Az, hogy a textil új fénykorát éljük, nem kérdés. Lépten-nyomon soft art, szálként értelmezhető bármi, vagy éppen a kifinomult high-tech jelenik meg a textillel való munkában, foglalkozásban. Van ebben a felvirágzásban történeti tudatosság, azaz a concept arttal együtthaladó, gyakran tautológiákkal fűszerezett és a textil medialitására reflektáló, a képzőművészeti emancipációért harcoló hőskor lenyomatát őrző reflexió, de egyre inkább az aranykorban csak búvópatakként jelenlévő kritikai szempontok kerülnek előtérbe. 

A textil identitáspolitikai témák elsődleges közvetítője, anyaga és technológiája egyben, amelyben a mindenkori Másik tárulhat fel a legkülönfélébb módokon, és amely folyamatosan visszabeszél a fennálló vagy hagyományos társadalmi szerepeknek. A feminista diskurzusból ismerős diszkurzív kézimunka, vagy amennyiben kiterjeszthető ez a fogalom, diszkurzív textil testpolitikával, társadalmi kódok felforgatásával foglalkozó terrénumára lépünk ebben a kamaratérben berendezett kiállításban. Rozsika Parker hívta fel a figyelmet a tűvel és fonallal írt herstory elsősorban angolszász környezetben érvényesülő történetére és annak példáira a nyolcvanas évek óta számos kiadást megélt The Subversive Stitch című alapművében, míg Joseph McBrinn Queering the Subversive Stitch című, mára szintén kulcsfontosságú kötetében a heteronormativitástól eltérő identitások kifejezésének formáit vette számba. 

A Wardrobe kiállításon a textil értelmezése ezeknek az identitáskonstrukcióknak megfelelően mutatkozik meg. A Németországban élő Kovács Bezüge, a neokonceptuális művészet közgazdaságtudományi és politikaelméleti vonatkozásoktól nem mentes nagy témáinak (lásd művészi munka, illetve láthatatlan munka, és a kettő összefüggései) aktuális értelmezését nyújtja (már felvett neve is ezt hangsúlyozza), amikor storyboardokat skiccel a vasalásról, vagyis annak koreográfiájáról, illetve Man Ray funkcióját vesztett és abszurdizált vasaló-metamorfózisát, szögekkel ellátott vasalóját idézi, annak ellenpontját alkotja meg. 

Persze ehhez Lautreamont-nak is van szava, a dada és szürrealista hagyománynak, és a mindennapi tárgyak átértelmezését posztstrukturalista keretbe helyező Baudrillard-nak és az ő gondolatait zászlóra tűző Szenes Zsuzsának, aki két ízben vont be anyaggal tárgycsoportot, illetve enteriőrt a hetvenes évek második felében (egyszer egyfajta hard edge-minimalista áthallással csíkos szövetbe, egyszer zsákvászonba). 

Elfedés, átértelmezés, transzformáció, de a kemény formák puhítása, finomítása, a tautológia és a homogenizálás egyaránt ott lapul ebben a vasalót vászontokba behúzó gesztusban. A vasaló fölé görnyedő picassói nőalakot a sokunk számára annyira meghatározó, 2024-ben elhunyt alkotó, Szabó Eszter Ágnes vasaló (Eszter munkáinak megfelelően) hímzett alakja váltja fel csodálatos kucsmájában, amely betegsége álcája és egyben glow-up eszköze is volt. Szabó Eszter Ágnes alakja máshol is megidéződik a kiállításban: a városi gyümölcsfákat évente szüretelő, majd a termést befőző akciósorozat, a Common Jam tágan értelmezett kollektívája, amelynek Eszter volt az egyik mozgatórugója, gyönyörű, a személyes gyászt közösségi alkotásban megdolgozó dunsztot, egyfajta szemfedőt készített a számára.  És bár ez a mű kapcsolható az emlék-quilt műfajához a leginkább, és nagyon is kötődik Eszter egyébként az egész kiállítást betöltő szellemiségéhez, a Lilith Öröksége csoport egy mesét dolgozott fel takaróján, sajátos, textilnyelvű narratívát hozva létre. Korábbi installációk elemeit újrafelhasználva alkottak egy Jancsi és Juliska-verziót, mézeskalács szívekkel és a szívet valahogyan magukba foglaló szófordulatokkal, a giccs rendkívül megtermékenyítő jelenségét használva kifogyhatatlan inspirációul. Az oltalmat adó gyerekbunker és a mézeskalács ház között teremtett összefüggés a lefedéshez használt textil puhaságát, esszencialista női oldalát hangsúlyozza, de persze a folyamatos fenyegetettséget, az összeomlás lehetőségét, a biztonság efemer voltát is.  

Ismét a gyászról és annak antropológiájáról szólva, Delaine Le Bas sorozatában a haj mint fonható szál és szövevény-elem jelenik meg, és így válik a személyes és mások idejének emlékművévé. A haj színének és hosszának változása a külvilág számára is látható módon mutatja meg az újrakezdéseinket, nagy veszteségeinket, saját időnket: a haj idővel színt vált, vagyis veszít, hossza pedig egyfajta időmérési eszköz is. 

Az alkotó mindezt fotókon örökíti meg, így a fotóban őrzött kettős bizonyítékot is bevonja a műbe, amely egyszerre bizonyítja az életet és tanúsítja az elmúlást, ahogy azt Roland Barthes személyes gyászának hatására írta.  A hajvágás lehet a gyász performativitásának része, a kontroll, a cselekvőképesség visszaszerzésének eszköze az életünk, az érzéseink felett. Éppúgy mint a varrás, ahol a repetitív tevékenység terápiás jellege egyfajta empowerment, az én stabilizálása. 

A kiállítást megszervező Farkas Aliz itt szereplő műve is ebből indul ki: az origó az egykori drezdai varrónő, Agnes Richter Prinzhorn gyűjteményben őrzött kiskabátja, amit a heidelbergi elmegyógyintézetben töltött évtizedek alatt módszeresen hímzett ki egy archaikus és ritka dialektusban, gót betűkkel „szedett” folyóírással a 19. és a 20. század fordulóján. Ahogy Philomela megszőtte a belsejét marcangoló igazságot, amiről beszélni nem tudott: a rajta esett erőszakot, vagy ahogy Elizabeth Parker híressé vált, 1830-ból származó mintakendőjén megírta rövid életének rettenetes traumáit, a hímzés, szövés és az írás közti ősi, jelhagyásban gyökerező kapcsolatra építve az elbeszélő ebben az esetben is maga teremti meg a szubjektumát, a varrás hozza létre az ént. 

Farkas Aliz identitáskeresésének személyessége hívja be ezeket a referenciákat: a művész korábbi női aktokat ábrázoló festményei újrahasznosításával és újrarendezésével Bezüge – kettejük kooperációja részeként – egy kiskabátot hozott létre, amelyen a másodlagos nemi jelleg elfedése, transzformációja történik, és kivezet a nemi binaritásból a társadalmi (és biológiai!) nem spektrumának komplexitásába. Az átalakulás, vagyis inkább előbújás vizuális reflexiói, a fehérneműbe felhelyezett, melleket leszorító kinotape napi rutintevékenységének kezdetét kijelölő lenyomata, az ezekből összeálló együttes a kabát készülésével párhuzamosan született meg. 

A diszkurzív textil aktivista dimenziói implicit, rejtett módon jelennek meg a kiállításban, annak a feminista elméletírásból jól ismert alaptételnek a jegyében, miszerint a személyes mindig politikus is. És bármennyit éri  is az individualizmus kultuszának vádja ezt a premisszát, a láthatatlan munka láthatóvá tételének, a nemi szerepekkel szembeni elvárásrendszernek, a queer vagy etnikai tapasztalatoknak, néprajzi vagy antropológiai megközelítéssel – azaz a jel és jelentéstan fogalmi rendszerének megkerülhetetlenségével – feltáruló rejtett szimbólumoknak és jelentésrétegeknek, és az én alkotás közben zajló formálódásának máig egyik legkomplexebb terepe a textil, a szövet és a kézimunka. 

Szia, Eszter – úgy vagy itt, hogy nem vagy itt. Te élted mindezt és mint jó pionír, magától értetődően használtad is. Örülnél a remek társaságnak, de szerintem kicsit bosszús is lennél, hogy még mindig, sőt egyre inkább bátorságnak számít a személyesség közérdekűsítése.

Wardrobe, Textilgyár, 2025. november 20. - december 12.
Koncepció: Farkas Aliz, szervezés: Popper Viktória