A Pannonhalmi Főapátság a 2021-es emlékezés és az idei megújulás hívószavai után jövőre a zarándoklat, azután pedig az ünnep témájának szenteli kulturális és spirituális évadát: a konceptuális ívvel a Szent Márton-bazilika felszentelésének nyolcszázadik évfordulójára készülnek. A Megújulás című kiállítás is ebben a kontextusban valósult meg, kurátora, Don Tamás és a hat kiállító képzőművész a fogalom egyéni megélését, lelki folyamatait és az élet különböző szakaszaiban bekövetkező változásokat vizsgálta; olyan eseményeket, amelyek a magunkhoz és környezetünkhöz fűződő viszonyunk átgondolására késztetnek. A felkért alkotók ezen felül az egyházi megújuláshoz, illetve Pannonhalmához is kapcsolódtak médiumukban, témájukban vagy az alkotás során.

A kiállítótérben Molnár Judit Lilla Addig – amíg című dupla mókuskereke fogadja a látogatót – ha hozzám hasonlóan a kiállítás végéről indul el —amelyet meg kell hajtania ahhoz, hogy meggyőződjön a tekercsen látható felirat végtelen ismétlődéséről. 

Az egyik szélén „bírom, amíg írom”, a másikon pedig „írom, amíg bírom” olvasható, amellyel maga a néző veti papírra a félelem állandóságát a kudarctól és a kontrollvesztéstől. A kiégés, azaz fizikai-érzelmi és mentális kimerülés megtörésének lehetőségeként jelenik meg a megújulás, amelynek során valamilyen egyensúly létrehozására törekszünk, de – az izmok működésével vont párhuzam alapján – minél több erőfeszítést teszünk ennek érdekében, annál könnyebben fáradunk ki. Az installáció a megújulást közvetlenül megelőző időszakon túl a modern aszketizmusszerű, pattanásig feszülő önfegyelemre is reflektál, amely immár a kapitalista világrend égisze alatt öntudatlanul a produktivitásunkra irányuló körforgásban nyilvánul meg.

Fátyol Viola fotográfiáiban is jelen vannak a megújulással járó kétségek, személyes narratívájában az önmagunkért való léttől egyre távolabb kerülve a szülő-gyermek kapcsolat örömeinek és nehézségeinek összekapcsolódását teszi láthatóvá. Az Én fiam című munkájának részletében a világba érkező élet összefüggéseivel foglalkozik, amely az anya életének prioritásait és látásmódját is megváltoztatja. Az új szerepkörrel járó felelősség és gondoskodás az anya magáról alkotott képét is átformálja: a Másik életben tartásának feladata olyan lemondásokkal jár, amelyek feloldódnak a születés csodájában. Míg a fotográfus a Mária gyermek Jézussal képtípus ikonográfiáját felhasználva jelenik meg gyermekével, környezetében a transzcendentális fény áradását fényképezte, amely a sötétséggel alkotott kontrasztjában mutatkozik meg. A fény bibliai jelképe a teremtés pillanatától jelen van, minden élet megjelenésének előfeltétele, de univerzálisan az emberi történelem dialektikája és az egyéni döntések is leírhatók a fény és sötétség folytonos küzdelmével. 

A fény az igazság, amely a 204 című munkában a kórházi neoncsövek rideg világításaként tér vissza az installált plexilemezeken. A montázsolt rétegek és az üvegcsékről készített képek transzparenssé válnak, a koraszülött kisbaba és édesanyja első heteinek élményei egy steril álom képsoraivá alakulnak. A cím az etetéshez használt tejesüvegek számára utal, amelyekkel először tapasztalták meg a kötődés új formáját, annak megörökítése pedig terápiává vált a művész számára. 

A megújulás nem önmagunk radikális átalakításában vagy megváltoztatásában fogalmazódik meg Borsos Lőrinc installációjában sem, sokkal inkább egy új rend felé tartó hosszútávfutásként. Az Önkritikus portré (2013–2016) második verziója a fiktív művész egykori alkotói és identitásválságának feloldására irányult alkotások és a terápiás munka fúziójából jött létre a személyes mitológia, vallás, család és identitás kérdéseire fűzve. A kiállított videómunka két év tematikus beszélgetéseinek véletlenszerűen generált részleteiből áll, a pár képzőművészeti, egyéni és családi nézeteiről szól, az ahhoz kapcsolódó tárgyak pedig az installáció részeivé váltak. A Paradise Lost (Elveszett paradicsom) festményeken is megjelenő, fekete zománcfestékkel készített háromszögek egymással szemközti falakon láthatók, csúcsaikat piros lézersugárhoz hasonló fonalak kötik össze. A Last Words (Another Name) (Utolsó szavak [Egy másik név]) márványtáblái is láthatók az asszamblázs részeként: az egyén kudarcát a párkapcsolat és hit szűrőjén keresztül láttatják. A középen elhelyezett bútorokból, kövekből és egyéb tárgyakból álló, eredetileg Oltai Kata által elrendezett emlék-Wunderkammer Szenteleki Gábor reflexiófestményeit, a Borsos Lőrinc életében fontos, kapcsolatiságot és évődést hangsúlyozó elemeket foglalja magába. Valószínűleg a befogadók nagy részének lehet hasonló első benyomása az Önkritikus portréról, mint a kiállításon mellettem álló kisiskolás fiúnak – „Értem, de nem értem, oh my God” –, de a művel konstruált narratíva nem is a tökéletes megértést célozza; inkább nekünk szegezi a kérdést, milyen formákban realizálódhat az intimitás és az emberélet könnyűségének érzése. Az egyik videórészletben a biztonság helyett a kihívások keresése is megfogalmazódik a megújulás állandó forrásaként, ahogyan a kiállított mű is átalakult; eredeti keletkezése után hét évvel, retrospektív módon teszi láthatóvá az egykor rejtőzködő felismeréseket.

Mátrai Erik Csak a fénye című installációjában a monstranciát takarja el részlegesen egy oldalán lyukas fehér kockában, a kegytárgy jelenlétét így a kiáradó fény jelzi; amint a szentségmutatót szeretnénk megvizsgálni, a ráirányított szpotlámpák fénye akadályozza a látásunkat. Mátrai művészetében – Szenteleki Gáborhoz és Borsos Lőrinchez hasonlóan – központi helyen állnak a szellemi-spirituális kérdések, a Krisztus színeváltozása és az Angyali üdvözlet tizenhárom éve már látható volt a pannonhalmi kiállítótérben. A falszöveg szerint a művész egy szerzetessel folytatott beszélgetése után arra jutott, hogy a 21. században már nem lehet ikonokat készíteni, ez pedig fordulópontot jelentett művészetében is: az absztraktabb viszonyulás eltérő, mára jellemző anyaghasználatot – mint a füst és a fény – is eredményezett. A tekintet irányításával és a tárgy elrejtésével a tapasztalás alternatívájaként a hitet és bizalmat kínálja fel, amellyel az egyén felelősségének és egy felsőbb hatalomba vetett bizalmának párbeszédére felel, a dialógus pedig a megújulás csatornájaként működik.

A katolikus liturgia kellékének felhasználásával és a vele megteremtett szakrális olvasattal Mátrai műve sokkal szorosabban kapcsolódik Pannonhalmához és a lelki megújuláshoz. Hozzá hasonlóan Puszt Zsófia is a spiritualitásra reflektál a helyi közösség bevonásával: a bencés gimnázium 11. b osztályos tanulóival részvételen alapuló alkotást hoztak létre. A hatnapos workshop eredményét, egy videómunkát és egy élőképről készített fotográfiát láthatunk a kiállítótérben. Míg az utóbbin az „ember embernek a farkasa” felirat olvasható latinul, és a fogalom szakrális olvasatával foglalkozik, a rövidfilm a különböző életszakaszokban kikényszerített, a „fölös rétegek” levetkőzésével és az önreflexióval járó fájdalmas megújulásról szól. Az időbeliség is kulcsfontosságú a műben, hiszen ahogy a koncepcióban is olvasható, sosem tudhatjuk, mennyi időt tölthetünk el egy-egy életszakaszban, mire ismét a megújulás fázisa következik.

Juhász Nóra a tinédzserkor periódusát emeli ki, amely számára az utolsó ciklusokban mérhető, fejlődésként megélt korszak, ezt pedig a felnőttkori káosszal állítja szembe. A Srácok a ködtenger felett festménysorozat Caspar David Friedrich romantikus víziójának parafrázisaként a pannonhalmi tájba ültetve tárul a látogatók elé, az ezeréves apátság kortalannak tűnő architektúrája a folytonos változásban lévő tinédzserek fölé tornyosul. A fiatalok „bizonytalansága, elvágyódása és profanitása” képviseli az efemer időt, amely az évszakokat szimbolizáló focipályán a természet körforgásában jelenik meg.

Az egymásba csúszó idősíkok a megújulás romantizálásán túl annak bizonytalanságát is magukba foglalják, teret adnak az állandóság és változás ellentétes erőinek, amelyek szimultán hatnak ránk. 

A tárlaton az újjászületés fáradságos és hosszadalmas folyamatnak tűnik, amely állandósul, és végül formát ölt. Nem pátoszos célként, hanem a megsemmisülés elkerülésének kényszere folytán válik anyagivá, a saját időnk más időkhöz képest sejtett viszonyává: az állandók mi magunk vagyunk, a művészet közvetítésével viszont mások megújulásának forrásai is. 

Megújulás, Pannonhalmi Főapátság Főmonostori Kiállítótér, Pannonhalma, 2022. november 11-ig