Nem hiszek az évszámok számmisztikájában, általában nem szoktam bedőlni a furcsán vagy sokatmondóan összecsengő születésnapok csábításának sem, erre most mégis felkaptam a fejem és váratlanul ért, mert Lajta Béla régi híveként sohasem vettem észre, amiről az e megnyitó felkéréseként Csáki Tamástól kapott rövid kis tájékoztató szövegből értesültem, és ami a mostani kiállítás voltaképpeni apropója: Budapest és Lajta Béla 2023-ban egyaránt százötven évesek.

A három város egyesüléséből novemberben létrejött főváros úgy tíz hónappal fiatalabb ugyan, mint a januárban még Pesten született, azután mindvégig budapesti illetőségű építész, de Lajta Béla, e hosszú, most már másfélszáz éves történet első harmadának egyik legkülönösebben jelentőségteljes alakítójának a neve, illetve a Budapest név mellett ugyanaz az évszám, 1873 áll.

Az emberi lények persze halandók, egy nagyváros az emberiség modern korszakában, így hisszük most, örökéletű. De ehhez az örök élethez sok-sok olyan apró hozzájárulás kell, mint amilyen a sajnálatosan nagyon rövidre szabott pályafutású Lajta Béláé volt. Aktív évei szűk másfél évtizedet számlálnak, a századfordulótól, saját késő húszas éveitől nagyjából az 1910-es évek közepéig, a saját korai negyvenes éveiig, de ebbe a tizenöt évbe Lajta Béla maradandót sűrített össze. A szó szorosabb értelmében is maradandót, tucatnyi olyan épületet, amit ma, évszázadnyival később itt lakók vagy átutazók a saját szemünkkel láthatunk Budapest belvárosában, illetve még karakteresebben Zuglóban, jó néhány épségben fennmaradt funerális munkáját, sírboltokat, sírokat Budapest két zsidó temetőjében, és mivel Lajta ebben az aktív másfél évtizedében lázasan vizionárius tervező volt, ugyanennyi, csak a tervezőpapíron fennmaradt álmát nemzeti színházra, kulturális központra és könyvtárra, zsinagógára, biztosítói székházra, ki tudja, mi minden másra. A sors az ő életét rövidre szabta, és ismerve a 20. század Magyarországának további történetét, lehetetlen kikalkulálni, mi történt volna, ha épségben, egészégesen, aktívan tovább él, mint a korai halála idejét jelző 1920-as év. Azzal kell megelégednünk, amit megtett és elvégzett: két építészeti korszak határán élt, az egyiket, a szecessziót beteljesítette, a következőt, az art deco modernizmusát megelőlegezte, de akár a meghaladottban, akár a megindulóban tevékenykedett, minden munkáján rajta hagyta közvetlen keze nyomát.

Szép a magyar nyelvnek ez a lágy szóképe, „rajta hagyta a keze nyomát”, és éppen kapóra jön nekem, mert ezt szeretném hangsúlyozni, amit a kiállítás is olyan látványosan kiemel és a tudomásunkra hoz – Lajta Béla művészetének hihetetlen taktilitását – tökéletesen függetlenül attól, hogy a szóban forgó tárgy vagy díszítőelem a kezünk ügyében van, tényleg megérinthetően, megtapinthatóan (mint például a Mexikói úti egykori Wechselmann-féle Vakok Iskolájának, a mai Mozgásjavítónak a kerítése, kalligrafikus fa kapuzata, meg a Salgótarjáni úti temető két gyönyörű fekete gránitoroszlánja) vagy elérhetetlenül magasan, bármelyik ma is álló épületének látványos, kézzel nem érinthető, mégis szinte megfoghatóan érzékelhető és jóformán a végül ténylegesen be nem következő érintésben feltáruló ornamentikájaként. Lajta megrajzolta ezeket a díszeket, a kivitelezésüket gondosan felügyelte, és végül az egész épület perspektívájában, az apró részletek iránti fogékonyság tanító érzékenyítésével helyezte őket elénk. Lajta Béla keze nyomát követjük, amikor valamelyik épülete előtt állunk, és átengedjük magunkat akár a szecessziós, akár a modernistább megformálásoknak. Hogy mindez milyen viszonyban áll a Lajtánál egy évtizeddel fiatalabb Bartók Béla zenéjében kifejlesztett modellel (Lajta ugyanúgy kutatókörutakon vett részt, anyagokat gyűjtött és motívumokat használt fel, mint Bartók, anélkül, hogy a mintákat eredeti formájukban érvényesítette volna a művészetében), de mindennek pontosabb kifejtése már egy másik, külön megnyitószöveget kívánna.

Befejezésül még egy, egyáltalán nem jelentéktelen apróságot szeretnék megemlíteni. Aki figyelmesen végignézi a falakra kiakasztott, tárlókban elhelyezett tervrajzokat, könnyen észreveheti, hogy ezeken a tervrajzokon Lajta Béla miképpen definiálta önmagát. A neve alá soha nem azt írta, hogy „építész” vagy „építészmérnök”, pláne nem az egy-két évtizeddel később divatossá lett „műépítész” meghatározást – az ő tervein úgyszólván kivétel nélkül egyszerűen az „építő” definíció szerepel. Lajta építő volt, építője, továbbfejlesztője, sokasítója és gazdagítója vele egyidős szülővárosának. Erre időről-időre, ha nem máskor, a 150. évfordulón ilyen kiállítással kell emlékeztetni, amit most ezennel ünnepélyesen, a most jelenlévőknek és a következő hetek látogatóinak egyaránt figyelmébe ajánlva megnyitok.

Elhangzott 2023. december 19-én a BTM Kiscelli Múzeumban 2023. december 20.—2024. április 28. között látogatható Lajta Béla 150 – Budapesti épületsorsok című kiállítás megnyitójaként (kurátor Csáki Tamás).