Októberben 'Nem láttam, de nem tetszett' címmel négy alkalmas művészeti kritikaíró klubot indít a School of Disobedience a Trafó és az Artmagazin közreműködésével. A kurzus performansz és kortárstánc-előadások kritikájával foglalkozik amellett, hogy megpróbálja felébreszteni a hagyományos kritikaírást is téli álmából. Az elkészült szövegek az Artmagazinon lesznek olvashatók. Ádám Anna, Csizmadia Ráhel és Kovai Fruzsi kurzusvezetők mesélnek a klub megalakításáról és felépítéséről, a kritikaírás jelen helyzetéről, valamint egyéni művészeti praxisaikról.

Mindhármótok művészetében kiemelt szerepet játszik a szövegalkotás. Mesélnétek arról, hogy milyen típusú szövegeket írtok, hogyan alakult ki az íráshoz fűződő viszonyotok, és ez miként vezetett a kritikaíró klub ötletéhez?

Ádám Anna: Én szakmai szempontból az elmúlt 15 évben néma voltam. Nonverbális műfajokkal foglalkoztam, tánccal, performansszal. A test és a mozgás volt a kommunikációs csatornám, a szavak és beszéd ekkor még sehol sem jelent meg. Aztán 2021-ben az intimitás, a párkapcsolati mechanizmusok és a kötődési minták vizsgálata kapott teret művészeti kutatásomban, és kísérőprogramként elindítottam egy női erotikus írókört. Szatellit programnak indult, mégis bombaként robbant az életembe; megjelentek a szavak, a beszéd, a felolvasás, a vers-performansz…új világ nyílt meg előttem! Pár hónap leforgása alatt az erotikus írókörből hét tagú női szavalókórus lett, a következő évadban pedig elindult a Törékeny szavak nevű kortárs íróköröm, amit először egyedül tartottam, majd 2024-ben Csizmadia Ráhel és Kovai Fruzsi csatlakozott az oktatói stábhoz. Idén a már szokásossá vált Szomatikus írás & Szöveges művészet tanfolyamot Saját kötetképzéssel és Kritikaíró Klubbal egészítettem ki. Ez két új irány, két új megközelítés, újabb kihívások.

Saját magam leginkább verseket írok, szabad formájú és szerkezetű experimentális szöveges alkotásokat, amik szerintem - akárcsak a koreográfusi gyakorlatom - mozgásban vannak. Lihegnek, pulzálnak, áramolnak, ritmikusan belélegzik magukat árnyékos zegzugokba és üres farzsebekbe. Első szöveges előadásomnak, amely az Elrabolom a szíved, és azért fogsz visszajönni, mert nálam van címet viseli, 2024-ben volt a premierje. Jelenleg az Anyád a múzsa! experimentális költészeti kollektíva első publikációján dolgozunk Ráhellel és Fruzsival – ez 2026. tavaszán fog megjelenni.

Csizmadia Ráhel: Mindig érdekelt az írott nyelv. Gyerekként is sokat írtam, szerintem egyrészt kerestem, hogy mi az enyém, csak az enyém, másrészt éppen az fájt, hogy sok minden nem megosztható. Titkosírás és verses vallomások. Egy ponton elkezdtem dokumentálni, hogy mi folyik – régóta naplózok. Az apám is sokat írt és sokszor olvasta fel, elsősorban ő inspirált, ő orientált az irodalom felé, aztán később mások is. 

Dramaturgnak szerettem volna menni, de nem sikerült a felvételi. Akkor rengeteget jártam színházba és olvastam róla – most is nagyon szeretem, különösen a fizikai színházat és a kortárstáncot. A munkám nagy részében ma akadémiai szövegekkel foglalkozom: pszichológia, szociológia, filozófia – emellett különösen jóleső, hogy van kreatív gyakorlatom is. 2023-ban kezdtem a School of Disobedience íróköreire járni, és ahogy Anna mondja, felolvasókör alakult, aztán hárman kezdtünk írókurzusokat tartani, jelenleg pedig a közös kiadványunkat szerkesztjük. 

Én verseket szeretek írni, ez nem változott. De bátrabb vagyok velük, mint előtte. Kedvelt témáim a szőr és a muskátli. Megjelenés alatt áll két versem a Híd Fiatal alkotók számában. Az utóbbi egy évben többször előadtam a Don’t touch my forró forno performanszomat, amiben a költészetet kerámiatárgyaimmal kapcsolom össze.

Kovai Fruzsi: Az írás – és leginkább a vers – a két térből az egyik, ahol dinamikus, formátlan formákba sűrűsödhetek, ahol képes vagyok artikulálódni elsősorban önmagam, és időről időre már mások számára is. Kisiskolás korom óta írtam, gyakoroltam a költőséget, aztán külföldön töltött éveim alatt elhallgattam – nem volt kinek magyarul verset írni. De mióta itthon vagyok megint, hála a School of Disobedience-es írókörök gyakorlatainak, erotikus szavaló kórusainak, Anna és Ráhel inspiráló jelenlétének (lásd. Anyád a múzsa!), újra keletkeznek bennem szövegek. És nem csak keletkeznek, hanem szövegkönyvbe és kötetbe is rendeződnek. Ott lógnak a kiállításomon a falon a rajzaim mellett és a workshopjaimon is jelen vannak, amikor megfogalmazom az instrukcióimat.

A vers a történések terepe, a kísérletezésé, a ki-, le- és elbomlásé, a magamra csodálkozásé, az analízisé, a megértésre tett próbálkozásé. Ha vers, akkor az folyik, ömlik, hömpölyög, rátalál a maga ritmusára, medret váj magának, s ha kiáradta magát, csak le kell csapolni. Viszont a folyószöveget össze kell gyúrni, ki kell nyújtani, meg kell kenegetni, össze kell hajtogatni, le kell hűteni, ki kell várni amíg össze(g)erjed, amíg megduzzad, amíg megkel. Iszonyú sok idő, mire kipréselem magamból, legyen az kritika, tanulmány, szakdolgozat, bemutatkozó, pályázati vagy interjúszöveg, insta bejegyzés, mű- vagy projektleírás, megnyitó- vagy gyászbeszéd. 

Egy ideje már foglalkoztat, hogy a vers áradását, szabadságát hogyan tudnám beleömleszteni folyószövegbe is, hogy ha már folyószövegek, hát folyjanak. Érdekel, hogy milyen gyakorlatok segítenek a megfigyelésre és elemzésre is képes gondolkodónak abban, hogy könnyebben kifolyjon belőle az érthető, jól felépített, tartalmas szöveg.

A kritikaíró klub ugyan szorosan kapcsolódik a művészeti praxisotokhoz, azonban a School of Disobedience eddig megszokott szellemiségétől kissé eltér. Mi inspirálta a Nem láttam, de nem tetszett megalakítását, és miért éreztétek fontosnak, hogy most induljon el?

Á.A.: 2021 óta vezetek íróköröket, ezek leginkább magánmitológiákra, személyes hangvételű szövegekre fókuszálnak. A Női erotikus írókör egyértelműen intim szövegek megfogalmazását támogatta, a Szomatikus írás & Szöveges művészetkurzusom pedig a formátlan formák kibontakozását, a szabad önkifejezést erősíti, hogy a résztvevők megtalálják saját alkotói hangjukat, és egyedülálló szerzői stílusukat. Ezeknél a kurzusoknál az írás módszertana egyrészt összművészeti (a társművészetekből kölcsönöz inspirációt), másrészt experimentális (szemantikákkal, nyelvi elemekkel, nyelvtani szerkezetekkel játszik), harmadrészt pedig szomatikus, azaz a résztvevők nem (csak) agyból, hanem testi érzésekből, érzetből, érzékenységből, érzelemből, vágyból, haragból, örömből, fájdalomból stb. is táplálkoznak szövegalkotás során. 

A Nem láttam, de nem tetszett kritikaíró klub mögötti egyik fő motivációm az volt, hogy olyan kurzussal bővítsem a School of Disobedience kínálatát, ami az előbb említett módszernek gyakorlatilag az ellentéte. Tehát ahol nem az érzelem a kiinduló pont, hanem a gondolatiság és a vélemény. Ami nem zsigerből építkezik, hanem struktúrát követ. Ahol a kritikusság kap teret; ami egy fokkal kevésbé lágy, kevésbé lírai. A klubban a prózáé lesz a főszerep, és míg továbbra is lehet kiindulópont a szubjektum, és belefér a “szerintem”, ezen a kurzuson mégsem magunkból indulunk ki. Tehát míg az erotikus és a szomatikus írókör belső világgal foglalkozik, internalizál, és egy személyes monológot alakít ki, addig a kritikaíró klub kifelé felé fordul, externalizál, és párbeszédet folytat.

Milyen szemlélet mentén közelítetek a kritikaíráshoz, és miért éppen a kortárstánc és performansz lett a klub fókusza? 

Á.A.: A kritikaíró klub, akárcsak a School of Disobedience többi kurzusa vagy tábora, szakít az akadémiai hagyományokkal, és újraértelmezi a tanítás/tanulás fogalmát, körülményét, keretét. A szinte manifesztóként megfogalmazott kurzusleírásból is egyértelműen kiderül, hogy a kritikaírással nem csak kifejezőeszközként foglalkozunk, de szinte ontológiai értelemben vesszük górcső alá a műfajt, és próbáljuk meg aktualizálni, kultúrát teremteni neki, belőle. Rengeteg kérdést felvet a kritikaírás, a legitimitástól kezdve, a pozíció(k) kovácsolásán át, hatalmi viszonyokig, minket ezeken kívül egy autonóm művészeti diskurzus kialakítása is érdekel, ami nem hízeleg, de nem is aláz, ami a nyugati, divatos trendek – legyenek azok esztétikai, tartalmi, nyelvi – meglovagolása helyett lokális kérdéseket feszeget. Nem könnyű egyensúly, de bizakodó vagyok.

És hogy miért a performansz meg a tánc, nekem ez a szakterületem, az erősségem, és ez a School of Disobedience fókusza is. Amikor kitaláltam a képzést, számomra egyértelmű volt, hogy ezzel a performansz és a kortárstánc műfaját népszerűsíteni is szeretném, és tágabb közönség számára befogadhatóbbá tenni. Sokan azért nem járnak ilyen előadásokra, mert meggyőződésük, hogy “nem fogják érteni”. Ennek a kritikaíró klubnak hosszú távon az is a célja, hogy ezeket a tévhiteket apránként lebontsuk. Hogy kiderüljön, az előadások többségében nem érteni kell a látottakat, hanem érezni és átérezni. Erre pedig mindenki képes.

Hogyan látjátok ma Magyarországon a kortárs kritika helyzetét?

Á.A.: Őszintén? Nem vagyok hasra esve. Konkrétan szerintem nincs ilyen, vagy csak nagyon ritka esetben. A cikkek többsége bátortalan beszámoló, mesterséges intelligenciával tuningolt eseményleírás, vagy a műleírás kidíszítése minimális utánanézéssel, meg minimális kontextualizálással. Ami hiányzik, az az, ami szerintem a kritikaírás lényege: az analitikus gondolkodás, az összefüggések vizsgálata, az ingerek és információk közötti és mögötti kapcsolatok, konfliktusok feltárása, értelmezése és tudatos rendszerezése. A mi klubunk egyébként segít abban, hogy ne csak a kritikaírásban fejlődjünk, hanem abban is, hogy hogyan nézzünk előadást. Gyakoroljuk az evidenciák megkérdőjelezését, a deduktív és induktív érvelést, élesítjük megfigyelő képességünket, és mindemellett fejlődünk például abban is, hogy hogyan legyünk érzékenyek a részletekre, hogyan fogjuk meg a felmerülő – akár dramaturgiai, akár etikai – problémát, milyen szempontok szerint vizsgáljuk a látottakat, hogyan tegyünk fel kérdéseket vagy fogalmazzunk meg feltételezéseket. Nekünk a kritikaírás tehát nem csak egy stílusgyakorlat, hanem egyfajta megközelítés, egy rendszer, egy elemzési és értelmezési folyamat. És igen, ez óriási munka, amire jelenleg a legtöbb esetben valószínűleg nincs idő. Hosszú mondatok persze vannak, szakzsargon, terminológiák meg cifra utalások, önkényes szimbólum fejtegetések, mintha egy előadás nem lenne más, mint egy rébusz, kódolt “üzenet”. Azt gondolom, már nem a szimbolizmusban élünk, és hogy a művészek nem “mondanivalót” rejtenek el, amit mint valami húsvéti tojást, nekünk, nézőknek meg kell találni. Ma a művészek másból és máshonnan alkotnak. Ha releváns és izgalmas kritikát akarunk írni, szerintem a művész módszertanához kell közelebb kerülnünk, az alkotói gyakorlat velejéhez. Mi legalábbis erre teszünk kísérletet.

Cs.R: Azzal kezdeném, hogy én nagyon szeretem az elemzést, a “gondolkodó műfajokat”, de a jó / nem jó jellegű konklúziók nem érdekelnek. A tetszik / nem tetszik viszont annál inkább, ha ezzel megjelenik a szerző is. A jó/nemjó felsőbbrendű pozícióból születik. Én szeretem a terminológiákat és utalásokat, amikor összefüggésekre mutatunk rá, illusztrálunk vagy tanítunk velük valamit, bővítjük az elgondolhatóság határait, de sajnos nagyon jól használhatók arra is, hogy körbefalazzuk magunkat. Kinn azok, akik nem értik, benn a szűk kör, jó esetben értékes gondolatokkal, egyébként néha semmivel. Nem tudom, mennyire általánosítható a mai magyar kritika, de én ezekről gondolkodom. Sok kritika engem nemcsak ezért dob le, hanem azért is, mert nagyon unom. Szögletes. Szürke. Azt hiszem, ha készülne egy statisztika arról, hogy milyen típusú szövegek olvasását hagyom félbe a leggyakrabban, a kritika állna legelöl. Én szeretnék izgalmasan megfogalmazott kritikákat olvasni. Cikkcakkosakat. Tarkabarkákat.

K.F.: Azzal kezdeném, hogy én egy bölcsészkart is végzett képzőművész vagyok, ezért a következő szavak tapasztalatból fakadnak: 

A kritikaírók többsége bölcsész, a bölcsészkarokon pedig nagyon kevés az írásgyakorlat, ha van is, az leggyakrabban szemináriumi dolgozat, később szakdolgozat – akadémiai formákba szerkesztett, akadémiai olvasóknak címzett, akadémiai térben érvényes gondolatfolyam. Az egyetemet elhagyó gondolkodó magától tanul meg írni, így tanulmányt, kritikát írni is, és pont úgy tanul bele az akadémiai világon kívül is olvasott műfajokba, ahogyan a tanulóévei alatt a dolgozatok műfajába is: utánzással, értelmetlen mennyiségű hivatkozással a már írni tudóknak vélt feljebbvalóira. Ebből a folyamatból pedig nem könnyű úgy kijönni, hogy a gondolkodó ne váljék se egy mindenre bólogató apologétává, sem pedig másoktól tanult lenéző modort gyakorló lepellerántóvá vagy álelemzővé. 

Az kritikus önfelvállalás, gondolati szabadság és szabad önkifejezés útjában ott áll a szakmai magabizonytalanság. Elmaradtak az írásgyakorlatok, a kreatív játékok, az igazi gondolatokra adott igazi szakmai visszajelzések, a tanuló közösségekben közzétett formát kereső gondolatok, a párbeszédek, a közösen megtalált formák: szavak, mondatok, bekezdések, fordítások. Hiányzott a tér, ahol nem kell a szaktekintélyek szövegeihez zavarba ejtően hasonló kész anyaggal előrukkolni, ahol meg lehet mutatkozni vázlatként, érzetként, érzelemként, “itt valami nem stimmel, de nem tudom, hogy mi az”-ként. Azt hiszem, ez az a hiány, amit most elkezdünk pótolni.

A program célja többek között a kritika műfajának újradefiniálása. Mit jelent ez a gyakorlatban, és hogyan lehet egyszerre szubjektív, mégis érvényes és értékes egy kritika?

K.F.: A kritika műfaját a kritika megírásához elvezető gyakorlatokon keresztül próbáljuk meg lebontani és újra felépíteni, újradefiniálni: kezdve azzal, hogy az írni akaró, megfigyelésre és elemzésre egyaránt képes gondolkodó nem marad magára az előadás befogadása után, hanem belép velünk a félig sem megfogalmazott érzetek, a formát kereső zavartság, a szavakra még nem talált lelkesség terébe. Egy laborba. 

Folytatva azzal, hogy ebben a laborban szabadon megnyilvánulhat, felvethet, megoszthat, hozzászólhat. És mindezt úgy teszi, hogy közben tudja, hogy minden interakciója azt szolgálja, hogy közelebb kerüljön az artikulálni kívánt problémához, ami majd a szövegének gerincét adja, annak a szövegnek, amit egy héten belül létre kíván hozni! 

És azt is tudja, hogy mindenki, akivel interakcióba lép, ugyanezekkel a félkészségekkel és motivációval indul. Mindenki azon van, hogy formát kapjon egy saját érzete, benyomása, reakciója. De ahogy a gondolkodó sem, ez az alakuló gondolat sem légüres térben alakul, hanem más formálódó tartalmakkal is találkozik, amelyekkel egymást is formálják.

Cs.R.: Szerintem éppen attól érvényes a kritika, hogy vállalja szubjektivitását. Bennem bizonytalanságot kelt az, amikor valaki megkísérli kivonni magát a folyamatból, mondatainak alanya elvész, és ezzel állítja, hogy pusztán leír egy jelenséget, ami önmagában van; amit ő csak megfigyelt. Tudjuk, hogy önmagában semmi nincs. Hogy én vagyok, aki nézi a másikat, és a másikról csak a saját szemszögemből tudok beszámolni. Engem az “én” érdekel meg a “nézés”. Érdemes elgondolkodni az aktuális pozíciókról, szerintem ez jó kiindulópontja az elemzésnek, kritikaírásnak. Nemcsak érvényes számomra az a kritika, aminek expliciten megjelenik az alkotója, de sokkal érdekesebb is.

A program leírásában is hangsúlyozzátok, hogy a kritika itt nem lezárt ítélet, hanem egyfajta feedback. Mit gondoltok a kritika és a feedback közötti határokról? Hol van a határ és milyen különbségeket láttok közöttük?

Á.A.: Szerintem ez egy nagyon lényeges kérdés, és azt gondolom, hogy ez ilyen minden bogár rovar sztori. Minden kritika feedback; de nem minden feedback kritika. Az más kérdés, hogy mint feedback releváns-e a művész számára. Nem gondolom, hogy alkotóként minden kritikát meg kell hallani. Sőt.

Cs.R.: Szerintem a mi kritikaírásunk sokat meríthet a feedback műfajából. Átgondolt és kidolgozott szövegekre törekszünk, de van valami a feedback spontaneitásában és személyességében, amiből jó lenne átmenteni értékes érzeteket vagy akár fordulatokat a “kész” kritikába. Ilyen értelemben a feedback fontos állomás lehet a kritika felé.

K.F.: A kritikákat, az alapjukul szolgáló előadások és a klubalkalom után egy héttel várjuk. A befogadó, ha akar, akár rögtön az előadás után is tud feedbacket adni, ami lehet, hogy eltér attól, amit például akkor adna, amikor már megvan, hogy pontosan miről szeretne írni, de épp nem megy az írás, vagy mikor a felvetéseivel kapcsolatban elkezd elmélyülni egy részletben és ki se lát abból, amit épp kutat. A köztes időben tehát, amikor a kritika veleje, a személyes problémafelvetés kirajzolódik, a benyomások elkezdenek szöveggé válni, ahogy időben egyre távolodik a tárgyától, kidolgozottságában viszont egyre közeledik hozzá. Azaz, az alkotás különböző fázisaiban szinte bármikor megfogalmazódhat egy-egy új feedback, amit akár mindig különböző új észrevételek, ráeszmélések, hirtelen megértett összefüggések inspirálnak. Azt hiszem, a kritika az egy sokszorosan rétegzett feedback együttes. 

A kurzus párbeszédre, közös gondolkodásra és formakeresésre épül, azonban a résztvevők egyénileg fogalmazzák meg majd kritikájukat. Milyen visszajelzési vagy értékelési rendszert alkalmaztok a résztvevők írásaira?

K.F.: Az írókörökön fontos módszertani alapvetésünk, hogy nem értékeljük a szövegeket, csak inspiráljuk a létrejöttüket és teret adunk annak, hogy elhangozzanak frissen megírt, nyers, szerkesztetlen formájukban. 

A kritikai klubban a kritikák leendő szerzőit a klubalkalmakon, ugyanúgy mint az írókörben, egy nyers vázlathoz szeretnénk hozzásegíteni, amelyet az azt következő héten a szerkesztés és a kidolgozás követ. A publikációs lehetőség hat motiváló erőként. 

Ugyanakkor, a publikációs lehetőséggel nem célunk versenyhelyzetet létrehozni a csoporton belül, épp ellenkezőleg. Az a célunk, hogy minden héten legalább egy kritika megjelenjen, ami egyszerre egyéni munka, hiszen alkotójának személyes megfigyelése és elemzése, és egy közös labor működésének terméke is, aminek létrejöttében remélhetőleg mindenki egyaránt motiválttá válik.

Ha egy dolgot ki kellene emelnetek, amit szeretnétek, hogy a résztvevők magukkal vigyenek a kurzusból, mi lenne az?

Á.A.: Én azt szeretném, hogy a szerzők felvállalják az érzéseiket, gondolataikat. Ne akarjanak hízelegni, tetszeni, megfelelni, hanem adott esetben írják le és álljanak bele. Szerintem ez a bátorságról is szól egy olyan közegben, ahol alapvetően egymás előtt A-t mondunk, egymás háta mögött meg B-t. Meg kell tanulni kritikát megfogalmazni és befogadni. Hogy nem baj az egyet nem értés. A másságot, a nézőpontok és vélemények különbségét és különbözőségét elfogadni, sőt, megszeretni. Normalizálni az alteritást.

Cs.R.: Nekem itt is az a legfontosabb, ami a többi közös projektünkben: hogy a résztvevők magabiztosak legyenek a saját írásaikkal kapcsolatban. Ez is egyfajta bátorság. Az ember be mer lépni egy térbe, egy közegbe, és úgy érzi, hogy joga vagy ott megnyilvánulni. Szívesen és büszkén megosztja az írását úgy, mint kész mű. Örülnék, ha ezt tudnák magukkal vinni a kurzusunkból.

K.F.: Én szeretném, ha a résztvevők azt éreznék, hogy nincsenek többé egyedül, hanem mindannyian egy alkotó közösség részei: Szűken értve ezen először is a kritikusok közösségét, ahol lehet egy kritikus abban is motivált, hogy a közös gondolkodással, gyakorlatokkal a saját felvetésén kívül hozzásegítsen másokat is egy-egy felvetés megformálásához. 

Tágabban pedig azt a művészeti közeget, amelyben nem ártana, ha a különböző szerepekben alkotó gondolkodók közelednének egymáshoz: az informális összefonódásokon alapuló szakmai belterj helyett létrejönne egy egymást értő, támogató közösség, ahol senki sem érzi magát egyedül bezárva a ráosztott szerepének tekintélyelvű börtönébe.