A Felrajzolt könyvek a Néprajzi Múzeum MaDok-programjának kezdeményezése, ahol időről időre kortárs alkotókat kérnek fel arra, hogy a Múzeum valamely kiadványából inspirálódva rajzoljanak az intézmény egy feketére festett falfelületére. Thury Lili „egy kis hintázás délelőttről” című krétarajza a MADOK Könyvek 7. – EtnoMobil című kötetét dolgozza fel.

A megnyitó előtt Lilivel arról beszélgettünk, miért éppen ezt a könyvet választotta. A Néprajzi Múzeum kiadványai között számos egzotikus könyv található sámánokról, messzi, talán mára letűnt kultúrákról vagy megmagyarázhatatlan, ezoterikus vallási szertartásokról. Ő mégis egy olyan könyvet választott, amely egy hétköznapi tapasztalatot dolgoz fel, amelyhez bár mindannyian kötődünk valamilyen formában, mégis, vagy éppen ezért, hajlamosak vagyunk elfelejteni gondolkodni róla.

Az EtnoMobil nemcsak egy könyv, hanem egy 2009-es kezdeményezés, amelyet Frazon Zsófia, a kötet szerkesztője indított el. A projekt abból az alapfeltevésből indul ki, hogy a közlekedés nem csupán praktikus szükséglet, hanem a társadalmi viszonyrendszerek leképeződése is: identitások, érzelmek, egyéni és kollektív tapasztalatok jelennek meg ebben a repetitív cselekvésben és a hozzá kapcsolódó városi terekben, amelyeken nap mint nap, szinte észrevétlenül haladunk át. A könyv azonban nem kívülálló nézőpontból mutat rá minderre, hanem abból az önreflexív, résztvevő pozícióból, amelynek mindannyian egyenlően vagyunk részesei.

A kötetet átszövik a város antropológiájáról szóló elméleti szövegek és a lakosok mindennapi megéléseinek hangot adó blogbejegyzések, tárgyleírások és fotónaplók, amelyek révén a város élő szövetként, egyfajta közös testként jelenik meg. Mindez az etnográfiai múzeum koncepciójára is visszahat, hiszen a projekt célja nem titkoltan az, hogy a múzeum ne csak passzív, befogadói tér legyen, hanem olyan hely, ahol társalkotókká válhatunk saját tárgyaink és történeteink mentén. A gyűjtésnek, kiválasztásnak és rendszerezésnek köszönhetően a projekt új tudást is termel, amely az olvasóra is visszahat. Akarva-akaratlanul is, amikor vallomásos szövegeket olvasunk arról, mások hogyan használják életterüket, mi magunk is elkezdjük narrálni saját élményeinket.

Ez az élmény inspirálta Thury Lilit, amikor megtervezte falrajzát, és engem is, ahogy a megnyitóra készültem. Az EtnoMobil projekt 2009-ben zajlott, egy évvel azelőtt, hogy Budapestre költöztem. Ekkor tapasztaltam meg, hogy egy új város belakásának mindig megvannak a maga nehézségei és előnyei is. Kell egy kis idő, míg az ember megtanulja, melyik lépcsősoron kell felmenni az aluljáróból, hogy a megfelelő úton maradjon, vagy hogy nem minden párhuzamosnak tűnő utca vezet egy irányba. Ugyanakkor a frissen érkező külső nézőpontja sok olyan részletet is láthatóvá tesz, amit azok, akik hosszú ideje, a napi rutinjuk részeként használják ezeket a tereket, már nem feltétlenül vesznek észre. A „kívülálló” számára így a város egésze egyfajta etnográfiai múzeum, azáltal, ahogy a „bennszülöttek” sajátos módon használják az utcákat, ahogy a különböző szubkultúrák eltérő helyszíneken jelennek meg, és ahogy a város története rétegenként rakódik rá az egyes épületekre. Ahhoz, hogy helyivé váljunk, ezeket fokozatosan meg kell tanulnunk, el kell sajátítanunk – épp úgy, mint egy nyelvet.

Lili falrajzán ezek a különféle jelentésrétegek egy időben válnak láthatóvá. Az itt ábrázolt apró szokások, élmények és emlékek, habár az alkotó saját élettörténetéhez kötődnek, mégis könnyen kapcsolódhatunk hozzájuk, hiszen mindenkinek van valamilyen viszonya az életteréhez. A rajz címe is – egy kis hintázás délelőttről – erre utal: egyrészt egy mindenki számára érthető és átélhető cselekvés, másrészt egy olyan sajátos rutin, amely attól függően nyer más és más értelmet, hogy ki végzi. A rajz ezzel arra is rávilágít, mennyire megváltozik a hétköznapi térhasználat akkor, ha már nem egyedül vagyunk benne, hanem valaki mással közösen.

Ebben az esetben Lili a kisfiával. Anya és gyermek közös perspektívája új, teljesen más színezetet ad a közlekedés tapasztalatának. Újra kell tanulni benne a teret, de már nem a magunk számára, hanem annak a másik félnek a nézőpontjából, aki még nem tette magáévá. Ha olyasvalakivel járjuk a várost, akinek alig van tudása a környezetéről, hirtelen minden más jelentést kap: vajon mi biztonságos, és mi az, ami ijesztő vagy akár tényleges veszélyforrás? Mi szórakoztató, mi unalmas, és mi az, ami kalandos, ami feldobhatja egy kicsit a napot? Az emberek is megváltoznak a szemünkben – ahogy mi is megváltozunk az övékében. Gyerekkel – vagy épp kutyával, csak hogy a saját tapasztalatomról is beszéljek – hirtelen sokkal láthatóbbá válunk, mint egyedül, a tömeg részeként. Többen szólnak hozzánk, adnak kéretlen tanácsokat vagy épp segítenek. Ennek van jó és rossz oldala is: lehetőség adódik rá, hogy kiderüljön, az emberek kedvesebbek, mint gondolnánk; ugyanakkor olyankor is megszólíthatóvá válunk, amikor egy fárasztó nap után csak csendben szeretnénk kibambulni a busz ablakán.

Ez a tapasztalat is rámutat: a várost, ahol élünk, amit megszokottnak gondolunk, mindig újra kell tanulnunk, hol saját magunk, hol mások számára. Valamilyen módon mindannyian hozzájárulunk ahhoz, milyen az a tér, ahol élünk. Alakítjuk vagy épp alkalmazkodunk hozzá, a használatán keresztül belakjuk. Hiába tervezték meg valamilyennek a közteret, a parkot vagy a villamosmegállót, a használatot – és ezen keresztül a jelentést – végül mindig az azokat használók határozzák meg. Végső soron ezekből születnek azok az életstratégiák, amelyek az etnográfusok számára igazi aranybányát jelentenek.

Marc Augé francia antropológus a buszmegállókat, aluljárókat, gyorséttermeket és bevásárlóközpontokat „nem-helyeknek” nevezi. A nem-hely olyan átmeneti tér, amelyhez nem kötődik közös múlt vagy emlék, és nem alakulnak ki benne tartós kapcsolatok – inkább csak a pillanatnyi jelenlétet és a gyakorlati használatot szolgálja. Városlakóként azonban az emlékeink, egyedi használati módjaink és benyomásaink révén épp ezek a nem-helyek hordoznak olyan jelentést, amelyen keresztül lakunk és nem csak élünk azon a helyen, amelyet otthonunknak nevezünk.

Mind az EtnoMobil, mind pedig Thury Lili falrajza azt a folyamatot ragadja meg, amelyben a nem-helyekből szépen lassan helyek lesznek, ahol a hétköznapi cselekvésből rituálék alakulnak, a láthatatlan utcaelemekből pedig a szépség forrásai válnak.

A megnyitóbeszéd elhangzott 2025. május 10.-én Néprajzi Múzeum Etknow könyvesboltja előtt.