„Ha így megy tovább, nyugodtan mondhatjuk, hogy lesz egy miskolci művészet, amely csak így és csak itt keletkezhetett. A művészettörténet Baedekerében pedig majd Miskolcnak is kijut a különleges értéket jelentő pici, de annál többet érő csillag.” (Lyka Károly, 1928)*

Volt egyszer egy művésztelep, amelynek életre hívásával 1921-ben új korszak kezdődött Miskolc képzőművészeti életében, a város neve pedig országos kontextusban is jelentőséget nyert. Az intézmény az idén százötven éves Képzőművészeti Főiskola (2000 óta Egyetem) művésztelepeként jött létre, s ekként működött három évtizeden át. Alapító- ja a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, az ingatlan tulajdonosa a Magyar Királyi Kincstár volt. Ez idő alatt fontos szerepet töltött be a hazai művészképzésben. 1932-től a főiskola egyetlen állandó művésztelepe maradt, ahol a növendékek nyári gyakorlatukat végezhették. Kapuja ugyanakkor a helybéliek előtt is nyitva állt, ösztöndíjas műtermeiben pedig egész éven át alkotómunka folyt. Múlt időben szólunk a művésztelepről, amennyiben a centenárium alkalmából az intézmény első periódusát állítjuk fókuszba. Története valójában mind- máig nyitott. A százéves létesítmény metamorfózisának akárcsak vázlatos bemutatása is túlságosan messzire vezetne. Egyelőre nem is kacérkodhatunk az átfogó igényű történetírás gondolatával, hiszen számos kérdés vár még tisztázásra. Az elmúlt években végzett kutatások az úgynevezett főiskolai korszak történetének rekonstrukciójára és kézzel fogható eredményeinek feltárására irányultak. Az évfordulós kiállításra felkutatott alkotások jelentős része a nyilvánosság előtt ismeretlen, a képek hagyatékokból, magántulajdonból, közhivatalokból, gyűjteményi raktárak mélyéről lépnek most elénk. 

A régi telep emlékképei

A kiállítás egyik falszakaszát beborító archív fotón festőnövendékek dolgoznak lázasan a művésztelep kertjében. Mindannyian a beállított modellre, egy idősebb férfira koncentrálnak. Láthatóan semmi más nem létezik számukra, csak a téma és a vászon, ami épp most válik festménnyé. Karjuk kinyújtva, ujjaik közt ecset, s ezt úgy tartják maguk elé, mintha kard volna. Elszántan, fegyelmezetten készülnek hivatásukra. A pillanatfelvétel 1925-ben készült, de az évszámnak nincs különösebb jelentősége. A nyári délelőttökön idelátogató vendégeket ugyanis minden alkalommal ez a látvány fogadta, csak épp a modell volt más és más: idős asszony, fiatal lány, hetyke legény. Egyik alkalommal a telepen bámészkodó újságíró egy öreg bácsit pillantott meg modellt ülni a kert közepén. „Gorkij Maxim regényeiből szállt ki Miskolcra” – jellemzi a modell karakterét. „Körötte állványok, az állványok mellett munkaruhás növendékek: nők, férfiak”, akik „mintha napimádók volnának. Gémberedett nyakkal merednek fölfelé” – rögzíti impresszióját a publicista 1924-ben. „A miskolci Művésztelep magasra nőtt fái között szorgalmasan folyik a munka. Színesruhás cigánylányt festenek vagy húszan” – kezdi élménybeszámolóját egy másik hírlapíró 1935-ben.

A kiállítótérben sétálva újabb fényképfelvételeket látunk, nagyjából százszoros nagyításban. Az egyiken egy közép- korú férfi dolgozik, ecsetje épp a vászonhoz ér. Arcát profilból szemléljük: csupa átszellemültség. Minden idegszálával a műre összpontosít. Aligha észleli, hogy valaki eközben őt fényképezi. A lencsevégre kapott festő Benkhard Ágost, a nagybányai irány elkötelezett híve, aki éppen akkor nyert tanári ki- nevezést a főiskolán, mikor a művésztelep létesítésének ügye révbe ért, és alkalmas személyt kerestek a vezetésére. A tanári kar újdonsült tagja lelkesen vállalta el a feladatot. 1921-től 1937-ig ő volt a telep „motorja”: vezető tanára, szervezője, menedzsere. 1938-tól Burghardt Rezső irányította a nyári tanfolyamok munkáját, de 1947-ben ismét Benkhardra esett a választás, hogy a háború alatt kényszerszünetet tartó intézetet újjászervezze. Két szakaszban összesen tizenkilenc éven át töltötte Miskolcon a szabad ég alatti festésre leginkább alkalmas nyári-őszi hónapokat, így életművének tekintélyes része legszorosabban a térséghez kötődik. „Nélküle ez a telep csak aktákban élte volna papíros-életét” – jelentette ki érdemeiről szólva Lyka Károly 1948-ban.1 Megállapítása – a miskolci bázis küzdelmes történetének ismeretében – a legkevésbé sem eltúlzott udvariasság. Az utolsóként szóba hozott fényképfelvételen a növendékek a fűben heverésznek, beszélgetnek. Ezúttal nincs rajtuk munkaköpeny. Magasan áll a nap, délidő lehet. Vélhetően ebédhez gyülekeznek. Mögöttük egy kétszintes épület magasodik, melynek málladozó vakolata a fák takarásában sem kerüli el a figyelmünket.

Ez a viharvert tömb volt a telep felső épülete. A művésztelep-alapítást szorgalmazó helyi festők – Meilinger Dezső és Nyitray Dániel – már 1919 őszétől termeket béreltek itt, és képzőművészeti szabadiskolát működtettek az utóbb hozzájuk csatlakozó Bartus Ödönnel közösen. A ház falai közt szövögetett tervek a következő év derekától kezdtek összetalálkozni a kultúrpolitika szándékaival és a Képzőművészeti Főiskola igényeivel. A fővárosi szervek nemcsak az ideát pártfogolták, de a helyiek által kiszemelt ingatlant is megfelelőnek találták, így aztán 1921 nyarán a Csabai kapu egykor magánszanatórium céljait szolgáló, már régebb óta elhagyatott építményeiben valósult meg a művésztelep nevű álom. Két épület, köztük és a felső tömb mögött egy-egy fákkal tarkított kert: a szubjektív visszaemlékezések szerint – a tábori körülmények ellenére is – a mű- vészek számára maga volt a Kánaán. A Miskolci Művésztelep gazdaságilag különösen nehéz korszakban jött létre, és örökösen pénzhiánnyal küszködött. Nagyszabású elképzelésekkel indult, de az anyagi feltételek az épületek gyökeres felújítását sem tették lehetővé. Véget nem érő, mindig csak a legszükségesebb beavatkozásokra szorítkozó állagjavítások kísérték a te- lep életét, melyek leginkább csak sebtapasszal látták el a súlyosan beteg épületeket. A felső tömb, amit a fényképfelvételen látunk, már régóta a múlté: lassacskán menthetetlenné vált, s az 1970-es évek elején lebontották. Részben ennek helyén épült fel 1977- re az új házsor, amely nyolc műteremlakást foglal magában. Az utcafront felőli, alsó tömb szerencsére ma is áll: 1980 óta kollektív műtermekkel, Alkotóház néven működik.

De térjünk vissza a telep főiskolai korszakára. A növendékek első csoportja 1921. augusztus 9-én érkezett, az utolsó 1952. augusztus 30-án távozott. A két időpont között több száz, az ország legkülönbözőbb részeiből származó főiskolai hallgató végezte itt nyári gyakorlatát, és részesült a későbbiekre nézve is emlékezetes oktatásban. A növendékek egy része rendszeresen visszajárt, sőt voltak, akik a tanulmányok befejezése után sem fordítottak hátat a nyári tanfolyamoknak. A mindenkori műteremösztöndíjasok pedig egész éven át, folyamatosan dolgoztak a telepen; a műtermet hosszabb-rövidebb időre esetenként mások is igénybe vehették. Megszámlálhatatlanul sok festmény, tanulmányrajz született a telepi munka során. Ezek közül néhány – közvetve vagy közvetlenül – múzeumi gyűjteménybe kerülhetett, de nagy részük követhetetlen adásvételek útján szóródott szét, illetve szerencsés esetben mindmáig meglehet a telepen dolgozó növendékek, művészek hagyatékában – miközben e művek miskolcisága réges-rég feledésbe merült… 

A Dudujka

A Miskolci Művésztelep a trianoni döntéssel elcsatolt Nagybánya pótlására alakult, s ez határozta meg művésze- ti irányultságát is. A létesítmény első- sorban a Képzőművészeti Főiskola növendékeinek plein air képzését szolgálta, így természetes, hogy a tájfestészet vált az egyik legszorgalmasabban gyakorolt műfajjá. A változatos domborzatú, vízfolyásokban gazdag vidék számtalan témát kínált. Rendszeresek voltak a tanulmányi kirándulások: déli irányba Hejőcsabára, Görömbölyre, Tapolcára; nyugat felé a Bükk-hegységben megbújó Lillafüredre, Hámorba. A jellegzetesen miskolci karakterű festészet kibontakoztatását Benkhard Ágost kezdettől programként hirdette, s ez a célkitűzés a tájképi motívumok vonatkozásában bizonyosan teljesült. Az írott forrásokban említett képcímek tanúsága szerint a Miskolc környéki tájrészletek észrevétlenül is a magyar festészet – földrajzilag ugyan azonosítható, de eddig még meghatározatlan – témáivá váltak. A mai Egyetem- város akkor még érintetlen területe, az Avas és Miskolctapolca között elterülő Dudujka völgye látszik jelenleg olyan topográfiai elemnek, amely a felkutatott alkotások segítségével utólag is felrajzolható a magyar tájképpiktúra szimbolikus térképére. Ez a lágy vonalú, szemet gyönyörködtető táj ihlette többek között az első évek átütő tehetsége, Barzó Endre Késő délután című festményét. A mű 1925-ben, a tanfolyamot záró növendékkiállításon méltán részesült elismerésben. „Ragyogó felhő gomolyag ja a délutáni ég minden hangulatát elibénk tárja” – írja egy elragadtatott műkritikus, Miskolc város vezetősége pedig azzal nyilvánította ki tetszését, hogy megvásárolta a képet, amely mintegy fél évszázaddal később a Herman Ottó Múzeum gyűjteményébe kerülhetett. Ezidőre azonban elfelejtődött a kép eredeti címe – ahogy provenienciája is –, s a helybéli munkatárs a topográfiai azonosítás alapján Dudujkai táj megnevezéssel vette nyilvántartásba.

Szin György tájképe kezdettől a Dudujka címet viseli. A művész az 1930-as évek elején tartózkodott a telepen. Itt született munkáját – a hátoldalon megmaradt cédulák segítségével visszakövethetően – a Szinyei Társaság egyik Nemzeti Szalon-béli tárlatáról vehette meg a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, majd a mű később a Fővárosi Képtárba került, melynek anyagával együtt 1957-ben a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében találta meg véglegesnek mutatkozó helyét. A képcímet a minisztérium kezelésében gondosan felvezették a nyilvántartási cédulára, így a megnevezés a későbbiekben – távol Miskolctól – már csak jelentését tekintve okozhatott – gyaníthatóan nem kis – fejtörést. A Dudujka-témájú művek a centenáriumi tárlaton önálló egységet alkotnak, képviseletében annak a feltétlenül tekintélyes mennyiségű festménynek és rajznak, melyek e völgy szépségének igézetében jöttek létre, s amelyek közül mára is sok minden megmaradhatott. Látókörbe kerülhetnek még egyszer egyebek mellett Rozgonyi László, Bánáti Sverák József, Dudás Jenő az 1920-as évekbeli miskolci növendékkiállítások alkalmával megemlített, valamint Szuly Angéla 1931-ben a Nemzeti Szalonban bemutatott, címük szerint is ide köthető olajfestményei. 

Modellek a kertben

A tájképfestés ideje jellemzően a délutáni órákra esett, s bár mindig voltak kivételesen elkötelezett növendékek, akiket a felkelő nap a Dudujkán vagy a közelebb fekvő Hejőcsabán talált, reggel nyolcra ők is visszatértek a telepre, hogy a kötött munkarendnek megfelelően a délelőttöket figurális tanulmányok készítésével töltsék. Modellekből nem volt hiány Miskolcon: fizetség ellenében a helybéliek között bőséggel akadtak jelentkezők. A kert dús vegetációja elé beállított mindenkori modellekről számos festmény készült az évtizedek során; ezek közül szerencsére ma is sok hozzáférhető. A többnyire egy-két szereplőt középpontba állító kerti képek közül Meilinger Dezső Kártyázók című vászna nemcsak tekintélyes méretével hívja fel magára a figyelmet, de azzal is, hogy a növendékek számára direkt módon beállított többfigurás kompozíciókra mutat kitűnő példát. A művész mint a telep állandó lakója – 1921– 1944 között gondnoka, 1937-ig műteremösztöndíjasa – alkalomadtán ma- ga is bekapcsolódott a csoportos mun- kába. Az 1935. évi nyári tanfolyam során rögzítette az asztal köré szervezett életképet, amely a szabadtéri meg- világítás fény-árnyék játékaival, az arcokon tükröződő feszült figyelem pszichológiájával, a rövidülések és takarások komplikáltságával megannyi kihívást kínált. A buktatók sorához az asztalközép üvegcsendélete – amely a kompozíciónak gyújtópontot, a jele- net számára pedig oldott életérzést biztosít – újabb próbatételként járult hozzá. Meilinger sikerrel oldotta meg az összetett feladatot, s életművének egyik legnívósabb, művészettörténeti reminiszcenciát is eszünkbe juttató produktumát hozta létre. A széles helyi közönség igényeihez igazodó naturalizmusát a telep inspiratív nyári közegében felszabadulva könnyed és magabiztosan nagyvonalú előadásmódra cserélte fel. Az elért eredmény a festő számára is jelentőséggel bírt, s a kompozíciós ötletet a későbbiekben továbbfejlesztette. Így történhetett, hogy a több alkalommal is büszkén kiállított művet idővel megvételre kínálta. A festmény 1940 táján miskolci magántulajdonba került, majd családon belül öröklődött. A Herman Ottó Múzeum 2016-ban, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával vásárolta meg.

A növendékkori munkák közül jelenleg csak keveset ismerünk. Magyarázatul szolgál erre, hogy az egyéni stílus kiforrásával a főiskolai stúdiumok könnyen elveszítik fontosságukat: elkallódnak, megsemmisülnek, újabb kompozíciók megfestéséhez kínálnak hordozóvásznat. Korszakunk vonatkozásában a világháborús hányattatás ugyancsak hozzájárult az „emlékek” pusztulásához. Itt mérhetjük fel igazán a hivatali vásárlások jelentőségét, melyekkel a fenntartók a tanfolyamzáró tárlatok sikerét támogatták. Két példát kiemelve: az 1928. évi kiállításról vette meg Miskolc város – és adta át rögvest a helyi múzeumnak – a harmadéves Léderer Jolán érett művésznek is dicsőségére váló fejtanulmányát, s az 1940-es tárlatról került köztulajdonba a másodéves Mongyi Gyula kerti jelenete, amely a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium vásárlásának köszönhetően épülhetett be utóbb a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményébe. Ma a közületi képvásárlások biztosítják számunkra a biztos alapot a régi történet rekonstruálásához, még akkor is, ha az írott forrásokban említett művek későbbi sorsát sok esetben egyelőre homály fedi. Egészen más úton haladva, a növendékek nyomába eredve, az örökösöknél fennmaradt hagyatékokból bukkant elő számos, történeti szempontból különösképp értékes emlék. Majoross Edit főiskolai növendék 1927–1928- ban járt nyári gyakorlaton Miskolcon, s közben naplót is vezetett. Feljegyzéseiből kitűnik, hogy a művésztelepen – társaihoz hasonlóan – főleg cigány modellekkel dolgozott. Már az első évben szívébe zárt egy markáns arcú cigánylányt. „Ma beszélgettem Ancival, milyen szomorú az ő sorsa, igazi tragédia, szülei nem tudják, hogy modell. Ő pedig nem akar a szülei nyakán lenni, ezért inkább választja azt a kenyérkeresetet, ami ellen lázong a jobbérzése, a szemérme, nőiessége, mert más választása nincsen. Meghasonlik önmagával külsőleg, lealacsonyítja magát a modellségig, de belsőleg, lelkileg tiszta szép ma- rad, megmarad az az ártatlan széplelkű fiatal leány, ami homlokegyenest ellenkezik hivatásával” – írja naplójába 1927 augusztusában.2 A következő nyáron tovább mélyülő barátságuk emlékét egy líraian szép tanulmányrajz őrzi, amely – több más miskolci munkájával együtt – a család tulajdonában máig megmaradt, s amely a centenáriumi kiállítás alkalmából né- hány hónapra visszakerült oda, ahol megszületett. A miskolci művésztelep a cigány téma tekintetében is sikerrel töltötte be az elcsatolt Nagybánya szerepét. Magyarországon ők jelentették azt az egzotikumot, illetve a társadalomból kivonult, a természettel összhangban lévő életet, ami a kötöttségek ellen általában lázadó művészek számára izgalmas volt. Más szabályok szerint éltek, közülük néhányan aktmodellkedésre is vállalkoztak. 

Zsuzsannák és Vénuszok

Minthogy a mezítelen test anatómiailag tökéletes ábrázolásának elsajátítása a mesterségbeli tudás alfája, az akt- stúdium a főiskolai képzés keretei közé igazodó miskolci kurzusoknak is állandó tantárgya volt. De a nagy fontossággal bíró gyakorlat folyamatosságát csak a fővárosból hozott aktmodellek- kel tudták biztosítani. Miként a korszak aktfestészetére, úgy természetesen a miskolci képekre is rányomta bélyegét a klasszikus keret- témákra való asszociatív utalás szándéka. Értékesítési szempontból ez az „áthallás” igen nagy jelentőséggel bírt, hiszen a vásárlóközönség a közismert bibliai vagy mitológiai történetekhez kapcsolódó aktokat kedvelte. Számos női akt kínált emiatt lehetőséget a téma esetleges szimbolikus értelmezésére, sőt kapta akár címét is az Ószövetség Zsuzsannájáról – akit a vének meglestek – vagy a római mitológia Vénuszáról – a szerelem, szépség és termékenység istennőjéről –, noha a kép maga kizárólag formai érdeklődésből született.

Az általános tendenciákat tükröző művek mellett persze bőséggel akadnak e műfajnak olyan miskolci eredményei is, melyek messziről elkerülik a tematikai köntösbe bújtatás gyanúját. Ezek egyik legszebbike épp a centenáriumi kiállítás „arcának” választott festmény, amely egykor a K&H Bank gyűjteményébe tartozott, majd két ízben is a Kieselbach Galéria aukcióin cserélt gazdát. Benkhard Ágost Szabad- ban című alkotása egyszerre aktkép és portré, hiszen az aktfestés szituációját ábrázolja. A napfénybe állított ruhátlan nőalak ebben a helyzetben pontosan az, aki: a festő modellje. A mezítelen és a mellette ülő, fürdőruhát viselő hölgy kompozíciójának megfestésébe belefeledkező piktor pedig Réti István. A nagybányai mester szívesen járt Miskolcra: festeni, feltöltődni, fel- szabadulni a kötöttségek terhe alól. Noha vélelmezhetően több kép is született, melyek látogatásaihoz kötődnek, a jelenleg ismert művek konkrét módon az 1935-ös itt-tartózkodását dokumentálják. A Miskolci Művésztelep alapításának századik évfordulóját ünneplő kiállítás száz képet mutat be. A látogatókat épp az utóbb említett mű fogadja, s most végül ennek „megvillantásával” invitáljuk Miskolcra a kedves olvasót is, remélve, hogy felkeltettük az érdeklődést a város méltatlanul elfeledett művésztelepe és annak termése iránt.

100 éves a Miskolci Művésztelep, Herman Ottó Múzeum – Miskolci Galéria, Miskolc, 2022. február 27-ig

^{1 Miskolc 25 éve a magyar festőművészetben. Az Országos Magyar Képzőművészeti Főiskola Miskolci Művésztelepének kiállítása. 1948. október 2–17. Katalógus. Miskolc, 1948, 2. o. | 2 Majoross Edit leánykori naplója, 1926–1930. Kézirat, magántulajdon. A naplóból részleteket közöl: Thurnay Béláné Schulek Vilma: Termő csipkebokor. Egy evangélikus lelkészfeleség, családanya, festőművész, Schulek Tiborné Majoross Edit élete, szolgálata és művészete. Piliscsaba, Ordass Lajos Baráti Kör, 2009}