Az érintés alakzatai
Csoportos kiállítás a Stúdió Galériában Jean-Luc Nancy testfilozófiájához kapcsolódva.
Január tizenötödikétől harmincadikáig volt látható az FKSE-ben Az érintés alakzatai címen hat fiatal művész, Babinchak Atanáz, Cseh Dániel, Kieffer Annamária, Kudela Gréta, Setényi Anna Eszter, Szabó-Sáfrány Hanna és Vágó Zsófia közös kiállítása. A Soós Dávid és Urbán Szonja kurátori munkája által összefogott tárlat egy hosszabb közös alkotó- és gondolkodási folyamat eredményeként jött létre, és az alapos közös munka meg is látszott a Rottenbiller utcai kiállítóteret két hétre birtokukba vevő műalkotások közti laza, asszociatív összhangon. A kiállított munkák legnagyobbrészt ugyan nem erre az alkalomra készültek, az alkotói megközelítések pedig korántsem voltak egységesnek nevezhetőek – mégis, közösen (a megnyitón lezajló performanszokat beleértve) egy tartalmas struktúrát, gondolati és érzékelési mezőt rajzoltak ki, amelyet befogadóként izgalmas és hálás feladat volt végigjárni.
Az alkotások közötti diskurzus vezérfonalaként a kilenc résztvevő Jean-Luc Nancy testfilozófiájához nyúlt, amelyben a testet az „érintés” mint ontológiai kategória határozza meg. A test, „öreg kultúránknak (...) a legutolsó, legtovább finomított, tisztított, szétszedett és összerakott terméke” ebben az értelmezésben elveszíti szilárd, magabiztos és áthatolhatatlan jellegét, és ehelyett az érintkezések, találkozások, az egymásnak való kitettség által vég nélkül formálódó létezőként jelenik meg. Az érintés alakzatai így nem pusztán biztonságosan és tisztán elhatárolt létezők közötti alkalmi, átmeneti találkozások struktúráját jelölik, hanem meghatározzák a testet – egyenesen annak definíciójaként szolgálnak.
Az olyan tárlatok esetében, amelyek ilyen határozottsággal jelölnek ki egy-egy elméleti munkát, gondolati rendszert konceptuális hivatkozási alapnak, fennállhat a veszélye, hogy a kiállított művek a teória puszta illusztrációivá redukálódnak, alárendelődnek a szövegnek, és elveszítik autonómiájukat. Az érintés alakzatai ezzel szemben, azt gondolom, megmaradtak a termékeny párbeszédnél – a szöveggel és egymással is. A különböző alkotói habitusok persze ezt illetően is megmutatkoztak.
A fizikai színház felől érkező Babinchak Atanáz egyes munkái a maguk részéről például viszonylag szorosan kapcsolódtak egy másik francia filozófus, Georges Bataille írásaihoz, aki számára az állatból emberré válás a testi létünket alapvetően meghatározó tabuk és szorongások eredője. Atanáz Lascaux figure with hairy erogenous zones névre keresztelt betonacél szobra a Bataille-i elmélet egy konkrét passzusával lép párbeszédbe, mely szerint az ember két lábra egyenesedése felborítja a fej és a test egyensúlyát. Az ily módon létrejött vertikális hierarchia tabukba száműzi, amit nem tud inkorporálni, mely tabuk erősen kapcsolódnak a test erogén zónáihoz. A vasbeton alak egyetlen pontban, dús, valódi hajjal borított fején összpontosítja ezeket – és mintha majdnem össze is roskadna a belőle áradó szorongás terhe alatt.
Setényi Anna Eszter festményei részben szintén Bataille hatásáról árulkodnak. Self posession is not an option, transgression is certain című akril- és olajfestményén kitüntetett szerepet kap a hideg racionalitást képviselő fej leválasztása az állati léttel, a halállal és az anyaggal szorosabb kapcsolatot ápoló testről – a fej egy külön vászondarabra kerül a test mellett. E kép is értelmezhető az elméleti háttérrel való szoros összefüggésben, s itt Bataille mellett Nancy filozófiája is visszatér: hiába a szexuális aktus közvetlennek érződő közelsége, a másikkal való találkozásban mégis megmarad idegenségünk, különbségünk. A felfejthető (s a finisszázs alkalmával fel is fejtett) elméleti háttér ellenére Setényi Anna kékes ködben lebegő, dinamikus, egyszerre végtelenül emberinek és kifejezetten idegennek ható alakjait, illetve az általuk benépesített festményeit mégis sokkal inkább a megörökített érzetek uralják, mint az elméleti alap inspirációja. Talán e különbség a festői és a kutatói tekintet közötti eltérésnek tudható be (Anna festőnek tanul, Atanáz pedig épp doktoriját végzi).
A filozófiai alappal eggyel még lazább, az alkotó személyes történeteivel, élményeivel pedig szorosabb kapcsolatot ápol Vágó Zsófia Blue Appetite című műegyüttese, mely a saját testünkhöz való viszonyt, valamint annak az evészavarok nyomán való torzulását hozza játékba. A sötétkék cianotípiák hordozójaként kenyérszeletek szolgálnak, melyeket az alkotó a készítési folyamat kivitelezhetősége érdekében rengeteg keményítővel sűrített és erősített meg, s változtatott súlyos teherré éltető táplálékból.
Fej és test, racionalitás és testiség problematikus, egyenlőtlen viszonya Kudela Gréta Örömmel válaszolok 1-2. című képein is megjelenik, melyek a melankóliát a fekete epe túltermelődésével magyarázó elméletet állítják középpontba. Az észt és a racionalitást hordozó fej nem képes megbékélni az észszerűséget megtörő, abnormálisnak ítélt melankóliával, és annak okát az egyébként is irracionálisnak, állatiasnak vélt testben keresi. Ugyanakkor, hogy uralhassa azt, folyton saját képére, simára akarja formálni a testet, és szeretné eltagadni róla a ráncokat, a tapasztalás nyomait, melyeket tökéletlenségeknek lát. A festménypáros szálkás, vonalkázó, formaképző ecsetkezelése, illetve a bőr és a száj így létrehozott, vibráló közelsége egy mindezzel szembeni lázadó gesztusként értelmezhető, mely a simaság helyett a ráncokat, a gyűrődéseket, tehát az embert folyamatosan konstituáló tapasztalás nyomait idealizálja. A kiáramló, hússzerű test így saját jogán, autoritásként lép fel, és leleplezi a testi tapasztalást démonizáló narratívák hazugságát.
A bőrfelülettel szintén közvetlen közelről találkozunk Kudela Gréta egy másik, Cím nélküli festményén is, ezesetben azonban nem pusztán a tekintet, hanem tűhegyes saskarmok mélyülnek a bőrbe, a test kitettségét, sérülékenységét hangsúlyozva (mely a Nancy-i elméletben szintén meghatározó kategória). Az értelmezési mezőt ezesetben tágra nyitja az alkotó azzal, hogy tudatosan használja a húsba tépő (sas)karmokhoz kapcsolódó kulturális kódok sokszínűségét is: a sas, valamint a benne lakozó agresszió ugyanannyira az autoriter rendszerek erőszakos, maszkulin szimbólumaként, mint femme fatale attribútumként jelennek meg a képen.
Egy további fontos, a címből egyébként logikusan következő, és a kiállításon végigvonuló tematikus szál a (mű)tárgyak érinthetőségének, testekkel való kapcsolódásának problémája volt. Kieffer Annamária Sár vagyok az eke kései között és Jönnek az aratógépek című munkái az anyagba való durva, romboló beavatkozással jöttek létre – bár ez a roncsolás az anyaghasználatnak köszönhetően teljesen máshogy hat a két alkotáson (kartonpapír, illetve bútorlap). Míg előbbi esetben a karton szétkaristolása gyakorlatilag természetes, várható sorsát teljesíti be ennek az amúgy is efemer, a művészet megszokott anyagaihoz képest „alantas” matériának, a bútorlapot felkarcoló pénisz-aratógépek mintha (bár ez az esztétikai előítélet önmagában is izgalmas kérdéseket vet föl) sokkal nagyobb határsértést követnének el azzal, hogy a simára lakozott, eredeti szerkezetéből kiragadva is méltóságteljes bútorlapot teljesen tapintatlanul tönkreteszik. Ahogy Kieffernél az aratógépek visszatérően a nemi erőszakot szimbolizálják, úgy jelenik meg a tárggyal szembeni kegyetlen, visszavonhatatlan beavatkozás a test elleni erőszak metaforájaként.
Szintén a roncsolás állt Cseh Dániel cím nélküli munkájának középpontjában, mely a megnyitón a galériatér padlójának közepéből foglalt el néhány négyzetmétert. Az alkotás az amúgy is csordultig telt FKSE-ben még kisebb helyre szorította a vendégeket, és talán mindenkiben felmerült a kérdés, hogy vajon az alkotói szándék megengedi-e, hogy átgyalogoljunk rajta – hiszen sem címmel, sem névvel nem volt jelezve a kép státusza. Dani elmondása alapján a bizonytalanság szándékolt volt, ám rövid ideig tartott csak, hiszen a művész nem sokkal az esemény kezdete után egy létrát helyezett a közepére, és azon állva mutatta be Ahij Jenei Szilveszterrel közös performanszát. Ezek után a kép a felszabadult látogatók cipőtalpainak érintésétől rövid időn belül ragacsos kosszá degradálódott.
Ennek a folyamatnak ellenpontjaként is olvashatóak Szabó-Sáfrány Hanna füzetei/üdvözlőlapjai (Rendszeres csók; Kedves rendszergazda!), melyek a rendszer és a rendszergazda, a gép és az ember között folytatott levelezést rejtenek. Amellett, hogy a digitális és a valódi érintés, valamint a gépi és az emberi testek, létezők közti viszonyt és találkozásuk lehetőségét tematizálják, maguk a tárgyak szintén az érinthetőség/érinthetetlenség kérdését vetik fel. Esetükben a műtárgy-státusz már jelezve volt, ami miatt a befogadó (vagy legalábbis én) ódzkodott megérinteni és kinyitni őket, ellenére az alkotói szándéknak, és az egyértelmű felszólításnak. Utóbbin felbátorodva viszont a pincetérbe leérve már nyugodt szívvel fogdostuk meg Hanna egy másik alkotását, A sokkoló golyóim magába roskadó figuráját, pontosabban csak az ölébe lyukat szakító plazmagömböt. Ennek sajátos formájú kisülési fonalai tapintás hatására aktív kapcsolatba léptek az emberrel, az érintés egészen konkrét vizuális megtestesítőiként szolgálva. A kisülést egyrészt mint két test közti találkozás nyomát, másrészt mint az orgazmus („a test kisülése”) metaforáját inkorporálja a kifejezetten erre a kiállításra készült pla filament szobor.
Szintén a pincetér adott helyet Kieffer Annamária performanszának a megnyitó alkalmából. A bő félórás alkotást a művész javarészt félmeztelenre vetkőzve mutatta be, ami a jéghideg pincében egészen közvetlenül hozta elő az emberi test fizikai tűrőképességének kérdését, valamint kiszolgáltatottság és magabiztos önbemutatás dialektikáját. Mindezek tematizációs erejéhez, valamint az esemény leskelődés-jellegéhez erősen hozzátett az, hogy a hatalmas tömegben sokan feltartott képernyőkön, vagy leguggolva a lábak között tudtuk csak valamennyire követni a történéseket.
Azonban a távolabb állók számára is jól látható, méltó helyet foglalt el a pince hátsó falán Setényi Anna Eszter két méter magas olajfestménye, mely mind címében, mind megjelenésében élénk kapcsolatba lépett a történésekkel – a performanszot kísérő, szintén helyben, érintések útján létrehozott éles, koszos, sípoló, de egyszerre valahogy megnyugtató és életteli hanghatás akár ugyanazt a címet is viselhette volna, mint a kép. A Termékeny diszkomfort életnagyságú, sötétkék-fekete éterben zuhanó alakja ugyan végtelenül kiszolgáltatott meztelenségében, felénk forduló ágyékával, szintén kifelé tekintő arca azonban mégsem kétségbeesésről, hanem nyugodtságról és kontrollról árulkodik: nehezen lokalizálható tekintete eleganciát sugároz, és földszinti párdarabjával ellentétben termékeny egyensúlyt sejtet test és fej, érzet és racionalitás között. E kép az egész kiállítás olvasataként is értelmezhető: ugyan a testek egymással való találkozásukban és egymásnak való kitettségükben mindig is idegenek maradnak, és az egyesülés teljes komfortja elérhetetlen, mégis, épp ez a folytonosan oszcilláló, diszkomfortos viszony maga a forrása az emberi termékenységnek és alkotóerőnknek.
FKSE, Stúdió Galéria, Budapest
2026.01.15–30.
Kurátorok: Soós Dávid, Urbán Szonja