, és aztán a kapott válasz minden szavában kételkedni. Eltekinteni attól, minek látszik, előhívni belőle, amit a látszat elrejt, a lényeget. Ez az egyik lehetséges elgondolás. A másik szerint viszont a lényeg nem a dolgokban van, lehet ugyan, hogy van szerkezetük, de a kép nem azt ábrázolja, ugyanis a kép nem ábrázol semmit, hanem létre hoz valamit, ami előtte még nem volt, a valóságnak is van struktúrája, de az csak apropó, a kép szerkezetét ugyanis a majom hozza létre, már ha elég nagy keze van hozzá.

Finom kis meló, csináld még kicsit, Tamás, biszhundertcvancig. Lehet, hogy ötezer froncsi is összejön évente.

Hát csinálnád te ezt pénzért?

Féner Tamás: „Írom vers, ahogy jön” – Szerkezeti játékok, konstrukciók. Konstrukciós játékok, szerkezete

Nyitvatartás:  2025. november 27. és 2026. március 31. között látogatható.

OSZK Történeti Fénykép- és Interjútára, MNMKK Országos Széchényi Könyvtár, Budavári Palota F épület,

VII. emelet, kápolnatér . 

A megnyitóbeszéd november 27-én hangzott el.

Borítóképen: Féner Tamás, Elvont 1. 1998.