A cím Mannheim Károly kultúraszociológiai terminusából, a „szabadon lebegő értelmiség” fogalmából ered. Mannheim egy olyan, viszonylag szabad mozgástérrel jellemezhető társadalmi csoport leírására hozta létre ezt a terminust, amely akkor válik ideologikusból konstruktív gondolkodásúvá, amikor önreflexiót gyakorol. A Lebegés című kiállítás ezt az átmenetet, önreflexiós utat jeleníti meg.

Gink-Miszlivetz Sára a Fészek Művészklub történetére fókuszáló kutatása és művészi munkája azt a folyamatot állítja a középpontba, amely során az értelmiség önnön szellemi magatartásának szociografikus megismerésével saját magát fedezi fel.

A mannheimi konstruktív önfelfedezés a múlt tudatossá tételével, az aktív és sokrétű emlékezetkultúra gyakorlásával valósítható meg. Gink-Miszlivetz Sára kettős fókuszú tudományos és művészi munkája éppen az említett lebegésből a konstruktivitásba vezető önreflexív utat járja be, amikor a kiállításban a Fészek Művészklub tárgyakkal, emlékrelikviákkal megidézett terébe, mint az emlékezés terébe vezeti a látogatót, hogy az hauntológiai kalandba kezdhessen: „kísérthessen” a múlt kísértetei között. „A jelen nem lehet teljesen önmaga, mert mindig kísérti a múlt és a jövő árnya.” – írta a hauntológiáról felfedezője, Jacques Derrida.

A Fészek Művészklub kulturális nézőpontból a magyar művészértelmiség mágikus beavatóhelye, olyan kulturális hálózati csomópont, amelyből kiindulva felfejthető a 20. század magyar kultúraszociológiájának és művészettörténetének egy kiemelten fontos szelete.

A szubjektív szempontokat és választásokat érvényesítő „emlékezésmunka” hatását tekintve expanzív: a kiállítás által motivált emlékezés – mint társadalmi normák és politikai szándékok tükrében megvalósuló társas és nyitott tevékenységforma – csak a látogató befogadói  aktivitásával válhat teljessé. A tárgyak által felidézett emlékek a közösség számára is lehetővé teszik a bevonódást és ezáltal értéket teremtenek.

A Fészek Művészklubból, szubjektív szempontok alapján átmentett emlékek – az egyéni és kollektív emlékezés folyamatához hasonlóan – egymásra rétegződnek. Feltoluló sokaságukat és transzparenciájukat a fóliákra montázsolt látványok reprezentálják.

A kiállítás emléktípusai két csoportba sorolódnak: 1. a rögzített (kollektív-kanonizált) és 2. a mozgó (szubjektív-szubtilis). A két emléktípus laza oppozícióba kerül egymással. 

A bejárattal szemközti falon nagy méretben kivetített, a Fészek Művészklub belső tereit bemutató enteriőrfotók az erőteljesen kanonizált és a kollektív emlékezethagyományban rögzített, kimerevített emlékképet, vagyis a történelmi tények evidensnek tűnő, ám megkérdőjelezhető és megkérdőjelezendő tudásrétegét képviselik. Az emlékeket nem a társadalmilag megkonstruált kanonikus tudások közvetítik, hanem a prousti eltűnt idő nyomába eredő bármely látványban, ízben, illatban, taktilis érzetben rejlő „madeleine-hatás”. Ezt a kiállítás számos mediális csatornája közvetíti: az eredeti használati tárgyakban, fényképekben, klubtagsági kartonokban, hanganyagokban őrzött emléknyomok, amelyeket a kiállítás terében flâneurként bolyongó látogató ismerhet meg. 

Hogy lesz-e „madeleine-hatás”, nem lehet megjósolni, hiszen ennek pontos működése nem kiszámítható. De ott lehet a különböző mediális hordozókra vetített vagy nyomtatott emlékképekben, az 1920-as évekből származó, családi hagyatékban megőrződött antik vetítő melegségében, a belőle kiáramló égett por szagában, az intim fényben, amely megidézi a Fészek Művészklub a külvilággal szembeállítható intim otthonosságát, a klub könyvtárfüggönyének tapintásélményében, a művészklub foteleinek, asztalainak fizikai megtapasztalás-élményében, az emlékező textilművészek hanglejtésében. 

A kiállításban megvalósuló szubjektív és kollektív emlékezésmunka – amely transzparens és mozgó egyéni élmény nyomokat, illetve a rögzíteni vágyott kimerevített történelmi víziókat egyaránt felmutat – szándékunk szerint motiválja a képzeletet, emlékezést és játékot. Ebből adódóan pedig egy újraalkotott művészi otthonná, menedéket idéző szakrális hellyé, vagy az emlékek immerzív camera obscurájává válik.

A doktori értekezés címe A Fészek Művészklub hetvenes–nyolcvanas évekbeli működésének női olvasata a Kádár-rendszer neoavantgárd textilművészeinek visszaemlékezésein keresztül. Témavezetők: Mohácsi András DLA és Nagy Edina PhD, külső konzulens: Prof. Dr. Rácz József.