Viktor Menshikov: Leningrádban nőttem fel. Anyám vegyész volt, apám sinológus. Munkáját az egész világon elismerték, Kínában 24 aranyozott kötetben adták ki a műveit, pedig hatvanéves elmúlt, amikor először utazhatott oda. 1968-ban megkapta a Francia Akadémia díját, de nem engedték ki, hogy átvegye és a pénzt sem vehette fel, ami az elismeréssel járt. Ősi kínai kéziratokat, szövegeket olvasott és magyarázott, olyanokat, amelyeket még Tajvanon sem tudtak megfejteni. Van egy húgom, ő most az Ermitázsban a kínai gyűjtemény vezetője, lakk- és ezüsttárgyakkal foglalkozik, de Európában is rendez kiállításokat. Egyébként gyerekként egy kis szobám volt csak, abban is a plafonig értek a könyvespolcok, alattuk fért el az ágyam és egy kis íróasztal.

 

A régi temetők érdekeltek a leginkább. Na jó, nem. Csak ha nem akartam bemenni az iskolába, akkor reggelente a Nyevszkij Proszpektre mentem, ahonnan a buszok és a trolik indultak, felültem valamelyikre, és mert a végállomásokon általában temetők voltak, a sírokat nézegettem, kerestem a híres emberekét közöttük.

 

Először matematika–fizika szakra vettek fel. Az iskolában volt egy ősi komputer, három hatalmas szobát foglalt el, az volt a neve, hogy Ural 3. 1967-ben, amikor befejeztem az iskolát, programozói végzettséget kaptam. (Ehhez képest ez annyira távol került tőlem, hogy alig három-négy éve használok csak számítógépet.) Aztán elkezdtem az egyetemen a sinológiát, de hamar kidobtak, mert politikai szempontból ellenzékinek számítottam és külföldiekkel tartottam kapcsolatot. Merthogy azokkal barátkoztam, akik külföldről jöttek, a külföldi diákokkal. Én addigra tudtam egy kicsit angolul, ők értettek egy kicsit oroszul, így beszélgettünk. A rendőrség állandóan a nyomomban volt, és a kirúgásom után muszáj volt munkahelyet keresnem, mert aki nem dolgozott, azt azonnal lecsukták közveszélyes munkakerülésért, így kéményseprő lettem. Három évig, ami alatt minden reggel megjelent egy rendőr, hogy megnézze, elmegyek-e dolgozni. 1978-ig éltem Péterváron, akkor Moszkvába mentem egy rövid időre.

 

1985-ben. Gyorsan kellett cselekednem, mert egyre nagyobb nyomás volt rajtam. Akkor már volt egy gyűjteményem, amit eladtam a múzeumoknak, az Ermitázsnak, a Puskin Múzeumnak és a Tretyakovnak, fillérekért. Egy hónap alatt kötöttem névházasságot egy magyar lánnyal. Előtte soha, egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy valaha is bármilyen kapcsolatom lesz Magyarországgal, életemben nem hallottam erről az országról azelőtt. Ha valaki azt mondja, hogy én itt fogok lakni, azt bolondnak gondoltam volna. Szóval egy ügyvéd barátom elhozott egy 19 éves nagyon szép magyar lányt, gyorsan megesküdtünk, Budapestre költöztünk és fél év múlva mentem is tovább Berlinbe.

 

Dehogy, életemben kétszer találkoztunk. Mivel alig volt pénzem, egy bútorozatlan lakást béreltem, de azt sem tudtam fizetni, végül már csak egy fél szobám volt a Sallai utcában. Egy presszóban aztán ellopták az összes pénzemet. Volt egy szép időszakom ekkor: egy szót sem beszéltem magyarul, nem ismertem senkit és nem volt egy fillérem sem. Végül otthonról kaptam segítséget, az átváltásokból lett egy kis pénzem, ebből megvettem Kelet-Berlinbe a repülőjegyet, aztán egy trükkel átmentem a falon a nyugati részbe. Átjött értem két barátom, akiknek ugyanúgy orosz útlevelük volt, de volt érvényes belépési engedélyük Nyugat-Berlinbe. Az enyémet közéjük raktuk, így nem figyeltek arra, hogy abban nincs belépési engedély. Amikor visszajöttem, akkor buktam le. Nem értették, hogyan mehettem át, én meg mindenre azt mondtam, hogy nem értem, fogalmam sincs. Végül elengedtek, mert szerintem féltek, hogy kiderül, hibáztak. Nyugat-Berlinben aztán már tudtam pénzt csinálni, kereskedtem orosz képekkel, ebből vettem egy piros Citroënt, azzal jöttem vissza Magyarországra.

 

Említettem, hogy Oroszországban már volt egy gyűjteményem. Legelőször ritka könyvekkel foglalkoztam, bár veszélyes játék volt, mert ha vettél mondjuk egy könyvet, amit drágábban adtál tovább, az tiltott tevékenységnek számított, 100 rubel nyereségért már hat év börtön járt. Ezt akkor, ott spekulációnak hívták. De jó tapasztalat volt, sok mindent láttam, tudtam, mi értékes, mi nem. Berlinben sok ismerősöm volt, mert sokan emigráltak korábban, amikor én odamentem már 200 ezer orosz élt a városban. Köztük volt egy barátom, Nathan Fedorovszkij, akit még 1966-ban ismertem meg Péterváron. Övé volt Berlinben az Avant-garde Gallery, ahol főleg orosz avantgárdból rendezett kiállításokat, beszálltam mellé. Nagyon jól ment az üzlet, a megnyitóink esmények lettek, a legutolsón a berlini opera énekesei léptek fel. Akkoriban Nyugat-Berlin volt a legjobb a hely a világon. Aztán amikor lebontották a falat, Berlin szörnyű hely lett, egy hétig bírtam, aztán eljöttem. Akkor mentem vissza, 1992-ben, amikor Nathan öngyilkos lett, mert folytattam a galériát egy darabig.

 

Az apám miatt, mert a tartózkodási engedélyt Nyugat-Berlinbe az amerikaiak adták, ez pedig veszélyes volt apám tudományos pályájára nézve, bármikor kirúghatták az intézetből miattam. Sokkal szigorúbb volt ott a rendszer, mint itt. De amikor először visszajöttem, az még 1987-ben volt. Akkor a Normafa úton béreltem egy volt garázsból kialakított lakást, volt kertem, egy kicsi hálószobám és egy még kisebb nappalim. Gyönyörű volt a hely, és itt is elkezdtem képekkel foglalkozni. Már nem emlékszem pontosan, melyiken, de egy kiállításmegnyitón megismerkedtem Fehér Lászlóval, aki elvitt Tácra és elkezdtem tőle vásárolni.

 

Itt? Itt akkor nem volt műkereskedelem. Én pedig egyetlen magyar festő nevét sem ismertem, legfeljebb Moholy-Nagyét és Rippl-Rónaiét. De volt egy barátom, Krajcsovics János, akivel még Moszkvában találkoztam, mert régen az IBUSZ-nál dolgozott, utána filmgyári berendező lett, akkoriban pedig régiségekkel foglalkozott, Szentendrén volt galériája. (Később a Várban lett, ma pedig Pusztazámorban van egy kastélyszállója.) Sokat segített, ő hozott össze Erdész Lacival, aki galériát vezetett Szentendre főterén, a Műhely Galériát.

 

Volt a Sotheby’snek egy kis irodája Pesten, amit Éri Gyöngyi vezetett (aki előtte a Nemzeti Galériában dolgozott), ő hívott, hogy van nála néhány eladó Bortnyik. Három olajképet mutatott, mindegyiket megvettem, kérdeztem, honnan van. Pár száz méterre, a Szent István parkban volt a hagyaték az örökösöknél, elmentem hozzájuk és megvettem az egész hagyatékot. Nem volt olyan drága. Bortnyik lányával egyébként már korábban megismerkedtem, tulajdonképpen az ő örökösei értékesítették az anyagot. Még mindig van belőle rengeteg, pedig sokat adtam el, többnyire Berlinben, mert pénzt továbbra is csak ott kerestem.

 

Sok rossz képet. Aztán Svájcból bejött a Karchmaroff-gyűjtemény, akkor vettem az első Rippl-Rónait Pátzay Vilmán keresztül, egy gyönyörű női portrét. Nagyon szerettem és szomorú voltam, amikor el kellett adnom, de nem volt pénzem és letettek egy szép nagy összeget érte. Abszolút nem hittem a magyar festészetben, és csak olyan képeket akartam venni, amit külföldön eladhatok. Nagyon kevés művészt láttam, aki alkalmas erre, aki ismert lenne külföldön. Vannak olyanok persze, mint Moholy-Nagy vagy Péri László, de nekik viszont itthon nincsenek műveik. A Bauhausból alig jött vissza valaki. Bortnyik azért volt fontos nekem, mert ő eladható kinn is. Visszagondolva, úgy tűnik, nem lett igazam, és nagyon dicsérem Kieselbach Tamást, mert ő hitt a magyar festészetben, és pont fordítva csinálta, mint én: a külföldi képek eladásából vett jó magyar képeket, és neki lett igaza, mert Magyarországon magyar képeket gyűjtenek, mint ahogy a többi országban is a sajátjukat veszik. Én egy darabig azt gondoltam, hogy a magyar festészet sosem fog semmit érni. Ez volt a hibám, és Tamás fantasztikusan megcsinálta a magyar festészetet, szobrot kellene neki emelni. Én Rippl-Rónait azért vettem, mert nagyon tetszett, de a nevét is lehetett ismerni, tudtam, hogy a Nabis tagja volt és előbb-utóbb közel lesz az értéke a többi Nabis-hoz. Már kétmillió dollárért is adták el művét egy chicagói múzeumba, de kelt el tőle pasztell 300 ezer euróért, Virág Juditék a Musée d’Orsay-ba 450 ezer euróért adták el egy képét. Nem impresszionista ár, de megy felfelé. Szerintem egyébként a legjobb magyar festő Mednyánszky, mert filozofikus, tragikus, nagyon intelligens ember volt fantasztikus mesterségbeli tudással. Ritka, amikor a kéz ennyire tudja követni az agyat. De visszatérve a kezdetekhez, lassan kialakultak a kapcsolatok, barátom lett Deák Dénes, Egri János, kereskedtem Pátzay Vilmával, Kováts Lajossal, jártam a Qualitasba. Deákot nagyon kedveltem, nagyon okos ember volt.

 

Sokat beszélgettünk és elindult a dolog, megy a mai napig. Másokkal volt, hogy összevesztem, de vele soha. Amikor visszamentem Berlinbe, hogy továbbvigyem az ottani galériát, közösen béreltünk standot Kölnben az Art Cologne-on, ahol az oroszok mellett Bortnyikot, Scheibert, Kassákot, Fehér Lászlót, Kornist állítottunk ki. Mindig sikeresen zártuk a vásárt, volt olyan, hogy jött egy német ügyvéd és az utolsó darabig mindent megvett a standról. Később rendeztünk közösen árverést is, de Laci nem akarta folytatni. Pedig sokat kell rendezni, hogy elfogadjon a piac, nem pedig befejezni, ha az első aukciók nem sikeresek. Mindegy. Berlinben rendeztem kiállításokat, többek között Kelemen Károly fotóiból. Ingáztam a két város között. Ezt 1996-ban fejeztem be, mert nem szerettem Berlint, és annyi telefonom, ingatlanom, raktáram, üzletem volt a két városban, hogy az az állapot nem volt tovább tartható.

 

Jó, hát megtetszett ez a kifejezés, ez egy létező kifejezés, van egy ilyen film (az Egy magyar nábob létezett orosz nyelvű dvd-változatban is – a szerk.). Akkor lettem ez (nevet), amikor házat vettem Szentendrén, 1998-ban. Azt azért elmondom, hogy előtte eszembe sem jutott, hogy itt fogok maradni, a volt szocialista országok egyáltalán nem vonzottak. Kerestem házat Toszkánában, Horvátországban, itt-ott ingatlant, ahol letelepednék. Közben persze fontos volt, hogy Budapesten is legyen valami helyem, lakásom, raktáram a képeknek, de úgy gondoltam, egyszer úgyis továbbmegyek Londonba, New Yorkba, ahová egy időben nagyon sokat jártam.

 

1967-ben ismerkedtünk meg a leningrádi egyetemen, ő arab szakra járt, én sinológiára. Kevesen tudják, hogy nemcsak Munkácsyt gyűjt: Munkácsyt egyébként azért kezdte gyűjteni, mert Munkácsról származik. Amikor kijöttem Magyarországra, újra találkoztunk, még a nyolcvanas évek végén. Ő akkor már Amerikából járt ide, amerikai állampolgárként. Javasoltam neki, hogy vegyen magyar avantgárdot, ami nem rosszabb, mint a francia vagy az orosz, legfeljebb néha annyiban, hogy követők. Például Szobotka egyes művei nem rosszabbak egy-egy Braque-nál. Mondtam, vegyen Rippl-Rónait és Mednyánszkyt is. Mentem vele, segítettem a döntéseiben, 99 százalékban meg is fogadta a tanácsaimat.

 

Ott évente kétszer tartanak orosz hetet a nagy aukciósházak, most jöttem haza a legutóbbiról. Szoktam venni és eladni is. Oroszországban egyébként az a szabály, hogy száz évnél fiatalabb műtárgyat szabadon hozhatsz-vihetsz, értéktől függetlenül, száz évnél idősebbet viszont egyáltalán nem.

 

Nem lehet megkülönböztetni, mindegyik áru és gyűjteményi darab is. Olyat veszek, amit szeretek, még akkor is, ha már nem tudom kitenni a falra, mert nem fér el. Csak Fehér Lászlótól van legalább száz képem, sok kiállítást rendeztem belőle külföldön, vagy nemrég a Kieselbach Galériában és Szegeden. Sokat eladtam, külföldön is. Szerintem a legjobb magyar kortárs festő.

 

Az eredendő kérdés: hogyhogy épp ide kerültem? Erre azt szoktam mondani, valami véletlen hiba folytán. A következő kérdés: És miért maradtál itt? Hát a Rudas fürdő miatt. Egyébként pedig szeretem Magyarország éghajlatát, sokat süt a nap, van finom bor és gyönyörű a táj, szebb, mint Toszkánában. Sokat voltam ott, ezért merem mondani. Itt nincs annyi szép régi város, de a táj szerintem szebb, nem zavarja a szemet semmi. Egy baj van, hogy nincs tenger. Mindig azt képzelem, hogy a Duna egy öböl, és a Gellért-hegy után ott a tenger.