Miklósvölgyi Zsolt megnyitóbeszéde Koós Gábor "Sötét anyag" című kiállításán.

2016-ban látott napvilágot Alain Badiou Fekete: Egy nem-szín ragyogása című műve, a kortárs francia filozófia egyik meghatározó gondolkodójának meglepő, a nagyobb, rendszerépítő alapműveihez képest egyfajta lírai kitérőként is olvasható, összességében sokkal személyesebb és hozzáférhetőbb esszéje, amely a fekete mint „nem-szín” köré épülő gondolati és érzéki univerzumot tárja fel. A kötet tehát nem hagyományos filozófiai értekezés, hanem inkább esztétikai, tudományos, pszichológiai és erotikus regisztereket is érintő meditatív szöveg, amely anekdotikus emlékekből és költői képekből építkezve bontja ki Badiou gondolatait a feketéről, amelyet a filozófus nem egyszerűen a fény hiányaként, hanem az értelem, a vágy, az igazság és az esztétikai tapasztalat különböző formáinak rejtélyes színhelyeként értelmez.

Bár napjainkban a neoliberális tőkeérdekek által foglyul ejtett — és sok tekintetben a kortárs képzőművészeti diskurzusainkat is erőteljesen leuraló — identitáspolitikai fragmentáció felől nézve nyilvánvalóan a kötet politikai dimenziója tűnik a legaktuálisabbnak, különösen abból a szempontból, hogy Badiou számára a fekete és fehér mint a rassz alapú kategorizálás hamis társadalmi konstrukciói nemcsak önkényesek, hanem filozófiailag is tarthatatlanok, mivel az emberi bőr színének fokozatai szerinte végtelenül sokfélék, ezért nem is ragadhatók meg rögzített identitásokként. Az írás legfőbb érdeme talán mégsem csupán ebben áll, sokkal inkább abban, ahogy Badiou a fekete kapcsán személyesélményekből kiindulva, a pszichológiától és asztronómiától kezdve a kritikai fajelméleten és az (in)esztétikán át a politikáig egyszerre több tudományterületet összekapcsolva demonstrálja működés közben saját filozófiai vállalkozásának alapvető célját: az igazság többféle „eljárása” általi keresést. Így válik számára például a fekete erotikus és kulturális jelentésrétegeinek személyes és társadalmi tapasztalatokon keresztüli vizsgálata során a valóság fokozásáért felelős többletforrássá, miközben a kortárs digitális kultúra hipervalóságának feketéit vizsgálva éppen a vágy tárgyának fokozatos eltűnéséről meditál. Ugyancsak említhetjük a francia festő Pierre Soulages outrenoir (a „fekete túloldala” vagy „túlnanija”) fogalmának Badiou-féle elemzését, amely nála az érzékelés határait feszegető esztétikai élménnyé válik, míg a fekete lyuk és a sötét anyag paradoxonjai a kozmológia nyelvén a hiány és a többlet egységét jelenítik meg.

Koós Gábor most nyíló Sötét anyag című kiállításának értelmezése kapcsán is úgy látom, hogy Badiou fekete-értelmezésének a személyestől az univerzálisig, a sajáttól a kollektívig, a lélektanitól a kozmikusig táguló sokféle volta adhat izgalmas támpontokat. Még akkor is, ha első ránézésre kézhez álló megoldásnak tűnik az itt látható kiállítási anyagot az alkotói identitás szobrászati színrevitelének tekinteni, hiszen ezek a 3D nyomtatott objektumok valójában fotómetrikus szkennelési eljárással készült önportrékon alapulnak, tehát szinte kínálják magukat az önanalízis pszichológiai kategóriái mentén történő értelmezésnek. Ráadásul nyakig belelógnak egy olyan művészettörténeti hagyományba is, amelyben a művész önábrázolása egyúttal kollektív kordokumentummá, alkotói önmeghatározássá, a művészet allegóriájává is terebélyesedhet.  

A kiállítás anyaga immár nem csupán kozmikus értelemben vizsgálja az anyagot, hanem a psziché keringési pályájára állítja azt. Ha például a tér installatív epicentrumának tekinthető központi szobortól tekintünk szét – attól a munkától, ahol az alkotó saját maga által formált bábfigurát ábrázol, amelyben önmagát egyszerre jeleníti meg nyúlként és pórázra kötött kutyaként –, akkor az ego kettőzöttségét, önfegyelmező, önszabályozó mechanizmusát láthatjuk. E két ellentétes potenciált – a játékos, ösztönös nyúlfigurát és a fegyelmezett, kontrollált kutyát – az ego folyamatosan feszültség alatt tartja, mintegy egyszerre kínálva fel őket lehetőségként és visszatartásként.

Ha a néző innen balra, a láncra vert kutya irányába lép át a következő térbe, az ott látható művek elsősorban az ego felbomlását, az identitás fragmentációját tematizálják. Itt egy olyan sokasággá váló, masszaszerű, szinte felismerhetetlenségig túltöbbszöröződő egóalakzat jelenik meg, amelyben az „én” és a „nem-én” határai elmosódnak, és az önazonosság egyfajta rajszerű, poszthumán sokasággá mutálódik.

Ha ezzel ellentétes irányba indulunk, a kiállítás azt a folyamatot tárja fel, amely során az egyéni egót az árnyéként megjelenő alteregók tolják előre. E folyamatban feszültség alakul ki az ego társas, szociális oldala és az elfojtott, tudattalan személyiségrétegek között. Nem véletlen, hogy Koós Gábor legújabb képein a fekete különböző minőségei szobrászati értelemben is megjelennek: a fényes, epoxiszerű felületképzés az ego csillogó, társas énjeként olvasható, amely visszatükrözi a másik egókat is. Ezzel szemben az identitás transzformációján keresztülhaladó ego-töredékek – például nyúl- vagy kutyaszerű, poszthumán alakok – selymes, matt felületeken jelennek meg, mintha az anyag maga is a pszichológiai állapot kifejezője lenne.

Különösen érdekesek azok a szoborrészletek, ahol az alakok belső struktúrájába nyerünk betekintést: ezeket egy speciális, fekete nanotechnológiai bevonat borítja, amely a külvilág rezdüléseit, fényét és energiáját szinte teljesen elnyeli. Ez az anyag – amely nem pusztán vagy elsősorban nem szín, hanem technológiai felület – a tudattalan sötét rétegeit, a psziché alsóbb, archetipikus tartományait idézi meg, mintegy lefelé húzva a kollektív képzeletet.

A térben elhelyezett különös trófeák – torzók – az ego felszabadításának kísérleteire utalnak, ugyanakkor e próbálkozások hiábavalóságát is reprezentálják. Klasszikus szobrászati megformáltságuk a vadászat ősi emlékeit, az áldozathozatal rítusait és a zsákmány gazdaságát idézheti fel. Egyúttal azonban ezek a torzók a kitörésre irányuló kísérletek hibrid voltára is figyelmeztetnek: ezek az alakok legfeljebb átmenetileg képesek megszabadulni saját sötét démonaiktól.

Mintha Hans Rudi Giger 80-as évekbeli disztópikus-technogótikus látomásai kelnének életre egy posztdigitális szobrászati lidércvalóságban, ahol minden háromdimenziós objektumnak megvan a maga kísérteties, pszichotikus „árnyéka”, miközben egy hiperracionális, ha tetszik hálózati jellegű „túlénje” is kirajzolódik. E túlnyúló entitások ugyanis megfeleltethetők a „felhő geopolitikájának” is, vagyis azoknak a planetáris léptékű infrastruktúrákon keresztül formálódó absztrakt adathalmazoknak, melyeket — a szobrászati minőség ellenében, vagy épp azt kiegészítendő, a 3D nyomtatástechnológia nyomaiként — Koós Gábor láthatóan hagyott, sőt a fotómetrikus szkennelés során olykor széteső mesh hálók kinyomtatásán keresztül a különféle posztdigitális glitcheket, hibákat, töréseket és szakadásokat egyenesen tudatos művészeti formává is emelte. A valóság és hipervalóság, a materiális szobrászati anyag és az immateriális digitális kód közötti dialektikus feszültség leginkább tehát az olyan utalásokban érhető tetten, mint a poligonhálók szerkezeteit feltáró, az azok alapját képező pontfelhő alapú fotometrikus adatszkennelési eljárásokra utaló felület-, tömeg-, és arányformálási nyomok.

Koós Gábor kiállításának egészét áthatja az a pszichológiai mélység, amely Carl Gustav Jung árnyékszemélyiség-elméletében is központi szerepet tölt be. Jung szerint az árnyék az én tudattalan, elfojtott, gyakran sötét aspektusa, amely ugyanakkor a személyiség teljességének is elengedhetetlen része. Az árnyék nem csupán a negatív, elutasított tulajdonságok gyűjtőhelye, hanem a kreatív energia, a lelki integráció lehetőségének hordozója is. Koós posztdigitális szobrai ebben az értelemben nem csupán a technológiailag torzított önarcképek vagy az identitás fragmentációjának reprezentációi, hanem olyan komplex vizuális metaforák, amelyek a kortárs én mélypszichológiai dimenzióit tárják fel.

Az önmagával szembesülő művész alakja, aki egyszerre nyúl, kutya, torzó vagy digitálisan hibásított szellemtest — de leggyakrabban és leginkább a műteremben saját maga számára legközvetlenebbül adódó modell, a lenyomat ősmása, aki mintha saját árnyékával folytatna folyvást intenzív4 dialógust. A fekete különböző matériái – az epoxiban tükröződő társas én, a matt szatén felületeken keresztülsejlő transzformáció, vagy a fényt teljesen elnyelő, szinte kozmológiai sűrűségű nano-feketék – mind az árnyék sokrétű jelenlétét jelölik. A posztdigitális test nemcsak a technológiai másolat, hanem egyúttal a tudattalan reprezentánsa is: egyszerre jeleníti meg az ego félelmeit, vágyait és azt a mélységet, amelyből az árnyék beszélni képes.

Ebben az értelemben Koós Gábor szobrai nem csupán identitáslenyomatok vagy szintetikus technofosszíliák, hanem pszichológiai apparátusok is: az árnyék megjelenítésének és integrációjának kísérletei. A kiállítás épp ebben a pszicho-kozmikus dráma horizontban válik többé, mint puszta önreflektív gesztus, hiszen itt olyan színpadias esztétikai térforma bomlik ki a szemünk láttára, amelyben a néző is kénytelen szembesülni saját sötét, fekete anyagaival. Amelyekből a tudattalan formát ölt, a digitális test szervessé válik, a személyes és a kozmológiai együttes valóságba fordul – és ezzel talán, a sötét matérián át, egy pillanatra megnyílik az integrált én lehetősége is.

Koós Gábor: Sötét anyag
Inda Galéria, Budapest
2025. május 21. – július 4.