A Pokolban voltam egy nyomdában & láttam, hogyan nyomják át a tudást nemzedékről nemzedékre.

Az első kamrában egy Sárkány-Ember hordta a törmeléket a barlang szájából: eközben egy sereg Sárkány vájta tovább a járatot. 

A második kamrában egy Vipera tekeredett a szikla & a barlang köré, míg a többiek arannyal, ezüsttel és drágakövekkel ékítették.

A harmadik kamrában egy légszárnyú, légtollú Sas végtelenné tágította a barlang belsejét, körben emberszerű Sasok palotákat emeltek a roppant ormokon.

A negyedik kamrában a lángoló tűz Oroszlánjai tomboltak & élő folyadékká olvasztották a fémeket.

Az ötödik kamrában Névtelen alakok öntötték a fémeket a térbe.

Ott azokat Emberek, a hatodik kamra lakói fogadták, majd könyvvé váltak & könyvtárakba rendeződtek.^[1]

Hogy mi a művészet, soha nem fogjuk megtudni. Annyit azonban biztosan állíthatunk, hogy jelet helyez a világra. Az önmagán túlnövő-túlmutató jel jele kettős: ez a szimbólum és az embléma.

A szimbólumban és az emblémában a közös tag a ballein: 

βάλλω [balló, inf. ballein]

I. 1. dob, hajít [...]

   3. vet, fordít, irányít [...]

II. 1. veti magát [...]^[2]

Igaz, régóta tudjuk, a világ állandó hullás, belehajíttatás (mibe?), legjobb esetben is navigáció, azaz fordulások és irányítások a transzcendens kiszolgáltatottság tengerén. 

Szüm-ballein: egybe-esni - de nem úgy, hogy egymást fedni, hanem a végtelennek látszó zuhanás közben egymás felé irányulni, addig a pontig, míg végül az, ami kettő volt, egymásról tanúskodni nem képes, bármilyen ítélőszék előtt is kell. Ez az utolsó ítélet felszámolása. Az apokalipszis, a feltárulás, menny és pokol házassága lényegében szerződés. Nem egység, egyezség.

A szümballein-ből származik a szümbolon, a szimbólum, eredetileg kettétört báránycsont (áldozat!), mellyel a két birtokló fél igazolni tud valamit - talán önmagát, talán a másikat, talán csak a kettejük között, vagy akár a menny és pokol között húzódó törésvonalat.

Ide, ebbe a résbe ékelődik be az embléma (em-ballein: beledobni, beletenni, vagy akár magát rávetni), ahogyan a véráramot megakasztó ék, az embolus, magába gyűjtve a környező anyagot. A folyamat elzáródása maga a halál. Az embléma tehát ebben az olvasatban a halott jel bevésődése (vö. 2Kor 3,6), a pokoli nyomda pecsétje emberen, sárkányon, oroszlánon, férgen.

A művészet a kollektív képzeletben gyakran úgy jelenik meg, mint szimbólumtér - ezen a képzeten a vallással osztozik. És a szimbólummagyarázat hagyományos módszertanán is: ez az ikonológia tudománya. Művészetelméleti értelemben (Warburg-Panofsky) ez az ikon (a csak-kép) saját szimbólumait feltáró szava, Igéje (Logosz). De mi az a Másik, amiről a kép mint szimbólum tanúskodik? Talán nem más, mint minden művészet és vallás telosza, az apokaliptikus feloldozás, az eikón (kép és hasonlatosság!) jeleken túli Értelme (Logosz). És a Logoszban egybeesik értelem és arány - ez a Ráció.^[3]

A vallásnak, a művészetnek, a tudománynak nincsen szimbóluma. Szimbóluma csak az egyesnek, azaz az egyedül, töredékben maradtnak lehet. Szimbóluma van, úgy hisszük, a kereszténységnek, a buddhizmusnak, a műveletnek, a boltnak, a galériának, a Nike-(Niké-)cipőnek. De ezek a pokoli nyomdán elsokszorozódó ikontöredékek nem valóságok, nem is tanúságok, hanem a világba ékelődő, halva született jelek. Ha beszélni hagyjuk őket, elmondják: ők nem a Magasabb szimbólumai, hanem a Ráció emblémái. És ha az ikonológiát nem mint eljárást, hanem mint feladatot tekintjük: egyezségre hozni magát a szimbólumot és az emblémát, a világba ékelődött jeleken belül felmutatni az apokalipszist, a minden törötthöz illeszkedőt, menny és pokol házassági szerződését.

A teremtett világ emblémák tengere. A pokoli nyomda fekete nyomata, amit a meg nem nevezhető térből mi, emberek hordunk össze értelemmé és pecsételjük rá a puszta anyagra (ld. ötödik és hatodik kamra), ez a felfogható világ szükséges feltétele. A nyomdászati princípium: a jel, amit egyszer kiöntöttek, végtelenszer nyomható, tehát potenciálisan itt és most végtelen. A potencia pedig elsősorban nem a valótlanságra, hanem a megtermékenyítésre (nemzedékről nemzedékre) és a szimbólumhoz, a tanúságra képeshez való közeledésre vonatkozik.

A kép, ahogy a neve is mutatja, képes. A jel mint szimbolikus forma (Cassirer-Panofsky) képes a valóság szuverén felmutatásában létrehozni az Ikono-Logoszt (ez volna az ikonológia eredeti tárgya), a kép olyan értelmét, ami addig hullik az önmagára, feketével feketére nyomott emblémák belsejébe, míg végül visszatér puszta önmagához. (Mint a fekete négyzet, minden ikon ősképe.)

A pokol paradigmája ugyanaz, mint a művészettörténeté: természetesen az emblémáról van szó. Az egyetlen mechanizmus, amit ismer, a megbélyegzés. De sem a pokol, sem az ikonográfia (kép-telenségénél fogva) nem képes sem a képet, sem az anyagot megbélyegezni, csakis önmagát. A forma pecsétje a képen úgy tehető nyilvánvalóvá, hogy a művész azt megjeleníti, sűrű-fényes feketéjében a látvány színeinek szimbolikus tanúját tárva fel. A festett képet eltakarva felfedő embléma egyesül a vízió szimbolikus értelmével: menny és pokol házassága.

Hát a mennyország soha nem volt más, mint a szimbólum országa? Kiegyezés az Istennel, a soha meg nem szűnő hullással, a mindenek egybe-esésének kényszerű, apokaliptikus tárgyalásán, a bíróságon, ami jobb híján a kozmosz. A kozmosz a maga szimbolikus hasadtságában, a magát folyton elemésztő féreg által átölelve. Az ikonológia fénye kettéhasítja a férget, hogy szimbólummá tegye, hogy két fele tanúskodjon egymásban önmagáról, mint gonoszról és mint teljességről. 

A féreg végül megbocsát az ekének.^[4] A kozmikus válópert berekesztem.

Borsos Lőrinc: Az elvágott féreg megbocsát az ekének
Kult2 Csemege | 1024 Budapest, Margit körút 25a
Finisszázs: január 24.
A fenti sorok adósai Hornyik Sándor 2025. december 18-i tárlatvezetésének, amelyet ezen a linken lehet teljes terjedelmében megtekinteni.

[1] William Blake: Menny és pokol házassága, 15. tábla, saját fordításom (KG).

[2] Györkösy-Kapitánffy-Tegyei: Ógörög-magyar nagyszótár. Akadémiai Kiadó, 1990, p. 181-182.

[3] A klasszikus görög filozófiában, mielőtt keresztény Igévé válik, a Logosz általánosságban egyfajta kormányzó erőként ragadható meg, amely a világot úgy irányítja (már megint ballein) az értelem felé, hogy arányként közvetít az egyéni lélek és annak gondolkodása, illetve az isteni lélek és annak világ-elgondolása között.

[4] Vö. Blake: Menny és pokol házassága, 7. tábla (A pokol közmondásai).