ÉS A TÉVÉÚJSÁG OLYAN VASTAG LESZ, MINT EGY TELEFONKÖNYV!

Szuper nagybácsi volt. Mindig azt mondta, hogy többet nézzem a tévét. Néhány éve így emlékezett vissza a feltaláló Ken Hakuta arra, akinek most a Tate Modern ad teret. Kicsit nehéz eldönteni, hogy pontosan mi is volt Nam June Paik. Leginkább minden: zeneszerző, gondolkodó, ábrándozó, képzőművész, jós. Tévéfejű robotokat készített, amelyeket irányítani is lehetett. Közben még 1974-ben megalkotta az elektromos szupersztráda kifejezést, ami igazán közel van a később Al Gore-nak köszönhetően elhíresült információs szupersztrádához. A Fehér Ház lopja a kifejezéseimet – örvendezett. Arról ábrándozott, hogy lesznek majd kis, ügyes kamerák, és mindenki feltöltheti a videóit a tévére. Mert lesz majd egy közös tévés-telefonos rendszer, a világon minden műsor fogható lesz, és a tévéújság olyan vastag lesz, mint a New York-i telefonkönyv. Na jó, neki sem jöhetett be minden. De így is döbbenetesen pontosan sejtette meg a jövendőt a hetvenes években, és tudta, hogy a lényeg a kapcsolódás lesz. A hetvenes években készítette el TV Garden című művét, zöld növények között tévéképernyők villogtak, vibráltak, sugároztak. Miért ne élhetne harmóniában a technológia és természet? Tényleg neki sem jöhetett be minden. 

Nam June Paik, Tate Modern, London, 2020. február 9-ig

AZ EGYIKNEK FARKA VAN 

Kicsit talán túl nagyvilági tettnek tűnik, ha ahelyett, hogy a firenzei Bargellóig utaznánk (körülbelül 1000 km), inkább a New York-i Frick Collectionig repülünk (körülbelül 7000 km), és csakis azért, hogy megnézzük Bertoldo di Giovanni szobrait. Főleg akkor, ha tudjuk, hogy a Fricknek csupán egy saját Bertoldo di Giovanni-szobra van, egy pajzsos harcos. Most viszont mellé kerül a hasonló méretű firenzei pajzsos is, és észre lehet venni a különbségeket. Mindkettő kisportolt harcos, de az egyiknek hátul van egy kis farka, mintha nem is ember, hanem valami mitológiai lény volna. Vagy az is. Persze az alapkérdés az, hogy ki is ez a Bertoldo di Giovanni, akit nem veszünk észre, ha a Bargellóban vagyunk, hiszen ott annyi a Donatello és a Michelangelo. Bertoldo meg éppen köztük van, mondhatni, ő a kapocs, Donatellótól tanult, Michelangelót tanította, és közben létrehozott egy életművet, bronzokat, fákat, terrakottákat, a szobrok mellett érméket. Az egyiket a Pazzi-összeesküvés emlékére, így aztán két fej van rajtuk: az egyik oldalon a túlélő Lorenzo Medici, a másikon az összeesküvés áldozata: Giuliano. A Pazzik nem kerültek az érmére, őket a Palazzo Vecchio ablakában akasztották fel, a város okulására. 

Bertoldo di Giovanni: The Renaissance of Sculpture in Medici Florence, The Frick Collection, New York, 2020. január 12-ig

IMÁDKOZZATOK A FESTŐNŐÉRT 

Négyszázötven éven át volt a raktárban, négy éve kezdték el restaurálni, és most kész, kiakasztották a falra Firenzében, a Santa Maria Novella múzeumában. A Santa Maria Novellába amúgy is elmegy az ember, hogy a falakat nézze, hiszen ott van Masaccio Szentháromsága a két donátorral, és ha már ott van, megnézi Allori Utolsó vacsoráját is. Most már ezt is hozzánézheti, ez is a kenyeret törő Jézust ábrázolja, a reá hajoló Szent Jánossal, akinek megsúgja, ki az áruló. Mi tudjuk: aki az asztal másik oldalán ül. A festő neve valószínűleg csak keveseknek ismerős: Plautilla Nelli. Nemcsak festő volt, de apáca is, és egy sornyit még Vasaritól is kapott a leghíresebb festők életének második kötetében: sokra vihette volna, ha lehetősége nyílt volna a tanulásra. Tanulás helyett vagy mellett apáca lett belőle, festett, Csipkerózsika-álomba merült a művészetével, míg el nem jött a boldog kor, amely megpróbál igazságot szolgáltatni a ki nem teljesedett festőlányoknak és -asszonyoknak. Plautilla Nelli így szignálta az Utolsó vacsorát: Plautilla nővér – imádkozzatok a festőnőért. Persze ahhoz, hogy imádkozhassunk érte, meg kellett találni a művet is. Most már könnyebb lesz.

ÉSZAKI FAMAJOM 

Még tart a Bauhaus-centenárium, bár már nem sokáig, mindenesetre Berlinben kihasználták a lehetőséget, és a Bröhan-Museumban azt mutatják meg, mi volt Skandinávia válasza a Bauhausra. Az ember hajlamos azt képzelni, hogy tudja, csak inkább azt nem könnyű eldönteni, hogy ez a válasz, ezek a letisztult formák, hosszú vonalak a Bauhaus ellenében vagy folyományaként jelentek-e meg. Mert hogy körülvesz bennünket ez a világ, az biztos. És ha nem vesz körül, akkor azt szeretnénk, bárcsak körülvenne. Persze különös érzés úgy gondolni, mondjuk Alvar Aalto munkásságára, mint a múltra, és furcsa ezekre a nagy lendülettel álmodott és tervezett székekre és kedves játékokra úgy tekinteni, mint letűnt idők itt maradt csodáira. Újfent eltűnődhetünk a földrajz és a politika kellemetlen következményein. Amerikában az óriási autók jelentik az ötvenes éveket, Svédországban a pompás, kampós kezű famajmocskák, akik vidáman lóghatnak az ajtófélfán és a ruhaszárító kötélen. Nálunk mintha egészen mást jelentene az a kor. Pech. 

Nordic Design. Die Antwort aufs Bauhaus, Bröhan-Museum, Berlin, 2020. március 1-ig