„​A Fényfékező (© Szilágyi Lenke), aki ezeket a képeket készítette, egyszer majd, remélhetőleg a minél távolabbi jövőben minden kétséget kizáróan halhatatlan alakja lesz a magyar, tehát az egyetemes fotográfiának, milyen kár és zsenánt, hogy a halhatatlanság peremfeltétele éppen a halandóság. De hát senki sem mondta, hogy moziba visszük őket, ahogy Woody Allen jegyezte meg éleslátóan az Annie Hallban, a fortyogó vízben némán sikoltozó homárokat nézve." – Németh Gábor megnyitóbeszéde

Ha eszembe jutnak azok az emberek, akiket 1989 és 1996 között Lenke ábrázolandó volt, hát éppen ilyeneknek, a kortárs ábrázatuknál huszonöt-harminc évvel fiatalabbnak látom őket, színről-színre tehát,  nem pedig a jelen tükör általi homályában.

A halottakról ezúttal nem is beszélve.

Mintha Lenke eleve az emléküket tudta volna megörökíteni.

Jut eszembe, tudják, ki lett az Udo Jürgens Hasonmás Verseny második helyezettje? Hát persze, hogy Udo Jürgens. 

Natürlich.

És miért?

Mert volt valaki másolat, aki eredetibbnek bizonyult az igazinál,  tehát Jürgensebbnek a Jürgensnél. . 

És pont ez volna a jó portréfotó titka. Azt a láthatatlant ábrázolni, láthatóvá tenni valahogyan, ami mélyebben van a felszínnél. Egy interjúban Lenke azt mondja, a kép soha nem azonos a valósággal, hanem annak a képe, amit mondani akarok a valóságról. A jó kép az unalmas és a mesterkélt közötti valószínűtlenül keskeny mezsgyén készül, mondja máshol, és az itt látható portrék túlnyomó többsége szerencsénkre hozza ezt a szintet. 

Apropó, interjú.

Instruáltad őket? – kérdezem.

Nem nagyon.

Világítottál? 

Nem, mert nem volt rá pénzem.

De azt csak megmondtad, hova álljanak.

Hát oda, ahol a fény van. 

De mégis, hogyan készültek a képek?

Szerintem a kép az kép, nem az a lényeg, hogyan készült, hanem, hogy mi látszik rajta.

Mit mondjak, azt semmiképp nem lehet ráfogni, hogy túlinterpretálná a projektjeit, annyira nem, hogy gyakorlatilag nincsenek is projektjei, úgy értve, nincsen semmi sem előre eltervezve, nagyjából nem érdekli az úgynevezett életmű,  jön az élet, sodorja, fölkínál ezt-azt, és a művek szépen, maguktól, összerendeződnek, és ezt az egész izét utólag majd életműnek hívják. A számomra legszimpatikusabb változat. Jövünk az utcán, tegnap, idefelé, egyszer csak azt mondja, ez az egész például, ahová jövünk, úgy kezdődött, hogy a kilencvenes évek elején megrendeltek tőle egy sorozatot, tizenkét dán és tizenkét magyar művészről, egy koppenhágai kiállításra. Aztán valahogy folytatódott a dolog, itthon, a magyarokkal. 

Csak úgy odamentél hozzájuk? 

Igen. 

De volt olyan is, hogy valaki kérte, hogy fotózd le? 

Igen, válaszolja, és nevet.

Szerintem látszik is, mondja, hogy melyik készült megrendelésre. Meg az is, amikor nem nagyon jutott eszembe semmi. 

Van Lenkének ez a hirtelen nevetése, ami föl-fölhasítja az eredendő komolyságát, pontosabban, azt a különös, állandó visszafogottságot, ami eredendő komolyságnak látszik. A tisztánlátás ebben a szakmában nem kifejezett hátrány.  Hát, itt aztán nincs semmi illúzió,  semmi önhittség, semmi fölstilizálás. Ez a nevetés, pont mint a vaku, csak hangban. Villanó fény. Leleplez mindent, aminek köze volna a hübriszhez.

Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi.

Azt szokás gondolni, hogy az úgynevezett rendszerváltás utáni pár évben fölsejlett valami, amit jobb híján talán a szabadság illúziójának nevezhetünk.  Ha ezeket az arcokat nézem, nyomát se találom ennek az illúziónak. 

Végigcsinálták a nyolcvanas éveket, tudták, pont annyi a szabadságod, amennyit magadnak csinálsz. Hogy a rabság anyagába vájsz barlangot. Behívsz oda másokat is, behúzódsz az egyívásúakkal. Ebben az országban a szabadságot kísértő kultúra mindig szubkultúra marad, és ezek a fiatal és már nem egészen férfiak és nők ebben szereztek gyakorlatot, erre szocializálódtak, ebben a kísértésben, és valahonnan sejtik,  nem, mintha egészen pontosan tudnák, hogy nem nagyon várhatnak mást attól a jövőtől, amiből a szánalmas múltunk lett azóta. Szilágyi Lenke, talán, mert maga is közéjük tartozott, ezeken az arcokon előre látta ennek a jövőnek a visszfényét.

De hogy jön ide Ulveczki konyhája? – kérdezhetné joggal 1 az átlagnál figyelmesebb valaki.

Ez az Ulveczki állítólag refes volt, Lenke állította.

Ezt a rövidítést, hogy ref,  most még egy rövidebb, boldog ideig csak a köztörvényes büntetett előéletűek értik a hazában, lesz ez még másképp is, szavam ne feledd, szóval, elég az hozzá, hogy állandó rendőri felügyelet alatt állt, ezért a fentebb emlegetett férfiak és nők, miután Ulveczki nem hagyhatta el a lakást, mint megannyi hegy, maguk mentek a botcsinálta Mohamedhez. 

Így lett Ulveczki konyhájából a magyar underground szubkultúra állandóan nyitva tartó menedékhelye a nyolcvanas években.  Mindig lesznek Ulveczkik, ami egyben azt is jelenti, hogy mindig lesz konyhájuk is, ahová az éppen aktuális átkos elől majd jól be lehet húzódni. Csendben jegyzem meg, hogy a hely, ahol most éppen álldogálunk, kiköpött az Ulveczki konyhája.

Egyébként ma éppen október 6. van.  

Na, nem egészen „éppen”, hanem azért, mert Rajk Judittal és Szilágyi Lenkével, minden különösebb indok nélkül, ám a legteljesebb egyetértésben, épp ezt a napot találtuk a legalkalmasabbnak ennek a kiállításnak a  megnyitására. 

Zárásképpen és vigasztalásul, talán nem fölösleges megemlíteni, hogy a szájhagyomány szerint Damjanich Jánost lábtörése miatt parasztszekéren vitték a vesztőhelyre, és a kocsin végig szivarozott. 

A kiállítást ezennel satöbbi.

Elhangzott 2022. október 6-án, az aradi vértanúk napján, Szilágyi Lenke MŰVÉSZPORTRÉK 1989 – 1996, 33 kortárs művész a rendszerváltás idején című kiállításának megnyitóján, az Art Departmentben.

Szilágyi Lenke: MŰVÉSZPORTRÉK 1989 – 1996, 33 kortárs művész a rendszerváltás idején
2022. október 6. – 2022. november 6.
Art Department, Budapest