Erhardt Miklós megnyitóbeszéde Bögös Loránd, Úgy látszik, mintha című kiállításán

Somogyi József hányatott sorsú, Szántó-Kovács Jánost ábrázoló szobra (1965) az agrárszocialista földmunkás/népnevelő/protoforradalmár göbös alakját kétértelmű pózban jeleníti meg: állát felszegve, lábait kissé szétvetve, begörbedt háttal, iszonyatos erővel horgad ki a földből, karjai a lezökkent vállizmokból a teste mellett leszúrva, kezei ökölbe szorítva, a bal a testtel párhuzamosan, a jobb kicsit előrébb, enyhén befelé fordítva; a gravitációval vívott néma küzdelem még a talapzatot is mintha besüllyesztette volna a földbe. A póz a lázadás erőteljes szimbóluma, de egyben kimerevített pantomim-előadás is: egy távolba néző kubikust látunk, akit a földbe szögez láthatatlan munkaeszköze, a nehéz talicska. 

Ez a szobor jelent meg előttem, miközben néztem a több mint másfél órás videót, Bögös Loránd Úgy látszik, mintha című kiállításának központi darabját. A videó egyedül látható és az installáció egyedül láthatatlan szereplője persze nem forradalmár, de langaléta alakja, trade-mark bajusza, és legfőképp mozgásának, gesztusainak a munkaeszközei látszólagos hiányából fakadó erős pantomim-jellege számomra vizuális kapoccsal szolgált. Alábbiakban jórészt a munkáról lesz szó.

Bögös Loránd aszkéta mód következetes munkásságát nehéz Platónnal való folyamatos dialógusa, vagy az ellene folytatott dacos aknamunkája nélkül tárgyalni. Mint tudjuk, Platón, illetve ujjbábja, Szókratész, Az állam tizedik könyvében alaposan lehúzza a keresztvizet arról a hazug és erkölcstelen tevékenységről, amit mi jobb híján, és némileg mazochisztikusan, „művészet”-nek fordítunk. Platón munkaalapú társadalmában a létező hármas rétegződése így fest: legfelül helyezkednek el az isten teremtette, ember számára nem érzékelhető, csak elgondolható, örök formák vagy ideák; a következő szinten a tárgyak, különösképpen a használati tárgyak és munkaeszközök, melyek ezeknek az égi formáknak az érzékelhető, megfogható és újra-előállítható utánzatai; a harmadik szinten, a művészet által reprezentált tárgyak pedig ezeknek az utánzatoknak az utánzatai, amelyek csak az adott tárgy héjának egy efemer nézetét ábrázolják, lévén, hogy a művészek inkompetensek a tárgy szerkezetét, működését és előállításának módját illetően, ráadásul mindenféle érzelmeket keltenek a jóravaló emberekben, hogy ezzel elvonják őket a valódi munkától.

Platón művészettel szembeni averziója utóbb a távolból is hatékonyan táplálta a különböző történeti és kevésbé történeti avantgárdok mediális-morális önmarcangolását, illetve erős, de következetesen „plátói” vonzalmukat a jóravaló emberi munka iránt. Bögös Loránd több mint tíz éven át tartó munkálkodása Kisújszálláson, nagyapja háza elszigeteltségében – mikor is, Platón leírását szinte betűről-betűre követve, karikírozva, a környezetét alkotó hasznos tárgyakat mímelte aprólékos munkával haszontalan tárgyakká –, ugyanígy egyszerre érthető mint a művészet felszíni nézeteitől való kiábrándult elfordulás, illetve mint a munka nevében megvetett művészet vissza-lényegítése, éppen a kitartó, koncentrált kézműves munkán keresztül. Ahogy Platón köztársaságában a jóravaló embereknek mind megvan a maguk rendeltetése, azaz állomáshelye és munkája, úgy Bögös Loránd állomáshelye ez a ház volt, a mimézis pedig a munkája.

Azóta ez a tulajdonképpen édeni állapot felszámolódott: Bögöst kiszorította saját élőhelyéről a műve, mint egyszeri Kurt Schwitters-t a Merzbau. Az Úgy látszik, mintha… melankolikus címet kapott kiállítás tehát egy új szakasz kezdetét jelöli. Az újdonság persze relatív. Bögös eddigi gyakorlatára is jellemző volt a munkák folyamatos újrakeretezése, újrakontextualizálása, és ez most is így van. A kirakat keretében itt megjelenő tárgyak ismerősek lehetnek korábbi installációkból, ahogy maga a művész képe is megjelent már itt-ott installációk részeként, amint a munkáit készíti vagy éppen pusztítja. Az újdonság a „látszás” módjában van.

Bögös utánzatait mindig áthatotta valami fura ambivalencia, hiszen lényegük szerint modellek vagy makettek, néhol 1:1-es méretarányúak, néhol kicsinyítettek. A modell és a makett, már ha nem művész, hanem jóravaló ember készíti, értelemszerűen megelőzi a késztárgyat, lévén annak mintája. Bögös az utólagos modelljeivel – a platóni megvetett művésszel „túlazonosulva” – viszont mintha éppen az eredeti formát vagy ideát hámozná elő a tárgyakból, az utóképet előképpé fordítva át, az igazságtól való kétszeres távolságot egy harmadik, mentális lépéssel hurkolva vissza. A kiállításban kétszer is (egyszer mint „1:1-es”, egyszer mint kicsinyített modell) látható videó erre a mozdulatra erősít rá, ezt teljesíti be, a színkulcsolásos, másnéven blue- vagy green-screen effekt alkalmazásával.

A trükk lényege, hogy az – elsődlegesen emberi – aktort függetlenné operálják eredendő hátterétől, hogy azután szabadon áthelyezhető legyen bármilyen más, nehezen megközelíthető vagy képzeletbeli környezetbe. A technológia alkalmazása az elektromágneses képrögzítés megjelenésével vált széles körben hozzáférhetővé, mindenféle olcsó sci-fi esztétikai markereként a végtelenbe tágítva a lehetségesség területét. Bögös Loránd annyiban csavar egyet a dolgon, hogy az eredendően kétdimenziós operációt háromdimenzióssá teszi, nemcsak a hátteret, de az előteret is kikulcsolja, így karaktere lényegében egyfajta „revelátorrá” lesz, amely mozgásával rajzolja ki a kép előtérben rejtőző tárgyakat.

A technológia megköveteli, hogy a művész eszközmodelljei eleve burokszerű létét egy további burokkal, a kikulcsolandó zöld festékréteggel toldja meg, amivel megfosztja őket a láthatóságtól, amely az utánzatot (és értelemszerűen az utánzat utánzatát) elválasztja az ideák világától. Jelenlétüket ezzel egyben abszolúttá emeli: feltételezhető, hogy akkor is jelen vannak a képekben, mikor a művész megtestesülése éppen nem rajzolja ki őket. „Olyan, mintha az ideák világában lépkednénk”, írja Bögös a kiállításhoz írott jegyzeteiben. Valóban, egyfajta mennyország ez, amire tartalmilag és vizuálisan is ráerősít több választott „háttér-előtér” kép, amelyek fekete-fehér, síkszerű felületként stilizált, bár lényegében mindennapi külsőket mutatnak, és amelyekbe semmi módon nem szervesül a szereplő képe. Ugyanígy transzcendáló hatású a karakter mereven teátrális mozgása és átlényegült tekintete, céltalannak tűnő, jelzésszerű cselekvései, a láthatatlanná tévő köpeny, vagy a házilagos technológia hiányosságaiból következő szélfútta, megrágcsált kontúrok és az alak részleges transzparenciája. 

Ez a mennyország ugyanakkor a munkás mindennapok – az aranykor – nosztalgikus színháza, Bögös egykori valóságos alkotói folyamatának pantomimja, amelyhez a kávékészítés, az elmélkedés, a kézimunka, a sokasodó tárgyak közötti osonás és a kamerával végzett dokumentálás egyaránt hozzátartozik. Gyaníthatóan a Bögös Loránd más installációiban megjelenített, egy szóval lefordíthatatlan görög fogalom, az oikeiószisz – az „enyémítés”, vagy önelsajátítás, az otthonosság megszerzése – ellentéte játszódik itt: a külsővé tétel, a kívülről rátekintés, az önimitáció, az önelidegenítés gyakorlatai. Talán ezt hangsúlyozza a kirakat-szituáció kitettsége is, a dioráma megkettőzöttsége, vagy a kézimunka ellenpólusaként reflektált digitális beavatkozás hangsúlyos szerepe. Dante óta persze senki sem gondolhatja, hogy a menny könnyen élhető hely volna.

Végezetül még megosztanám, hogy a videót nézve, az installációkat szemlélve nem mindig tudtam vagy akartam eldönteni, mennyire szándékolt, mennyire tudatos a belőlük ki-kicsillanó humor – ami lehet éppen a legnemesebb fajta humor jele. És ha már a digitalitás mint lehetséges lakhely és mint a jó elidegenedés lehetséges formája felmerült, az is Bögös Loránd reflektált humorát dicséri, hogy a művészi munkásságát dokumentáló account az Instagramon a következő kiemelt üzenetet küldi a bióban, egybeírva, ritkított betűközzel: 

„S z o b a f e s t é s t v á l l a l o k u g y a n i t t a s z t a l o s m u n k á k ”.

Bögös Loránd: Úgy látszik, mintha 

Szikra Képzőművészeti Bemutatóterem 

Vármegye utca 7., 1052

2026. március 19. – április 17. Elhangzott március 19-én