Folytatódik sorozatunk, amelyben a Szépművészeti Múzeum – Közép-Európai Művészettörténeti Kutatóintézet Archívum és Dokumentációs Központ (SZM – KEMKI ADK) gyűjteményéből csemegézünk. Mostani esszénk egy nemrég hozzánk került dokumentumot, pontosabban belőle kibontakozó furcsa egybeesést jár körül.

A történet főszereplője dr. Hoffmann Edith, a Szépművészeti Múzeum magas beosztásban dolgozó munkatársnője, aki, miután választ kapott egy neves brit magazinnak címzett levelére az ottani szerkesztőségtől, névváltoztatási kérelmet fogalmazott…

Megkérdőjelezhetetlen, hogy Hoffmann Edith (1888–1945) művészettörténész egyike a legnevesebb magyar muzeológusoknak. Amikor az Enigma folyóirat szerkesztői megtervezték az „Emberek, és nem frakkok” című, a szakma nagy alakjait bemutató számait, ő már az első kötetben helyet kapott² Szakmai eredményei máig megkerülhetetlenek több múzeumi területen: a Szépművészeti Múzeum grafikai osztályának vezetőjeként a gyűjtemény gyarapítását (Dürer-, Schongauer-metszetek stb.), a meglévő művek rendezését, katalogizálását, attribuálását és ismertetését is maga végezte. Évente átlagosan két kiállítást rendezett, amikhez katalógust is írt. Másik fő kutatási iránya a középkori művészet volt, foglalkozott illuminált kéziratokkal, főleg corvinákkal, valamint táblaképekkel. Emellett a 19. századi festészethez (Barabás Miklós és Szinyei Merse Pál) és a kortárs művészethez is értő módon közelített. A múzeumi munka mellett az 1930-as évektől a Postatakarékpénztár Árverési Csarnokának szakértője volt, ő készítette elő például a Karácsonyi-gyűjtemény aukcióját 1937-ben. Hihetetlen munkabírása, tántoríthatatlan elkötelezettsége, kedves személyisége, szerteágazó  érdeklődési köre, bölcsessége, humora miatt számos értelmiségi kör fogadta örömmel: szakmabeliek, műgyűjtők, irodalmárok – Babits és a nyugatosok köre – vagy a képzőművészek társasága.³ Életéről egykori barátai és szakmai utódai is sok cikket írtak már. Halálát 1945 áprilisában, néhány héttel Budapest ostroma után egy szovjet katonai teherautó okozta: halálra gázolta, miközben budai lakásából egy ideiglenes hídon munkába sietett. A múzeum saját halottjaként tekintett rá, temetésén Bernáth Aurél mondott beszédet. Művészekkel folytatott levelezése hamarosan bekerült a múzeumi adattárba, két évvel később a Szépművészeti Múzeum tematikus kiállításon mutatta be munkásságát.⁴ Babits feleségéhez, Török Sophie-hoz írt bensőséges hangú leveleit mostanában tették elérhetővé az interneten is.⁵ Gondolnánk, hogy róla aztán aligha találunk szemezgetni való újdonságot. Éppen ezért meglepő az a névváltoztatási kérvény, amit 1939-ben az akkori belügyminiszternek, Keresztes-Fischer Ferencnek írt.

A beadvány

Dr. Hoffmann Edith kérvényező levele: Nagyméltóságu Miniszter Ur! / Kegyelmes Uram! / Avval a tiszteletteljes kéréssel fordulok Nagyméltóságodhoz, hogy részemre, aki – legjobb tudomásom szerint magyar állampolgár és büntetlen előéletü, azonkivül huszonkilenc éve állami tisztviselő vagyok, jelenleg a VI. fizetési osztályban az V. f.o. cimével és jellegével – a MADOCHAY név felvételét engedélyezni méltóztassék. / Fogadja Nagyméltóságod mély tiszteletem nyilvánitását / Budapesten, 1939. okt. 30-án. / Dr. Hoffmann Edith / muzeumi igazgató / a Szépmüvészeti Muzeum Grafikai Osztályának vezetője.

Először is, miért Madochay? Ha valaki névváltoztatást kér, akkor azt általában valamilyen családi okból teszi. Hoffmann Edith apja magyarországi német családból származott, anyai nagyapja a Németországból Pozsonyba vándorolt Engel Károly festő volt, Fadrusz János mestere. Felmenői tehát mesteremberek, polgári értelmiségiek kisebb vagyonnal, de nemesi rang nélkül. Hoffmann Edith életében azonban sajátos szerepet töltött be Madocsa. 1929-ben jelent meg Régi magyar bibliofilek című könyve, ahol egy, a forrásokban fennmaradt madocsai apátról is írt, neki tulajdonítva a legjelentősebb budai Corvina-kötetek illuminálását. Bár ezt mára már többen megcáfolták, de történetünk szempontjából az a fontos, hogy olyan nevet választott, ami valamiképpen a hivatásához kötötte. A madocsai apátot egyébként kedves tanítványa, Balogh Jolán – levéltári kutatások alapján – meg is nevezte: Giovanni Antonio Cattaneo.

Miért írta ezt a kérvényt egyáltalán? Talán ez a legérdekesebb kérdés, amit az ugyanabban az iratanyagban található másik, 1939-es levélváltás magyarázhat meg. Ha rekonstruáljuk az eset előzményeit, akkor azt látjuk, hogy május 10-én Hoffmann Edith helyreigazítási kérelmet írt a The Burlington Magazine-nak. (Erről persze csak a fogalmazvány maradt meg.) Ennek előzménye pedig, hogy Hoffmann Edith tanulmányt írt a Tükör havilapba egy, a híres magyar műgyűjtő, Ernst Lajos gyűjteményébe került Tintoretto-képről⁶ Hans Tietze neves osztrák művészettörténész ugyanerről a képről írt az angol folyóiratba.⁷ Mindketten azt találták, hogy a mű témája nem Szent István, aki Szűz Máriának ajánlja a koronát, hanem egy, csak régi forrásokból ismert középkori történet, miszerint Krisztus születése után Augustus császár megkérdezte a tiburi Szibillát, hogy van-e valaki, aki felülmúlhatja a nagyságát, mire a jósnő a Szűz és a Gyermek képét mutatta neki. A magyar művészettörténész joggal kérte tehát a korrekciót, magának követelve a tudományos elsőbbséget. El is küldte a korábbi cikkét.⁸ A Londonba írt német nyelvű levél címzettje „sehr verehrte Herr” volt. Május 15-én kelt az udvarias válasz, miszerint természetesen közlik a helyreigazítást és visszaküldik az azt igazoló cikket. A levél aláírása: Dr. Edith Hoffmann.

Vajon mit érezhetett a mi Hoffman Edithünk, amikor kézhez kapta a levelet? Hogy akár ő is lehetne Londonban a The Burlingtone Magazine-nál, és a másik egy kis ország Szépművészeti Múzeumánál? Nehéz lehetett nőként ebben az akkor férfias szakmában rangot, nevet szerezni. Feljegyzések maradtak fenn elkötelezettségéről, félelmetes munkatempójáról. 1910-ben doktorátust szerzett, ezután az egyik első női muzeológusunk lett. A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Tárában három évig gyakornok volt, majd Meller Simon mellett 1913 és 1921 között a Szépművészeti Múzeum Grafikai Osztályának őre. 1921 és 1936 között osztályvezető, végül 1936 és 1945 között múzeumi igazgató-őr lett, mely cím lényegében igazgatóhelyettest jelentett.

Valószínűleg sokat gondolkozhatott, több barátja véleményét kikérhette, kérdezősködhetett, ám erről nem maradt fenn írásos dokumentum, talán mindezt csak szóban tette. A mai kutatónak azonban jóval egyszerűbb az interneten megtalálni a másik Hoffmann Edithet – vagyis Dr. Edith Hoffmannt.

A maásik Hoffmann Edith

Ő cseh–zsidó értelmiségi családból származott, apja művészeti író, szerkesztő volt. A müncheni egyetemen 1934-ben írt a német portréfestészetről szóló dolgozatot. Témavezetője a neves, de nácikkal szimpatizáló Wilhelm Pinder professzor volt. Edith családja tanácsára Londonba ment, és ott is fejezte be doktori tanulmányát. Míg szülei támogatták, a londoni British Museum grafikai osztályán volt önkéntes, majd 1938 tavaszán az akkor Herbert Read szerkesztette The Burlington Magazine-hoz került. Noha a folyóiratnál ekkor számos menedéket kérő zsidó szakember talált munkát, illetve kapott publikálási lehetőséget, Hoffmann tudása csakhamar nélkülözhetetlen lett, s bár nem hivatalosan, de valójában 1950-ig ő rendezte sajtó alá a máig a legnevesebbek közé sorolt művészettörténeti kiadványt. 1950 után zsidó diplomata férjével több nagyvárosban élt, kapcsolata a folyóirattal egészen sokáig fennmaradt, például New York-i és párizsi kiállításokról tudósított számos cikkében. Fő szakterülete a nácik által akkor „elfajzott művészetnek” bélyegzett német expresszionizmus volt, az olyan művészek, mint például Oskar Kokoschka, akiről 1947-ben könyvet is írt.

Dr. Edith Hoffmann tehát magyar névrokonához hasonlóan a semmiből, nőként küzdötte fel magát a művészettörténész szakma csúcsára. Egy 1937-es cikkben az Új Idők szerkesztősége arról kérdezett magas állást betöltő magyar nőket, köztük a magyar Hoffmann Edithet is, hogy a gazdasági válság és a fasiszta rezsimek nyomása ellenére mennyire látják a munkát és a családi életet összeegyeztethetőnek. Hoffmann Edith liberális, modern nézőpontot képviselt: „Ha tehetségről van szó, nem tudom különválasztani a két nemet” – írta.⁹ 

A mi történetünk szempontjából a leglényegesebb azonban az, hogy a magyar dr. Hoffmann Edith neve nem változott meg, és később is ezen a néven élt. Kiállítások, publikációk, levelek, és sajnos 1945 áprilisa után nekrológok sora bizonyítja ezt. A levéltári forrásokban nincs nyoma, hogy végül beadta volna a kérvényt. Feltehetően nem is nyújtotta be: az ilyen beadványokat a Minisztertanácsnak jóvá kellett hagynia, és bár a minisztertanácsi jegyzőkönyvek olykor hiányosak, de azokban nem volt benne a kérelem. Talán csak szórakozásnak szánta, mint az árnyképek festését is; 1939-ben aligha fogalmazhatta volna bele egy hivatalos levélbe, hogy „legjobb tudomásom szerint magyar”.¹⁰ Valószínű, hogy a háború alatt valami megváltozott benne, talán barátai tanácsára, talán egy belső döntés következtében. Mindenesetre fél évvel később, 1940 húsvétján a Nyugatban megjelentetett egy hosszabb cikket, amelyben éppen a nevéről, a származásáról vall.¹¹ A Hoffmann név németségét hangsúlyozza, és a magyarországi németek magyar identitása mellett áll ki, nem függetlenül a nácizmus egyre erősödő faji politikájától, és hogy elhatárolódjon a belőle fakadó magyar nacionalista túlkapásoktól. 

Homo sum, nihil humani a me alienum puto.¹²

_Jegyzetek:

_{1 - A Szépművészeti Múzeum 1800 utáni gyűjteményének a KEMKI ADK-ba került, folyamatosan bővülő anyagában olvashatók Hoffmann Edith, Rippl-Rónai József, de neves külföldi festők (pl. Claude Monet) a Szépművészeti Múzeumnak küldött írásai, levelei is. Bár ez az anyag már részben rendelkezett leíró listákkal, mégis körülbelül egy évet vett igénybe, hogy kutatható legyen, megfelelve a modern állagvédelmi és nyilvántartási kívánalmaknak.}

_{2 - Wehli Tünde: Hoffmann Edith (1888–1945). In: „Emberek és nem frakkok”. A magyar művészettörténet-írás nagy alakjai. Szerk. Markója Csilla – Bardoly István. Budapest, Meridián 2000, 2007, 205–217. o.}

_{3 - Zádor Anna: Arcképvázlat Hoffmann Edithről. In: Holmi, 1992/1., 93–98. o.}

_{4 -  Dr. Hoffmann Edith emlékkiállítás. Kiállítási katalógus, szerk. Balogh Jolán. Budapest, Országos Szépművészeti Múzeum, 1948 (A Grafikai Osztály LXXXII. kiállítása). Új szerzeményei, fontos meghatározásai mellett helyet kaptak itt a barátairól általa készített árnyrajzok is. A háború után ez volt az első grafikai kiállítás, amelynek katalógusa is megjelent.}

_{5 - Az Országos Széchényi Könyvtár tette közzé kézirattárának digitalizált Babits- (és részleges Kölcsey-) anyagát a copia.oszk.hu webcím alatt. Itt Hoffmann Edith csaknem száz levele is olvasható.}

_{6 - Hoffmann Edith: Szent István vagy Augustus? In: Tükör, 1939/3., 215–219. o.}

_{7 - Hans Tietze: A Great Tintoretto Lost, Found – And Lost Again. The Burlington Magazine, 1939/5., 238–239. o. A külföldi művészettörtész csak Ernst Lajos kiadványából ismerhette a képet, akinek hagyatékából 1939-ben árverésre került. Lásd Ernst-aukció, 1939. 9–10., 630. tétel., repr. Hoffmann Edith még tudta, hogy a kép a sörgyáros Haggenmacher Oszkár tulajdonában volt, ma ismeretlen helyen van.}

_{8 - The Burlington Magazine, 1939/7., 42. o.}

_{9 - A nő és a hivatal. In: Új Idők, 1937/[53.] mutatványszám, 17–20. o. Egyébként a többiek – ügyvéd, pedagógus, írónő – is hasonlóan nyilatkoztak, csak a politikusnők voltak más véleményen...}

_{10 - Hoffmann Edith születésének századik évfordulójára, 1988-ban jelent meg az Árnyból szőtt lelkek: benne a művészettörténész a két háború közti művelődéstörténet negyvennyolc kiemelkedő alakjáról készített árnyportréja jelent meg, felidézve a hajdani baráti találkozókat. A kötethez Tolnai Gábor akadémikus irodalomtörténész írt előszót, aki a társaság utolsó túlélője volt.}

_{11 - Hoffmann Edith: Az én magyarságom. In: Nyugat, 1940/4., 161–167. o.}

_{12 - Ember vagyok, nem idegen tőlem semmi emberi.}

Nem tudom egészen világosan rekonstruálni magamnak, hogy mikor vált először problémává számomra magyar voltom. Ha visszagondolok életemre, mindig úgy érzem, hogy evvel a problémával születtem, sőt, hogy ez volt életem központi problémája. Talán ha első nyolc évemet nem Brassóban töltöm, nem terelődött volna olyan korán rá a figyelmem ezekre a kérdésekre. Körülöttem minden magyar volt, szép székely cselédeink, az iskola s a játszótársak, – de a nevünk német volt, szüleimmel németül beszéltünk, s én tudtam, hogy valahol, egy előttem ismeretlen helyen, összes rokonaim németül beszélnek. Magamat kérdeztem, mi vagyok hát én? hol van az én hazám? hogyan lehetséges, hogy magyarul gondolkodom és mégis németül beszélek? Mit jelent ez a tisztázatlan helyzet? vajjon van-e jogom magamat fenntartás nélkül magyarnak vallani? vajjon nem hazugság-e ez? És mégis, noha mindezt nem értettem, tudtam és éreztem, hogy magyar vagyok.

Hoffmann Edith: Az én magyarságom (részlet)