A (2) HÉT MŰTÁRGYA – 01.: Heidi (Kristóf Gábor)

Lőrinczy Lia & Zemlényi-Kovács Barnabás

Hogyan függ össze Rothko, Duchamp és a Heidelberg nyomdagép?

Hiperaktív diszkurzivitás – így hangzott az előző, felvezető esemény szlogenje, amely egyben az egész sorozat célkitűzése is. A (2) Hét Műtárgya egy olyan fókuszált figyelmet és párbeszéd előidézésére törekszik, melynek az alkotó, a moderátorok és a közönség egyaránt aktív szereplője.
Az 01. alkalmon bebizonyosodott, hogy mindez lehetséges: a nézők beszélgetőtárssá váltak, az egymásnak adott élénk reakciók valódi érdeklődést, vitákat és közös gondolkodást eredményeztek.
Az eredeti A hét műtárgyával szemben, a művész és a két moderátor ezúttal a közönség soraiban foglalt helyet, kiemelt szerepet egyedül a sorozat első műtárgya kapott.


Heidi (Kristóf Gábor): Cím nélkül, 2016
148x189cm, selejt ofszet-gumikendő
Fotó: Kristóf Gábor jóvoltából


„Nem tudom, hogy ezek műtárgyak-e... kísérletképpen bekereteztem és kiállítottam egy sorozatot. Az itt látható darab is egy selejt, az ofszetnyomtatás kulcsfontosságú eleme. Ezek a tárgyak a nyomdagépek tartozékaként folyamatosan részt vesznek a reprodukálás körforgásában, százezres nagyságrendű pontos másolatokat készítve, s közben sajátos melléktermékként egy ezzel teljesen ellentétes természetű, egyedi, absztrakt felületté válnak. Ha így nézzük ez a tárgy absztrahálja a vizuális környezetünket és mindazt, ami a média tömegtermelését jellemzi. Ez számomra fontos volt, érvényes és megkerülhetetlen. Meg akartam nézni, hogy mit reagáltok rá ti, a nézők és a művészeti közeg… ”
 

Felvetés: A fenti műtárgy státusza bizonytalan. Kérdés egyrészt, hogy mennyiben tekinti magát a művész a műtárgy alkotójának; másrészt, hogy miért nincs jelenleg címe az alkotásnak; és végül kérdés az is, hogyan értelmezzük ezt a darabot egy a szokásostól eltérő, műtermi környezetben, keret nélkül.
Mindenesetre ez a „nyers állapotú” selejt ofszet-gumikendő a Heidi-sorozat egy lehetséges új darabja.


Kristóf Gábor   Fotó: Nagy Kata 

2HM: Hogyan indult el ez az egész alkotói folyamat Heidivel? Hogyan találtál rá az absztraktokra?
Kristóf Gábor: Szembe jöttek egy olyan alkalommal, amikor egy festészeti pályázatra adtam le képeket egy ofszet-nyomdában. Először a nyomtató alumínium-lemezeket találtam meg, amik tulajdonképpen azok a tárgyak, amikről nyomtatnak. Elsőként azokkal kezdtem el dolgozni, majd tudatosan elkezdtem járni a nyomdákba. Felfedeztem, hogy az ofszetnyomtatás egy kifejezetten érdekes folyamat és a különböző fázisai jól használhatóak az autonóm alkotási gyakorlatban is.

Ki Heidi? Miért nő? Láthatóan adtál hozzá egy-két sajátos személyiségjegyet, ezt milyen szándékkal tetted?
Hirtelen ötlet volt, hogy megszemélyesítsem ezt a mechanizmust, folyamatot, jelenséget. A név abból eredt, hogy a leggyakoribb nyomdagépet Heidelbergnek hívják, de ezt a nevet nem akartam használni, így lett belőle Heidi, egy becézett név. Valójában nemtelen, de sokszor kaptam már feminista kritikát…

Miben más talált anyaggal dolgozni festőművészként? Ez az új munkamódszer teljesen felülírja a festői gyakorlatod vagy ezzel párhuzamosan készítesz hagyományos, „festék-ecset-vászon” képeket is? 
Mostanában klasszikus értelemben vett festményeket nem készítek, de én tudok úgy nézni a Heidi-absztraktokra, mint egy fiktív festő autonóm műveire. Persze nem kell feltétlenül így értelmezni őket, de ezek a képek így is festőiek, ez tény.

Mennyire számít neked, hogy eredetileg mit nyomtak az adott gumiköpennyel, hogy minek a melléktermékeként jött létre? Fontos számodra, hogy egy propaganda-plaktátot vagy éppen egy felszínes reklámanyagot sokszorosítottak vele?
Az első darabok, amiket kaptam, mind absztraktok voltak, ezekből nem sokat válogattam, szinte mindet kiállítottam… Az absztrakt képeknek van egy tere és rengeteg rétege, hiszen ezek egy sokszorosítási folyamat túlterhelt felületei.
De vannak olyan képek is, amin konkrétan felismerhető maradékok, fragmentumok jelennek meg (pl.: egy kerékpárverseny sztárja tekerés közben) – ezek adnak egy alapötletet, egy asszociációs pontot, és így ez már teljesen más, mint az absztraktok. Ezeknél már elkezdtem belenyúlni és hozzáadni elemeket.


Fotó: Nagy Kata

Szóval most már nem csak egy közvetítő vagy, hanem alkotótárssá váltál?
Lehet így is fogalmazni. Az elején a felfedezés alapvetően öröm volt számomra, és akkor megpróbáltam ezzel valamit kezdeni – közvetíteni. Aztán éreztem, hogy ezt folytathatnám ugyanígy akár életem végéig, hiszen ezek a tárgyak folyamatosan gyártódnak, de nem akartam én lenni a „heidis csávó”...

A kisajátítás aktusa mennyire fontos számodra?
Az „elhozás” és kiállítás aktusa tényleg kisajátítás, a művészettörténet bevált gyakorlatai alapján nevezhetjük annak, de én sosem szerettem volna ezeket a tárgyakat teljesen kisajátítani. Ezért futnak Heidi neve alatt részben.
Múltkor egy ismerősöm megkérdezte, hogy mit szólnék ahhoz, ha elmenne egy nyomdába, elhozna és bekeretezne pár ilyen darabot ő is – és igazából ez egy jogos kérdés. Ha kiderülne, hogy valaki egy másik országban ugyanígy dolgozik, valószínűleg megkeresném, hogy csináljunk egy csoportos kiállítást… akár létrejöhetne egy „Nemzetközi Heidi Találkozó is”... Szeretem ezt a jelenséget, hogy ezek történnek és vannak, de én személy szerint már nem szeretnék sok ilyen tárgyat keretezni. Ha kapok egy két érdekes darabot, új formátumokat, azokat még felhasználom.

Mit szólsz ahhoz, amikor Rothkohoz és Duchamp-hoz hasonlítanak?
Számomra igen szórakoztató volt, amikor ezt hallottam. Rothkohoz hasonlítani abszolút vizuális értelemben lehet. Duchamphoz meg annyiban, hogy egy ipari terméket emelek be a művészeti színtérre, de igazából szerintem majdhogynem két olyan dolgot vonnának így össze, ami akkoriban két végpont volt.


Fotó: Nagy Kata 

Mennyire foglalkoztat ezeknek a munkáknak a politikai olvasata/olvashatósága? Például, amikor egy bevándorlási kvóta elleni propaganda-plakátnak a gumiköpenyét megszerezted valahonnan és felhasználtad, az mennyiben volt részedről politikai állítás?
Végül is az történt vele, hogy kivágtam belőle részeket. Egyébként egy késői Matisse-kompozíció alapján. A címe: Egy fehér és egy kék torzó, mint az eredeti Matisse-nak. Úgy gondolom, hogy ezek a tárgyak önmagukban nem erről szólnak és én sem tudok rajtuk keresztül állást foglalni (és nem is szeretnék). Nyilván be lehetett volna eredeti formájában is mutatni, de szerintem semmit sem állítanék az ég világon, ha ezt tettem volna – politikai értelemben legalábbis biztos nem.

Ha nincsen politikai tartalma, akkor milyen tartalma van?
Esztétikai. Ezért jött Matisse is – szeretem ezeket a kivágásait. Amikor ezeket csinálta, semmivel sem foglalkozott a világon, csak csinálta a jobbnál jobb kollázsait, ami engem személy szerint kifejezetten vonz és valahogy efelé szeretnék mozogni.
Amikor ezeket a nyomdaköpenyeket megtaláltam, akkor azt láttam bennük nagyon lényegesnek, hogy ez egy olyan esztétikum, amit nem lehet megfesteni, de megszületik magától. Ezt szerettem volna megmutatni. Akkoriban úgy éreztem, hogy az én autonóm szerepem mint festőművész ellehetetlenül. Ez egy személyes festői válságból születő felfedezés ilyen értelemben.

A (2) Hét Műtárgya stábja   Fotó: Nagy Kata 

A következő esemény június 6.-án este 19.00-kor kerül megrendezésre az FKSE 2-es műtermében.
Meghívott művész és munkája: Eperjesi Ágnes:
Hatalmi szóval című performatív munka videodokumentációja