Reális utópia
Bán Blanka Sára megnyitóbeszéde a Karinthy Szalon csoportos kiállításán.
Mindannyian ismerjük a „világvége-esztétikát”: a kiszáradt medreket, a füstölgő erdőket, a műanyaggal borított partokat. Ezek a képek, bár a valóság szilánkjai, valójában egy mentális börtön rácsai is. Ugyanis, ha csak a pusztulást látjuk, elhisszük, hogy a történetnek vége. Elhisszük, hogy csupán statiszták vagyunk egy nagyszabású disztópiában.
Az IMÁGÓ Öko-Kulturális Labor égisze alatt megvalósult Reális utópia című kiállítás azzal a radikális állítással indít, hogy az ökológiai válság nemcsak a természet, hanem a képzelet válsága is. Ha nem tudjuk elmesélni és megfesteni azt a jövőt, amelyben érdemes élni, akkor nincs hová megérkeznünk. A ma bemutatott alkotók nem ringatnak minket rózsaszín álmokba, de nem is engedik, hogy a fásultság mocsarába süllyedjünk. Ők a cselekvő remény képviselői.
Engedjék meg, hogy bemutassam azokat a művészeket, akik ma este új iránytűket adnak a kezünkbe.
Kállai Márton nem a jövőbe réved, hanem a „most” mélyére ás. Fotográfus-antropológusként olyan létező közösségeket és életmódokat keres, amelyek már ma is a holnap válaszait élik. Képei nem steril laboratóriumi kísérletek, hanem hús-vér mikroutópiák. Munkái során a perifériára irányítja a figyelmet, oda, ahol az emberi találékonyság és a kényszer szülte egyszerűség különös szimbiózist alkot a környezettel. Vizuális esszéi nem csupán dokumentálnak, hanem tanítanak is: arra mutatnak rá, hogy a reziliencia a közösségi tudás és az alkalmazkodás mindennapi művészete. Kállai Márton képein a sár, a kézi szerszámok és a közösen végzett munka nem a múlt elmaradottságát, hanem egy lehetséges, fenntartható jövő alapköveit jelentik.
Ezzel szemben Szabó Ádám szobrászata egy egészen másfajta figyelmet követel.
Ő a természet „sebésze”. Amikor egy élő fa odvához vagy sebéhez nyúl, nem leigázni akarja az anyagot, hanem párbeszédet kezdeményezni vele. Restaurátori alázattal készít kéregmintázatú „protéziseket”, majd hátralép, és átadja a terepet az időnek. Munkássága a radikális türelem és az elengedés művészete. Ezek a precíz, szinte láthatatlan beavatkozások nem elfedni akarják a természet hiányosságait, hanem keretet adnak a gyógyulásnak, miközben láthatóvá teszik az élőlények sérülékenységét. A szobrai valójában lassú folyamatok: a művész elindítja a gesztust, de a végső formát a fa növekedése, a szövetek burjánzása vagy éppen a lassú enyészet írja majd meg. Felismeri, mikor kell cselekedni, és mikor kell hagyni, hogy a nálunk nagyobb rendszerek végezzék el a munkát.
Süveges Rita a technológia és az emberi vágyak legvégső határvidékére, a kozmoszba kalauzol minket. Bársonyra festett olajfestményei különös, kísérteties nyugalmat árasztanak. Az ábrázolt űrhajók nem diadalmas hódítók: sehonnan nem jönnek és sehová nem tartanak. Csupán magányosan sodródnak a Föld horizontján túli, melankolikus tájakon. Süveges Rita művei húsbavágó kérdéseket szegeznek nekünk: vajon a bolygónk elhagyása tényleg egy igazságosabb társadalomhoz vezetne? Vagy az űrkutatás csillogó fantáziája valójában csak egy luxus-menekülőútvonal, amely a kiváltságosoknak kínál egérutat a földi felelősségvállalás elől?
Kortmann-Járay Katalin és Mendreczky Karina közös installációi olyanok, mint a jövőből visszaküldött rituális helyszínek. Mendreczky Karina munkáiban a folyamatok iránti aprólékos, szinte meditatív figyelem nyilvánul meg; nála a textília az emlékezet finom szövete. Kortmann-Járay Katalin a monumentalitás és az anyag fizikai súlyának mestere: szobrászi nyelve vasból, betonból és agyagból építkezik, megadva azt a masszív alapot, amely megtartja a közös víziókat. Közös munkájuk magja egy mélyen gyökerező animista világszemlélet: az a hit, hogy a minket körülvevő tárgyak nem élettelen erőforrások, hanem szellemi energiával átitatott entitások.
Belicza László Gábor a legszemélyesebb ponton érinti meg a nézőt: a gyermekvállalás dilemmáján keresztül. Fotográfiái olyan feszültséget hordoznak, amelyben az emberi hatalomvágy szembesül a természet kérlelhetetlen alázatával.
Képein az ember és a természet közötti rend keresése ellentmondásos: látjuk a mesterséges harmóniára való görcsös törekvést és a rombolás nyomait is. László egy harmadik utat javasol: azt mondja, hogy a természet átalakuló, sérült formájában is lehet az ember feltétlen szeretetének a tárgya. Ez egy megrendítő etikai állítás: akkor is felelősséget kell vállalnunk a jövőért, ha az bizonytalan, és a változások számunkra nem kedvezők.
Csapó Júlia törékeny alkotásai az ökoszisztémák finomhangolt rendszerét modellezik. Munkáiban ott rejlik a felismerés: ami sebezhető, az nem feltétlenül gyenge. Alakzatai a regeneráció ígéretét hordozzák: azt a szívós életerőt, amely a legsanyarúbb körülmények között is utat tör magának. Júlia nem kidolgozott portrékat fest, hanem a bennünk lüktető hálózatokat: az erek, a sejtek és a pórusok szövetségét. Ha elfogadjuk, hogy anyagi létezésünkben elválaszthatatlanul összefonódunk a természettel, akkor a változás már nem magányos hősök tette, hanem testek közös rezonanciája lesz.
Ezt a szerves kapcsolódást viszi tovább Medcalf Laura, akinek a művei nem csupán készülnek, hanem „születnek”, hiszen a napfény ereje és a folyadékok kémiai tánca hívja életre őket. Medcalf Laura nem róla alkot, hanem vele: a természet itt nem téma, hanem alkotótárs. Ezek a lenyomatok valódi „ember-környezet tranzakciók”. Ez a kölcsönös függés nem gyengeség, hanem a létezésünk legmélyebb igazsága, amit az ökológiai válság közepette újra meg kell tanulnunk. A képek a remény tárgyiasult formái: bizonyítékok arra, hogy az emberiség és a természet közötti harmónia nem egy elveszett paradicsom, hanem egy ma is gyakorolható, örömteli valóság.
Végül Závorszky-Simon Márton a természettudományos szemléletével nem a globális adatokat elemzi, hanem legmélyebb belső tájait kutatja. Számára a pusztuló világ látványa sokáig a belső szorongásainak a kivetülése volt. Ami azonban igazán példaértékű, az a változás, amit az utóbbi években végigvitt: az „égett”, apokaliptikus korszak után megjelentek képein a virágok és az organikus ecoprintek. Ez a rétegződés maga a koncepció lényege: a jövő nem a múlt törlésével kezdődik, hanem annak a bátor átalakításával.
Ma este kilenc olyan alkotói utat ismerhettek meg, amelyek mind ugyanarra a kérdésre keresik a választ: hogyan élhetünk tovább emberhez méltó módon egy sebesült bolygón? A kiállítás nem ígér könnyű megoldásokat, de ad valami fontosabbat: iránytűt a képzeletünknek.
Mert a reális utópia nem a távolban vár ránk, hanem ott kezdődik, ahol a pusztulás képei helyett elkezdjük meglátni a kapcsolódás, a gyógyítás és a megújulás lehetőségeit.
Ez a reális utópia: nem egy távoli sziget, hanem a jelenben rejlő lehetőségek bátor felismerése. Vigyük magunkkal ezt a látásmódot. Merjünk remélni, és ami még fontosabb: merjünk érte cselekedni.
Karinthy Szalon
1111 Budapest, Karinthy Frigyes út 22.
2026. április 9. - május 8.
Kurátorok: Bán Blanka Sára, Tomcsányi Sára
Borítókép: Belicza László Gábor (fotó: Bodócs Szelina)