Paksi Endre Lehel szövege Lóránt Anikó kiállításához.

Igen, tudtuk, hogy mi mentjük a bőrünket s az ismeretlenbe fejest ugorva talán több az esélyünk, mint ha maradtunk volna. Azt is, hogy ha jól sül el, nézhetjük végig, ahogyan a szeretteink elsorvadnak benne – miért hagytuk el mi is őt? Aki márpedig leginkább madárszárnyra kelt volna. Aznap, amikor már kocsink se volt, jött apám értünk, hogy náluk szálljunk arra a pár napra, mielőtt ráültünk volna a repülőgépre, a csak oda jeggyel: magasan húztak fölöttünk a darvak, hét éve napra pontosan. Falun csönd van, hallatszott a krúgatásuk, és ugyanarra mentek, mint mi. Panka sosem jött ki hozzánk az új szigetünkre, csak egy festménye és egy arany madár tőle, azóta itt ül a többi mű társaságában a művész vendégház fogadó előterében.

Mi tudniillik szinte szomszédok voltunk a Szentendrei-szigeten, ugyan a keskeny földsáv két ellentétes partján, de amint volt egy egészen hosszú múltunk, először írtam róla, aztán megint, aztán már róluk, aztán fölkértek, aztán megint; kinn a szigeten már inkább megörültünk egymásnak, mint szövetséges, akik hasonlóképpen gondolkodnak arról, hogy a természettel való viszonyunkon lehetne mit rendezni. Emberségünket megélni testiségünk, táplálkozásunk, tevékenységeink által, együtt dolgozva a növényekkel, állatokkal, gombákkal – szóval a többiekkel, akiktől-amiktől olyan fájdalmasan el vagyunk szakítva egy nagyon technicizált urbánus fogyasztói, már inkább virtuális nem-is-létben – a furcsa, hogy inkább zöldségeket vittünk át egymásnak, én vágtam a kakasaikat, amikor megborult a tojó-kakas arány, pár jó gombázó helyet mutattam nekik – vagyis nem annyira a kortárs képzőművészetről beszéltünk, hanem annak életbe átültetett gyakorlati részét valósítottuk meg már, ők, mint ex-artists, én, mint hobbiparaszt.

Hogy mit gondolok most a művészetéről, miután csak az életmű van velünk, még az is lehet, hogy érdekes. Ugye mindig azt kell nézni, hogy mit n e m csinál a művész, mire mond nemet, milyen eszközt nem használ, melyik nyelvbe vagy elvárásrendszerbe nem kíván simulni, milyen rendszeren belül, melyik ellen kommunikál. Amikor Páldi Lívia feminista szemszögből bemutatva állította ki a műveit a Budapest Galériában, akkor ebbe ekképp gondoltam bele: Pankánál nagyon erősen érezni a férfiasított világgal szembeni ellenállást, ahol minden csak ráció, ok-okozat, részlet-tudás, pontosság, tény és olyan végtelenül magabiztos. Kételynek, varázsnak helye nincs benne. (Nem is illene róla olyan száraz tényszerű tudományos szöveg, ami cáfolhatatlan?)

Több helyen – rengeteg szöveges műve van – fogalmaz nyelveken, persze legtöbbször magyarul, így, mintha a gondolataiba is belepillanthatnánk valamelyest. Nem dobta el a nyelvet, de nem használta arra, amire e férfiasított világ elvárná: nagyon ellentmondásosak, légből kapottak, befejezetlenek, nem olyan a mondat vége, mint amire számítanál az eleje alapján: nem is mondat úgy jólfésülten. A „mit is akartál mondani?” logikának nem hajlandó engedelmeskedni, inkább játékosan kibújik alóla miközben a kérdés megalapozatlanságát hirdetné: biztos, hogy én mondani akartam valamit? Nem inkább csak hallottam egy dalt, oh, bocsánat, lehet, hogy láttam inkább vagy táncoltam, vagy dal volt egyáltalán? Kéreg volt vagy virág valószínűleg, amikor épp kinyíltak a felhők és a Nap rásütött egy picit így ferdén. A se-füle-se-farka esete szándékosan, jó, hogy nem fog ebből az „A” pontból „B” pontba eljutni, mert ez volna a nagy önbizalmas tényszóró közlésvágyó áttitűd. Mulatságos az ellenség nyelvén minderről gondolkodni is, szöveget írni.

Panka szöveges munkái tehát anti-racionalisták olykor, amennyiben annak a kórosan magabiztos világuralmát tételezzük. De például egy összegömbölyödött mókus, azért nem annyira lényeges most a füle meg a farka ebben az odvas téli álmú állapotában, csak hogy valami kézzelfogahatót is mondjak. E művek átsajátítják a nyelvet azoktól, akik hatalmuk fönntartására hozták létre és tartják fönn, Panka megtartotta, de modulálta, sőt, inkább diszfunkcionálissá tette. Az ilyesmivel egyebet amúgy nemigen lehet tenni, lévén nyelved sincs arra, hogy elmondanád, hogy szerinted ez nem így van, illetve, hogy így i s van, nyilván, de nem teljes ekkép, nem meríti ki az emberi tapasztalatot, legalábbis nekem van egyfajta hiányérzetem.

Van olyan utalás is, hogy itt volt tényleg egy megfelelési kényszer, s ő milyen jó tanuló akart lenni – talán ezért az oly gyakran alkalmazott iskolás írásmód. Az egész infantilizáltság – tényleg lehet, hogy nem értette, hogy miért kell alakoskodni, áskálódni, átverni, intrikázni ahelyett, hogy mint a gyerekek, kergetnénk a pillangókat vagy bújócskáznák és né nini itt egy katica!

Legtöbbször persze nincs szöveg, csak kép van. Ismert elemek fúziója inkább, a természet formái és mértani rendek egybejátszanak. Nincs szervesülés, ami egy lény szerveződési rendjét cseréli le: fülek kezeken, fej vagy fejek tenyéren, stb. – ez általában súlyos sérülésekről tanúskodik – viszont nagyon sok test van jelen, testrész is, olykor szintén a mértani elemekkel kombinálva, így nagyon gyakran körrel, oválissal. „Valami hihetetlen / van ami hihetetlen / van ami hihetetlen terült most szét az időben / az emlékezetemben / vagy hol // megfordult / az idő kereke / tudom is, hol” – ezt egy lány alak mutatja meg, egy beszédbuborékban? Egy hatalmas felette elterülő körön belülre mutatva. Vagy: „A kör nem kerek / benne semmi nem kereng / csak úgy van és kész” itt is egy alak egy körben – gömbben – érinti annak peremét belülről. 

Mindebből arra gondoltam, hogy talán ezek testérzet-ábrázolások olykor? No arra sem igen fejlesztették ki a nyelvet, pedig egyes lajstromok szerint maga a hatodik érzék – jó, van aki már vagy 26-félét tart számon: egyensúly stb. Akad példa meditáló alakokra is, mármint olyan testi pózokban. Ilyen analógiákon alapuló kombináció is van szép számmal, mint a csillagos égbolt, mint a tudatunk koponyába zárt tere, tojáslét, a régi-régi gnosztikus tan: minden egység, minden rész-egész viszony csak amolyan fraktálos-spirális végteleségig nagyítható körtáncban, minden analóg, csupa kapcsolódás, öröm és elfogadás. („Egybe olvad majd örökre és a világ így kerek, így kerek” – csupa nagybetűvel)

A váratlan csavar az, hogy mindebbe Panka mintha mégis a rendszert akarta volna kilátni, a struktúrát, a mozgató értelmét a világ és az élet teljességének, véletlenszerűségének (vagy mégsem?) – sokszor visszatér a „modell” a szöveges műveken, a világé. („Az a baj a modellel, hogy rétegek / nélküli / a valóság, pedig / annyira vibrál a rétegek / között”) Magyarázat, biztos tudás! Merem föltételezni, hogy a sokszor fölbukkanó kristályos struktúrának, a háromszögekből összeállónak a kulcsa abban a rajzban van, ahol épp az élet ilyen kulcsát vadászta, pontok, mint személyek, külön tudat entitások, mégis összekötve egy hálózatban. Ott voltak a háromszögek a legalább három egyén általi összekötöttségben, majd ezek sosem magukban, hanem sokszoros összetett mintaként, motívumként ment volna tovább már csak a háromszögek csúcsaival továbbélő háló s lett belőle kristály? Spekulálok.

Mi nincs még, ami szembetűnő? A sok szereplő, sok arc mind-mind gesztus nélküli, egy egységes keleti bölcs ősbizalmű mosoly a mimikai eszköztár – nem az érzelmi hullámok, érzés-színezetek és azok váltakozásai érdekelték, hanem ez az ideáltipikus – visszasírt? vágyott? elképzelt? – létállapot, amiben osztozna minden jelenlévő. (Lásd a gépíróval készített oldalt, itt a mosolyognak nevetnek ige ismétlődik, nagyon sokszor, mantraszerűen.)

Sok még a növekvés, a gallyak, elágazások analógiája akár az érző idegrendszerrel? Amiért a szarvas agancsa ismert táltosi agyfélteke-kiérzés. Lángolás-növekedések, burjánzások, gombafonal hálózatos terjedés, ami kikristályosodik. Elállatiasodás ugyanígy kültakarós jegyekben: szőrösödés, ami levelesedéssé lesz, karmok – visszavadul a simabőrű? S végül táguló csillag-univerzumok, mint tudat-teljességek – mind elmondása a nyelvben elmondhatatlannak.

La Angostura, Las Palmas, 2025. november 4.

 
Lóránt Anikó: Ha lehet én világgá szaladok / If I could, I’d run into the world

Kisterem, Budapest

A kiállítás 2025. december 12-ig látogatható.

Enteriőrök: Biró Dávid