Birkás Ákos: Egy ember mindig érdekes

Mélyi József



Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Egyszer már nyitottam meg Birkás Ákos kiállítását, akkor a Knoll Galériában, és az másképp volt nehéz. El kellett ugyanis döntenem, hogy milyen szavakat merek használni a képekkel kapcsolatban a festő jelenlétében. Most a festő nincs ugyan jelen, de ez másként, kétféleképpen nehéz. Egyrészt nehéz, mert a szívem nehéz. Másrészt azért, mert évekkel ezelőtt, amikor a művész még jelen volt, számíthattam arra, hogy a beszéd végeztével odalép hozzám és kijavít. Vagy csak rám néz, és abból tudom, hogy mit lehetett volna mondanom. Most már ilyen lehetőség nincs. Mondok, amit mondok.

Szavakról beszélek, pedig a képekről kellene. Birkás Ákos halála óta, mióta nem beszélhetjük meg vele a festményeket, nagy a kísértés, hogy ne csak a műveiből, hanem a szavaiból induljunk ki. Mindig a szavak embere is volt, írásban gondosan mérlegelt; most újraolvasva, interjúiban a mondatok gyakran merészek, túlnyúlnak a biztonságos zónán, ahol még minden kiszámítható. „Legszívesebben nyitott könyvnek tekintem képeimet. A könyv kinyílik és a jelentés kiárad” – mondta például még a nyolcvanas években, és ez talán már akkor túl erősnek tűnhetett, mintha a Szentlélekről beszélt volna. Füzeteiben pedig folyamatosan leírta önreflexióit, és jegyezte, ami számára fontosnak tűnt a világból; félig privát, félig az utókor nyilvánosságának gondolt feljegyzések keletkeztek, a jellegükből fakadóan szintén a biztonsági határon innen és túl. Kockáztatva, magabiztosan.

A szavak talán azért is tűnnek utólag különösen fontosnak, mert a szövegfolyam végighúzódott Birkás Ákos életén, és úgy látszik, mintha ebből kiindulva a művészetére vonatkozóan valamilyen esszencia is kivonható lenne. Mert úgy tűnik, az utókor számára szükségesnek látszik valamilyen lánc, amely összefűzi az életművet. A szavakhoz hasonlóan ilyen kötőelem lehet a portré, amely különböző formákban folyamatosan jelen volt Birkás munkásságában. A hatvanas évek második felében expresszív portrékat festett barátairól és önmagáról, a következő évtizedben a fotóra fókuszálva 57 Rembrandt-portré-reprodukcióból készített el az idővel korrigált arckép-kivonatot, miközben önmagát fotózta festőpózokban. A nyolcvanas években következtek az absztrakcióba hajló Fejek, majd a kilencvenes évek végétől kezdve a barátok, rokonok, ismerősök és ismeretlenek képei, és ismét az önportrék. Ebből a rövid összefoglalóból is kitűnnek azok a kulcsszavak, amelyek a portré mellett a lánc formáját kiadják: a fotó és a festmény, a fej és az arc, a saját arc és a másik arca.


Ab0001

Birkás Ákos: Önarckép, 1960-as évek vége, olaj, farost, 70,4 x 60 cm


A mostani kiállítás ebből a szóláncból kiindulva nyújt keresztmetszetet a portrékból. Mai szemmel talán a leglényegesebb benne a fotó- és a festményportré különbségének felmutatása. Birkás számára a fotó többféle funkcióban létezett; szövegeiből is kiderül, hogy a hetvenes években elsősorban a jelentés kialakulása és a jelentéskioltás folyamata érdekelte a fényképezésben. Egyik akkori képalkotó eljárását palimpszeszt koncepciónak nevezte: a fotók mint időmetszetek kerülnek egymásra vagy egymás mellé, ebből épülhet fel az ember vagy a világ képe. Konceptről és eljárásról beszélt ebben az esetben, hűvös fogalmakról, az egyes képekről pedig mint rideg építőkövekről. A fotóban számára – főként amikor a hetvenes évekre utólag visszanézett – nem volt jelen a dráma.

A festés és ezen belül a portréfestés ezzel szemben mindig mint drámai cselekmény bomlik ki. A fotóval szemben itt minden ecsetvonásnál mérlegelni kell a következő lépést is, s a döntés előtt és mögött egyaránt hatalmas űr tátong. És a tér is hasonlóan nyílik meg. Ahogy Birkás Ákos fogalmazott: „Festés közben mindig érzem (»hallom«) a hátam mögött a végtelen hátteret. Ha megérintem a vászon felületét, az érintéstől megnyílik a vászon tere is. Minden ecsetvonás ebben a kettős térben áll, mint amikor gyerekkoromban szappannal a tükörre firkáltam.” A festményportré készítőjének el kell gondolnia, mennyi időt fordít a készítésre, mit bíz a megfigyelésre, és mit a képzeletre. El kell döntenie, mire helyezi a hangsúlyt, az ábrázolt alakra vagy az ecsetvonásokból álló képre. A festmény drámájával szemben Birkás számára a fotó mindig valamilyen külsődleges. Talán úgy külsődleges, ahogy Lucian Freud számára volt az, aki nagyon élesen azt mondta, hogy a fotó a beeső fényről rengeteg információt tartalmaz, másról viszont nem. (Milyen furcsa elgondolni, vajon Birkás látta-e, pontosabban megnézte-e jól Lucian Freud híres virágos portréképét, amely 1963-ban szerepelt az Ernst Múzeumban az angol festők utólag már különösnek tűnő tárlatán.)

Birkás a hetvenes évekbeli fotóportréival kapcsolatban egyszer egy érdekes kifejezést használt, azt mondta rájuk, hogy képfantomok. Egy rétegekből vagy fázisokból összerakott, mindentől idegen jelenség, ami mégis nagyon ismerősnek tűnik. Ezzel szemben és ebben az értelemben a festett portrét nevezhetjük fantomképnek, ahol a fantom a definíció szerint olyan érzékelt lény, amely fizikailag nincs jelen. Képfantom és fantomkép – tulajdonképpen csak játék a szavakkal, mégis talán több annál, mert sokat mondhat el a képrétegek egymásra helyezéséről, illetve a rétegek szétbontásáról, erről a két folyamatról, ami Birkás Ákos képalkotásában a Fejektől kezdve az utolsó húsz év valamennyi alkotásáig megtalálható.


Ab1046 2

Birkás Ákos: A könyvek 2, 1978, brómezüst zselatin nagyítás


A festmény és a fotó két arcán kívül a kiállítás képeiben benne van a saját arc, a saját figura és a másik arca is. Tulajdonképpen és tágabb értelemben egyfelől az emberi arcról van szó. Arról az megfesthető emberi arcról, amelyről Antonin Artaud írt talán a legmegrázóbban. „Az emberi arc még nem találta meg saját képét, és a festő feladata, hogy megadja neki” – írta Artaud. „Minden rendbe szedett képen felsejlik az utalás Istenre – végső soron Isten arca” – mondta Birkás. „Ugyanis ezer és ezer éve már, hogy az emberi arc lélegzik és beszél, de úgy ismerjük csak, mint egy benyomást, amely még nem árulta el sem azt, hogy ő maga mi, sem azt, hogy miről van tudása” – írta Artaud. A fejem a világmindenség – mondta Birkás. „Az emberi arc valójában örökké egyfajta halált hordoz, amitől a festőnek kell megmentenie” – írta Artaud, és ennél többet erről nem tudok mondani.

Az itt látható művek egy lezárt életmű képei. Egy világot zárnak körbe, amely egyszerre elvont és valóságos, mint az arc, amelynek valódi formáját sohasem ragadhatjuk meg. Mégis minden egyes portré egyben egy nyitott könyv is. Talán nem túlzás, ha egy könyvhasonlattal mondom azt, hogy ezzel a kiállítással új fejezet kezdődik Birkás Ákos életművének utóéletében. A Knoll Galéria eddigi szerepét, amelyhez a nyolcvanas évek végétől kezdve Birkás művei egy emberöltőn át tartoztak, s amellyel neve szorosan összekapcsolódott, mostantól a Vintage Galéria veszi át. A Birkás Ákos Művészeti Alapítvány pedig új nézőpontokkal, a hagyaték új kutatási irányainak kialakításával kíván egy új koordináta-rendszert felrajzolni, amelyben az életmű darabjainak összefűzésére új lehetőségek nyílnak.

A kiállítást és ezzel ezt az új időszakot megnyitom.


Ab4044

Birkás Ákos: A populista odaliszk, 2014, olaj, vászon, 80 x 100 cm


Birkás Ákos: Egy ember mindig érdekes
Vintage Galéria
2023. november 28. – január 26.

106_Melyi1.jpg
A távolságról

Kitakarhatunk-e az emlékezetünkből egy képet, amit mindig ott őriztünk – erre gondolok a HÉV-en ülve. Szemben velem egy lány utazik, hirtelen rájövök, mennyire hasonlít Kovács Tündére. Tünde grafikus, évtizedek óta Stuttgartban él, valaha Birkás Ákos tanítványa volt a Kisképzőben. Úgy látszik, ha igyekszem is nem gondolni semmire, két lépésből akkor is Ákosnál vagyok. Az elmúlt több mint két évtizedben, mióta ismertem, sokszor gondoltam, hivatkoztam, támaszkodtam rá, nem is kellett két lépés. Közel álltunk egymáshoz, de valahogy mégis őrizte a kis távolságot: volt idő, amikor a két lépés négy volt, de ha mondásszerűen három, akkor is a saját három lépése. Szuverén módon tudott távolságot tartani, tapintattal közeledni, távolodni, távolságot érzékelni és érzékeltetni, talán ez az, ami elsőre eszembe jut róla – distinkció, disztingválás, divatból kiment szavak, sajátos jelentéssel. A két lépés nála elsősorban a megfigyelői távolságot jelentette; hátralépett, hogy más összefüggésből is megnézze a képet. Festői két lépésnek mondhatnám, erre elnézően elmosolyodna.

2023_birkasakos_6.jpg
Birkás Ákos - A fej alakváltozásai

Birkás Ákos életművében különböző, egymástól karakteresen eltérő szakaszok váltják egymást, amelyek között sokrétű összefüggések mutathatók ki. Az 1960-as évek végén Giacometti festményeivel összevethető, rontott-roncsolt portrékat alkotott, amelyek központi motívuma a sűrű masszához hasonlatos felületen elenyésző emberalak volt.