Bajusz Orsolya megnyitóbeszéde Liksay Csenge Gyopár kiállításán.

Mi a közös bennem, Gyopárban és Kövér Lászlóban? Hiszünk a női princípiumban. Csak mi Gyopárral értjük is.

A női princípium ugyanis nem egy politikai jelszó és nem egy demográfiai eszköz. Hanem kozmikus energia. És mint minden kozmikus energia, nagyon absztrakt. Ahogy politikai eszközt csináltak belőle nyomasztani embereket, az mutatja, mennyire okkal voltak ezoterikus tudások.

A kérdés nem is az, hogy mi a női princípium, mert, mint írtam, egy kozmikus energia. Inkább az, hogy mit árul el a világról, amivé tették. Vagyis az, hogy ki mit, mennyit tud belőle érteni és befogadni.

Ha valami, akkor a feminizmus megmutatja, hogy milyen sokat nem tudnak. Ami történt, amint tömegessé váltak, és emellett politikai befolyás alá kerültek, absztrakt gondolatkísérletek. Ahogy tényleg társadalmi terepet kaptak.

Szerintem az első csapda volt a „közösség”. Ha elveszik az individuum, a magasabb képességek, a szabad akarat, akkor a társaságból csőcselék lesz, és az lett. Ez volt az első tévút, az ún. közösség, minőség és határok nélkül, az autonómia ellen.

A párkapcsolati erőszak fókusza volt a másik legnagyobb tévút – az INGO top-down direktíva. Pontosan arról szólt, hogy a semmit nem értő ember is tudjon morálisan felháborodni (a felháborodáson keresztül „közösséget” alkotni), és az állam kontrolljának, a törvényhozásnak, a lobbitevékenységnek az eszköze lett ez az instrumentalizált, médiafelületeken közvetített felháborodás. Ezzel az emberek az olcsó bulvárra (megfojtotta és megerőszakolta stb.) figyelnek, nem a világra, arra, ahogy a világ teljesen megváltozik.

A magyar hagyományban is ott van a női princípium – a Boldogasszony-kultusz. Nem egy jámbor, templomi mese. Ez egy őserő – maga a forrás, amiben feloldódik, és amiből ered az élet. Nem is egy entitásról beszélünk; vannak Boldogasszonyok, matrjoskababa-szerűen ábrázolva, ahogy rétegről rétegre nyílik meg belőlük a valóság (a tojáson, a tér közepén az eredet). Ha még messzebb megyünk, az őskori ábrázolásokban ez a fajta központ gyakran mint méhkas jelenik meg. A megfoghatatlan, pre-individuális erő.

Innen lehet a legjobban megfogni sok kortárs jelenség negatív oldalát – erről beszéltem az imént, amikor a csőcselékké váló tömeget és a kontrollt említettem. A kozmikus energia ugyanis önmagában amorális. Nincs jó vagy rossz szándéka, egyszerűen csak van. Akkor lehet negatív, ha emberekre kezd hatni, tehát ha befolyásolja őket.

A negatív aspektusok megjelennek a mostanság egyre gyakoribb köztéri szörny szobrokban. Pl. New Yorkban, a Madison Square-en van egy abroncsszoknyás, sokcsápos, csavart szarvú nőszobor. Konkrétan a mob, a lincselő csürhe szobra (“highlighting the imbalance of justice in terms of race and gender”). A woke mob. A valódi poszthumán szörnyeteg. A valóban létező cselekvő hálózat.

Ez van az emberek világának határán túl – szörnyek. A poszthumán világa a szörnyek világa. Addig volt szép, amíg széplelkű emberek filozofáltak és festettek róla.

Egy dolog lehetővé tette ezeknek a jelenségeknek a terjedését: az ún. baloldali elmélet. Ami hosszú történet, de kezdem itt:

Szerintem a társadalomtudomány Emile Durkheim bumerángjával ment félre. Durkheim 1919-ben leírja, hogy egy ausztrál őslakos törzs legszentebb bumerángjai, a churungák szigorúan tabusítva voltak: tabuk szabályozták, ki érhet hozzájuk, mikor, hogyan. Egy helyen tesz egy megjegyzést, ami a lényeg: amikor eldobták a churungákat, akkor egy fémes, zúgó hangot adtak. Akkor szakadt el a hipertér. Reális, hogy így kerültek a rovások a churungára, amik térképeket, vadászati szabályokat és hasonló, túléléshez szükséges tudást kódoltak. A churunga használói a más dimenziókban (az „álomidőben”) látott, megtapasztalt, megértett információs mintázatokat hozták vissza magukkal a fizikai világba. Ez egy technológia volt (elektroakusztikusan indukált módosult tudatállapot), aminek a használatát leszabályozták. Egy olyan törzs, ami a kereket nem találta fel, nem fogja egy ezeroldalas szociológiakönyvet kitevő rituálékkal bonyolítani az életet, hogy „összetartsák a társadalmat”. A kizárás szabályai tényleg szóltak a hierarchiákról, de Durkheim nem vette észre a lényeget: hogy ezen túl, a tabuk és a hierarchia mögött valójában működött valami.

A saját farkába harapó kígyó: a közösség étoszából eredő hiba, hogy eltűrte egyáltalán a feminizmus a „baloldalt”, tehát Durkheim örököseit, a konstruktivistákat vagy a kritikai konstruktivistákat. A „kritikai” szó a gyakorlatban azt jelenti, hogy minden mögött hatalmi játszmák vannak:

Ezek az emberek (ún. „baloldal”) átfogó következtetéseket vonnak le a világról, a 19. századi gazdaság logikájából (Marx) kiinduló elméletek alapján. Mégis miért kellene még ma is ez az embereknek? Akiknek ez kell, azok a transznacionális IT- és biohatalmi lobbik. Az ő érdekük, hogy le lehessen írni a világot algoritmusokkal és identitáskategóriákkal. Pontosan ezért fizetik az ún. baloldaliakat és a kis hűbéri rendszerüket, mert a kombinálgatást tettetik intelligenciának. A valódi feminista episztémia és a valódi művészet, ami nem reprezentáció, diskurzus, felépítmény stb., ezeknek az embereknek túl absztrakt. Emellett fenyegetés, mivel nem képesek felérni a szintjére, és mert azokhoz a regiszterekhez ad olvasatot, ahol ezek a hálózatok valóban működnek. Nézze meg bárki az ún. baloldali hálózatokat, ahogy a feminizmus megjelenik. Vagy olcsó, közönséges, kínos ripacsok, vagy szerencsétlen szürke egérkék. Kontrollálhatók.

És ezek az emberek, akik menekülnek abba, hogy a művészet közösségben születik, meg radikális kedvesség. Mind attól félnek, ami ezen túl van. Ami árad ebből a kiállításból és mindebből, amit Gyopár csinál. Ahogy Gyopár írja ideológiák illusztrálásáról – el kell felejteni.

Ami van, egy minőség, energia, ami formát kap. Pusztítás és halál van benne, közel az élethez; a lényeg, hogy a helyén kell kezelni, tehát tisztelni.

Liksay Csenge Gyopár: A bestia halála

Inda Project Room, 1061 Budapest, Király u. 34 II/4

2026. május 19. - június 17.

A megnyitószöveg 2026. május 19-én hangzott el. 

Fotók: Simon Zsuzsi