Jankó Judit megnyitóbeszéde.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves vendégeink, művészet és Bánki Ákos kedvelők!

Újra itt vagyunk, egy évvel azután, hogy az UJJ-képek sorozattal zártuk a tavalyi szezont nyáron. Ma este ismét együtt vagyunk, hogy megnyissuk Bánki Ákos Vertikális horizontok című kiállításával az őszi szezont itt, a K.A.S. Galériában.

A cím elsőre paradoxonnak tűnik: a horizont fogalma a vízszintessel, a távlat ígéretével kapcsolódik össze, Ákos viszont vertikálissá fordítja, felállítja, mintegy kifeszíti a horizontot. Ebben a mozdulatban ott van a festészet lényegi kérdése: hogyan lehet újra és újra átértelmezni a látványt, a teret, a képi tapasztalatot? Hogyan képes egy festő kilépni a megszokott sémákból, és egy másik, váratlan irányból közelíteni ugyanahhoz az alapélményhez?

Bánki Ákos festészete mindig is érzékeny volt a határhelyzetekre. Festményeiben egyszerre van jelen a gesztus spontaneitása és a szerkezet fegyelme, a színek tobzódása és a felületek csöndje. A Vertikális horizontok sorozatban ez a feszültség egy új nyelvet kap: mintha a vásznak maguk is tájképpé, absztrakt topográfiává válnának, ahol a tekintet nemcsak a távolba, hanem a mélységbe és a magasba is elindulhat.

Ha belegondolunk, a horizont mindig egyfajta határ: elválasztja az eget a földtől, a közelit a távolitól, a láthatót a sejtettettől. Ákos munkáiban azonban ez a határ átjárhatóvá válik. A festői gesztusok, a színes sávok és rétegek egyszerre építenek falat és nyitnak kaput. A vertikális horizont így már nem csupán térélmény, hanem létélmény is: utalás arra, hogy mindannyiunk számára vannak olyan határhelyzetek, ahol a megszokott tájolás értelmét veszti, és új irányokra kell figyelnünk.

A kiállítás tehát nem pusztán képek sora, hanem egyfajta gondolati kísérlet is: hogyan lehet a festészetben észlelni azt a pillanatot, amikor a horizont átalakul – amikor a nézőpontunk elmozdul, és másképp kezdjük látni a világot.

Ha már nézőpont és attitűd ügyek: sokunknak alapkérdése a „Spontán vs. precízen megtervezett”, mármint melyikre törekedjek. Hát persze, hogy a spontán, hiszen erre vágyunk mindannyian, történjen meg, legyen igazi az élet, organikus a fejlődés, hogy aztán amikor teljes már a káosz körülöttünk, végig hallgassunk valaki bölcset, aki elmondja, dehát mit gondoltál, miért nem tervezted meg előre? Szóval értem én ezt a problémafelvetést.

Itt most nincs semmi káosz. Semmi laza gesztus, lébecolás vagy megúszás, helyette vannak itt hatalmas, nagy energiát igénylő képek, amikben nincs spekuláció.  

Rajtuk vízszintes sávok, horizontális húzások. Egy sor, egy szín, egy frekvencia és mindegyikre rácsorog a fölötte lévő túlcsorduló, lecsorgó „feleslege”.  A kép lentről épül felfelé, Ákos alul meghúzza az elsőt, arra épül a többi, ahogy az anyag, a gravitáció és a festői gesztus fizikai ereje létrehozza. Az egymásra épülő, de egymáshoz nem érő színsávok a rendezettséget és a keretet adják, ami kicsordul, kiömlik, ráfolyik, az a feszültséget és a kép intenzitását határozza meg.

Nem marad meg a szabályosságában a forma, túlcsordul, lecsordul, ez maga a gesztusfestészet. A sávok húzása horizontálisan koncentrált meditáció, legyen egyenes, legyen párhuzamos, legyen harmóniában. 

Mennyire tűnik el és mennyire látszik a geometria, mennyire olvadnak össze a sávok és a színek, hol látszik és hol tűnik el egy frekvencia - ez az egyes képek feszültsége. 

De mondhatnám azt is, ha nem lennék szemérmes spiritualitás ügyekben - ahogy tudom, hogy Bánki Ákos is az - , hogy az igazi feszültséget a földi, meg nem földi kapcsolata adja. Erőteljes ecsethúzások lentről fel, széltől – szélig, aztán fentről le, aztán fel az égbe. Ezek a képek egyszerre beszélnek a földről és az égről. Hogy a kettő nem elválik bennük, hanem éppen összeér.

A horizontot általában úgy képzeljük el, mint egy vonalat, ami elválaszt: lent van a talaj, fent az égbolt. Ákos képein viszont ez a vonal felemelkedik, átalakul, és hirtelen már nem határ többé, hanem találkozási pont. A vertikális horizontban ott a vágy, hogy összekössük a hétköznapi, földi tapasztalatainkat valami nagyobbal, tágasabbal, égibb távlatokkal. Ezek a festmények nem illusztrálják ezt a gondolatot, nem mondják ki direkt módon, inkább sejtetnek, teret nyitnak. A színek, a rétegek, a festői gesztusok mind-mind arra hívnak, hogy mi magunk is elinduljunk ezen az úton: a földből fölfelé, vagy az égből lefelé, egészen addig, amíg a kettő összeér.

Szerintem ettől izgalmas ez a kiállítás: hogy mindannyian máshonnan érkezünk, más horizontot hordozunk magunkban, de a képek előtt állva megérezhetjük, hogy van egy közös pont, ahol ezek a horizontok találkozhatnak. Úgyhogy arra biztatok mindenkit, álljon a képek elé és hagyja, hogy a színek, a ritmusok, a felületek egyszerre vigyék a tekintetét fölfelé és lefelé, kifelé és befelé. Mert ez a földi és égi találkozás, az a pont, ahol épp minden összeáll egy pillanatra, és rendben van, nem csak ezeknek a képeknek lényege, hanem a mi emberi létünk egyik legfontosabb tapasztalata is. Hiszen nem azt keressük mindannyian, amikor jó az időzítés, amikor akkor és ott és úgy találkozunk, hogy meglátunk, vagy megérzünk valami lényegit a létezés értelméből?

Kívánok mindenkinek jó barangolást és személyes felfedezéseket Bánki Ákos Vertikális horizontjai között!

BÁNKI Ákos: Vertikális horizontok 
Megnyitó: 2025. szeptember 17., szerda 18 óra 
A kiállítás megtekinthető: 2025. október 27-ig
K.A.S. Galéria 1114 Budapest, Bartók Béla út 9.