Mélyi József megnyitóbeszéde Mohácsi András 'Vertical Silence' című kiállításán.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nehéz feladat egy olyan kiállítást megnyitni, amely elsősorban nem a szavakról szól, hanem olyan szobrászatról, amelyben a szavak legfeljebb a címbe foglalt szójátékig érnek el. A többi nem néma csend, de csend. Olyan csend, mint a minimalista szobrászat esetében, amely a szavak ellenében jön létre, és a jelenlétre, az együtt lélegzésre, a lassú bejárásra épül.

Persze vannak szavak, amelyeket Mohácsi András mégis használ. Ezek: a függőleges és a vízszintes. A hullám. A statika. A feszültség. Az egyensúly és az elmozdulás. Ha szakkifejezésekként használjuk, akkor a fizika és a geometria szavai: szobrászat mint fizika és geometria. Tulajdonképpen nem is kellene több szót ejteni erről, hacsak nem lennénk képesek további mondatok segítségével plasztikussá tenni azt a határvonalat, amely a fizikai és geometriai kifejezések egzakt tudományos és összetett metaforikus jelentése között húzódik. Nem is határvonal ez, hanem inkább egy olyan határmezsgye, amely biztosítja a szabad gondolatjáték lehetőségét. Schiller már így gondolt a szobrászatra.

Persze vannak még szavak ezeken kívül is, amelyeket Mohácsi használ. Legfontosabb közülük a kő. Persze itt is benne rejlik már magában a szóban is a határ két dolog között: a kő egyrészt mint a természet megingathatatlan, szilárd alapeleme, illetve a másik oldalon a kő, amelyből a szobrászi forma keletkezik. Talán ez is inkább egy határmezsgye. De bizonytalan az is, hogy egyáltalán létezik-e határ. Talán van, és talán nagyon éles. A szavak egyszerre szilárdak és billenékenyek, éppen úgy, ahogy a szobrok.

Létezik ilyen szó, hogy billenékeny? Meg kellett néznem az etimológiai szótárban, hogy a billen szó miből ered. Azt írja a szótár, hogy a ballag hangutánzó párja a billeg, ebből lett a nyelvújítás korában a billen. A ballag jól rímel a minimalista szoborterek lassú bejárására, de ennél valamivel szilárdabb magyarázatra számítottam.

Németül a billen így hangzik: kippen. Ha valami bizonytalan, akkor az szó szerint a billenésen áll: steht auf der Kippe. De mi az a Kippe? A németek sem igazán tudják, de van egy érdekes sejtésük, ami visszavisz minket a szobrászathoz. Ugyanis azt írják, hogy a Kippe régebben oszlopot is jelenthetett, mégpedig a latin cippus szóból eredeztetve. A cippus határkövet jelentett, vagy olyan kis méretű pillért, oszlopcsonkot, amelyen temetkezési jel vagy felirat volt.

Így szól a magyar lexikonbejegyzés: „A határkövek csoportjába tartoznak még az ú. n. cippi monumentales, melyek valamely síremlék kiterjedését jelölték. Állhatott az area mind a négy sarkán egy-egy, vagy csak a sírkápolna két oldalán. Rendszerint megnevezik az elhunytat, részben azt is, ki a cippust felállította (...). Ezen kőemlékek egészen más jellegűek ugyan, mint a tulajdonképpeni sírkövek, melyek a halott emlékét vannak hivatva megörökíteni, mégis a cippus nevet ezekre is alkalmazták már a rómaiak, mint az a feliratokból is kitűnik.”

Szóval a cippus, amiből a billenés származik, a legszilárdabb határkővel áll összefüggésben, a cippus monumentales-szel, amely az élők és a holtak területét választja el egymástól. Mi más lenne jobb definíciója a szobrászatnak, mint a cippus e kettőssége?

Azt írja egy helyen Mohácsi András a saját szobrászatáról: „A szobrokkal egy általam nem ismert civilizációnak is üzenek. Egy olyan nyelven üzenek, amelyet majd dekódolva – valószínűleg – több ezer év múlva is megértenek.” Érdekes, hogy az ókori rómaiaktól a máig nagyságrendileg ugyanaz az időtávlat, mint a mától az üzenet elképzelt megérkezéséig. Mohácsi ugyanis ugyanabba a kulturális-civilizációs összefüggésrendszerbe helyezi a belátott múltat és az elképzelhető jövőt. Hasonlóan hat majd a szobrokra a gravitáció, az akkor látók hasonlóan a kőbe látják majd bele az emberi életen messze túlnyúló időt, és hasonlóan gondolják majd el a billenést, a kritikus helyzetet, a bizonytalan pozíciót. Ugyanúgy keretezi majd az életüket a fizika és a geometria.

De kérdés például, hogy mennyire képzelnek majd mást a csendről és a hangokról. Hiszen egy 2000 évvel ezelőtt élt római nagyon más elképzelésekkel rendelkezhetett a csendről; ma már azt sem tudjuk elgondolni, hogy mi lehetett számára hangosabb a csatazajnál. Tudhatta-e, hogy milyen a süketszoba teljes csendje, amikor csak a saját véred lüktetését hallod? Összevetette-e a csendet a hullámokkal? Ugyanúgy gondolhatta-e el, mint mi, hogy a billenékeny helyzetéből lezuhanó kő milyen robajjal zúzódik szét?

„A kő, amit az építők elvetettek, az lett a sarokkő” – idézi meg még a könyvében mottóként Mohácsi András a Zsoltárok könyvét. Érdekes választás, de tulajdonképpen ugyanaz a görög-római, zsidó-keresztény idő és tér keretezi, mint amelyben a valószínű jövőt is elképzeljük. De ezzel párhuzamosan felbukkan Robert Smithson neve is, és ez felborítja az idő eddigi elképzelését. Ugyanis Smithson szobrászi munkáival, installációival, land art alkotásaival, szövegeivel túllépett ezen a szűkebb kultúra- és civilizáció-felfogáson. A kő számára nemcsak megmunkálható és a következő civilizációk számára üzenet közvetítésére alkalmas dolog volt, hanem geológiai létező. Smithson a művészet általánosan elfogadott időkereteit felrúgta, és azt vetette fel, mi történne, ha az alkotásainkat a kristályok idejéhez viszonyítanánk?

Smithson átlépte a művészet bevett időhatárait, és ezzel nemcsak a művészet fogalmát helyezte új fénybe, hanem arra kényszerített, hogy műveire tekintve a térről és az időről is új kontextusban gondolkodjunk. Mohácsi András szobrai szintén átlépik az idő- és térhatárokat a gondolkodásban, de másképp. Nem tágítják ki a perspektívát a földtörténeti idő felé, nem lépik túl az emberi civilizáció elképzelt határait. Másképp fogalmaznak, mert megmaradnak a szobrászat keretein belül.

Mohácsi léptéke szobrászi. Időben, térben, tömegben, anyagban, arányban gondolkodik. Monumentalitása szigorúan szobrászi. Tűnhetne ez akár anakronizmusnak is. Hogy ne tűnjön annak, újra végig kell gondolnunk a szavainkat. Mit értünk azon, hogy kortárs szobrászat, mi a kortárs magyar szobrászat, a magyar szobrászat, az autonóm szobrászat, a szobrászat. Hogy ezeket megválaszolhassuk, két dolgot kell magunkban rögzítenünk. Az egyik a lépték, amelyben gondolkodunk. A másik, ezzel szoros összefüggésben: a hagyomány.

A lépték és a hagyomány persze egyaránt a viszonyrendszerek meghatározásával függ össze – mert minden csak viszonyítás. Mohácsi alkotásaiban a térbeli összefüggésekről, az anyagok viszonylatáról gondolkodik, mert mi más lehetne léptékadó és a hagyományhoz kötődő, mint maga a szobrászat? A szobrászat mögött pedig – ugyanúgy, mint a lépték és a hagyomány mögött – az idő húzódik, amely mind a térben, mind az anyagban megnyilvánul. Ha mindezt mégis szavakba akarjuk önteni, akkor a szobrászat nem más, mint az időbeli határaink kijelölésére szolgáló eszköz. Ha pedig képet akarunk erről alkotni, akkor gondoljunk csak a billenés eredetére, a halottak körzetét kijelölő cippusra.

Mohácsi András: Vertical Silence

Kurátor: FARKAS Tiffany

Nyitvatartás: 2025. 06. 05 – 11. 01.

Kahan Art Space Buda