Mindenkit szeretettel köszöntök Bagi Attila Under the skin című kiállításmegnyitóján. Az itt látható művek mindegyike megtévesztő és a látásunk félrevezetésére törekszik, a valós tér sík falának a bevonásával. Valamint – azt esetenként idealizált – kép keretének, az arra felfeszített, lealapozott vászonnak és az abból kiszakított felületek összjátékának a csapatmunkája. Az itt látható, a minket körülvevő munkák murális táblakép-kompozíciók. Felmerül a kérdés, hogy ez a műegyüttes milyen műfajba sorolható – sajnos a kurátorok, művészettörténészek és helyszínelők lépten nyomon szeretnek kategorizálni. Tehát installáció vagy environment, stb. Nekem elsőre Sugár János mondatai jutnak eszembe be: „A performansz az installáció ideje, az installáció a performansz kihűlt helye, tere” – illetve hogy – „performansz utáni csend méri a performansz mélységét” – és az, hogy ezek az állítások, kijelentések mennyiben könnyítik meg a befogadónak az adott szituációhoz kapcsolódó viszonyát.

Mindent egybevetve úgy gondolom, hogy az itt látható kiállítás gyakorlatilag az unicon fogalmát járja körbe. Tehát egyetlen mű, műtárgy-együttes köré épül fel. Olyformán, mint ahogy a kilencvenes évek elején St.Auby Tamás vezetése alatt a Bartók 32 Galéria működött vagy a 2010-es évek közepén Miskolcon Demeter Dávid elképzelése alapján az Egymű Galéria.

Engedjétek meg, hogy egy kicsit elkalandozzak – bár eddig is elkószáltam a gondolataimban. 

Tulajdonképpen mit is jelent egy mű, egy kiállítás életében a megnyitó, az opening, a vernisszázs eseménye?! Voltaképpen semmit – mondja a pesszimista énem –, hiszen a megnyitó nem túl jó alkalom arra, hogy tüzetesen megvizsgáljuk a művet, műveket. Mindenki másról beszél, örül az ismerős arcok viszontlátásának. Fogyaszt egy keveset a kihelyezett borból és pogácsából, majd mint aki jól végezte dolgát, távozik. Hogy még borúlátóbb legyek, azt a mindenki számára egyértelmű következtetést is le kell vonnom, hogy a megnyitó másnapján ugyanúgy felkel a nap, mint azt megelőzően. Tehát kvázi nem történik semmi változás. Viszont ha engedem az optimista, bizakodó énemet felszínre jutni, akkor azt is meg kell említenem, hogy az ilyen típusú események – mint ez a mai – remek alkalmak az új dolgok, személyek megismeréséhez. A megszokott, hétköznapokba révedt gondolataink kizökkentéséhez. Az adott mű, projekt nagy nyilvánosság előtti debütálásában alapvető szerepet töltenek be.

Továbbá, ha már legalább egy ember több nap eltelte után is elgondolkodik a látottakon, illetve vissza tudja idézni őket, akkor teljesült az a varázslat, amelyet Hamvas Béla így fogalmazott meg: „Minden művészetben a rendező, a figyelmező és a megfékező mozzanat mellett ott van és megvan az idéző mozzanat. Ez a mágikus művészet. A mágikus művészet nem fékez meg, hanem éppen idéz. Nem értelmes, hanem imaginatív. Nem harmóniában él, hanem mámorban. Nem a bizonyságot keresi. Az erőket, amelyekhez nyúl, felszabadítja.” Feltéve, hogy elfogadjuk a művészet mágikus mivoltát, egyebek mellett a megnyitó remek alkalom a művészettörténetbe való integrálódásba, amennyiben egyenrangú félként kezelendők a kulturális intézményrendszer résztvevői.

Visszatérve a jelenbe és a mostba. Jogosan merül fel a kérdés, hogy az itt látható kiállítás miért ebben a térben valósult meg. Kézzel fogható válasszal sajnos nem szolgálhatok. Ez egy összetett dolog, amire a választ, a megoldást valahol a hazai intézményrendszer egyértelmű szerkezetének felbomlásában és annak a napjainkig kitartó következményében kell keresnünk. Mivel ez egy végtelenségig bonyolult fenomén, jelenség, nem feltétlenül lehet egyértelműen negatívan vagy pozitívan tekinteni rá. Hiszen az elmúlt 10 évben létrejött számtalan kiállítóhely, galéria, artist-run space nem, vagy más kondíciók mentén tudott volna megvalósulni. Helyet biztosítani az ott valóra vált projekteknek, kiállításoknak. Ugyanakkor ezek a mára már intézményesült helyek, más nagyobb intézményekhez, „üzemekhez” hasonlóan komoly, hosszú távú kiállítási programmal rendelkeznek. Ami elkerülhetetlen a helyek rentábilis működéséhez. Viszont így számtalan projekt, e helyek közbenjárása nélkül, nem kerül „reflektorfénybe”.

Jóllehet, ennek az intézményi átrendeződésnek – ha lehet így fogalmazni – a legnagyobb vesztesei a képzőművészek. Az egész rendszer működtetői. Mivel az egyébként is bizonytalan alkotói pálya teljes egészében felborult, beláthatatlanná vált. Mindemellett talán ennek is köszönhető az intézményrendszeren kívüli alternatívák felszínre kerülése. Ennek dacára a továbbiakban is érdemes és kell gondolkodni a kultúra működéséről és terjesztésének alternatív lehetőségeiről.

Végezetül pedig azoknak, akik nem hallották a megnyitót, illetve későn érkeztek, csak annyit mondanék: sziasztok, megnyitottunk! Hiszen hasonlóan az itt látható murális táblakép-kompozíciókhoz, ez ebben a formában csak most volt hallható.

Bagi Attila: Under the skin
A kiállítás megtekinthető volt: 2020. július 23.
Kurátor: Kovács Kristóf (Sajnos Gergely); helyszínelő
Helyszín: Professzorok háza; 1146, Budapest, Ajtósi Dürer sor 19-21., 8. emelet