Vasemberek 

A mindenkori páncélzatok viselőjük társadalmi és katonai rangját, világi hatalmának valós vagy néha csak vágyott mértékét reprezentálták. Kialakításukat, mint a formális viseletekét általában, az időben és területenként is változó divatok folyamatosan befolyásolták – példának okáért a délnémet páncélzatok a tizenötödik század végén még adtak a méltóságteljes, de könnyed és elegáns megjelenésre, míg a brit fegyverzetek inkább a grandiózus, zömök és brutális formákat részesítették előnyben. A páncélzatok legfontosabb, legszemélyesebb darabjai a már-már szürreálisba hajlóan díszített, mágikus vagy félelmetes sisakok voltak, amelyek akár a síron túlra is követték tulajdonosukat: a „temetési sisakok” ugyanis fennmaradtak a templomban, ahol az illető lovag végső nyugalomra lelt. Heraldikai és szimbolikus ornamentikáik beazonosíthatóvá tették viselőjüket, de sok esetben céljuk az extravagancia, a figyelem felkeltése volt mind a harcmezőn, mind a nyilvános eseményeken. Június végéig mindez élőben is tanulmányozható a bécsi Kunsthistorisches Museum Iron Men című kiállításán. (Cserna Endre)

Járőrözés járványkor 

A koronavírus-járvány valamelyik hullámában (ki számolja?) Hito Steyerl rázott fel kicsit otthoni napjaim nyugodt kiszámíthatóságából. Pontosabban én rázhattam fel az animált rendőröket a német képzőművész számítógépes játékában. A biztos urak – a rend vigyázása helyett – egy vírust terjesztettek egymás között virtuális érintkezésükkel. Az érintésekkel továbbadott betegség komolytalannak tűnhet: fő tünete a furcsa, abbahagyhatatlan tánc. Pedig többször is kitört középkori németalföldi közösségekben a táncoló pestis, a vírus nem légbőlkapott. Továbbra is lehet vele online játszani a kunstsammlung.de/en/steyerl oldalon, de ha szeretnénk, most el is utazhatunk megtapasztalni a SocialSimnek keresztelt játék térbeli, installatív változatát. A SocialSim ugyanis Steyerl eddigi legnagyobb európai kiállításának központi alkotása, emellett 94-től napjainkig körülbelül húsz munkáját lehet június 12-éig a Stedelijk Museumban megtekinteni. A retrospektív tárlat Düsseldorf és Párizs után érkezett Amszterdamba, és ez még nem az utolsó állomás. Ősszel csak a szomszédba kell elvonatozni érte, szeptemberben a grazi Kunsthausban nyílik az I Will Survive. (Kergyó Zsófia)

Sigmund-Freud-Park 

Bécsben a Votivkirchével szemben lévő park ma egyetemisták kedvelt gyülekező- és napozóhelye. Nevét Sigmund Freudról kapta, aki innen alig pár perc sétára, a Berggasse 19. alatt élt és praktizált 1891-től egészen 1938-ig. Háza ma múzeumként üzemel: itt működik a világ leggazdagabb pszichológiai könyvtára, illetve a Sigmund Freud Intézet. Freud csak az utolsó pillanatban menekült a nácik elől Londonba, ahová negyedik gyermeke, az építész Ernst (Lucian Freud édesapja) már évekkel korábban kiköltözött. Ernst igyekezett minél pontosabban rekonstruálni előző otthonukat, amelynek berendezése nagyrészt szétszóródott, így a bécsi ízlésviszonyokról pontosabb képet kaphatunk a londoni lakásban, amelyből szintén múzeum lett. Egyébként nem biztos, hogy Freud örülne a megtisztelő parknévválasztásnak egy templom tövében. Amikor kollégája, René Laforgue 1937-ben igyekezett meggyőzni, hogy azonnal hagyja el Bécset, kijelenetette, hogy egyáltalán nem fél a náciktól, inkább az igazi ellenséggel szemben kérné barátja segítségét. Laforgue megdöbbenve kérdezett vissza, mégis ki vagy mi az igazi ellenség, ha nem a nácik? Freud annyit felelt: „A vallás. A Római Katolikus Egyház.” (Cserna Endre)

Gömbcsuklós Madonna 

Vannak a világban nagy múzeumok, amelyeket az ember soha nem néz meg rendesen, mert akkorák, felfoghatatlanul gazdagok, egy idő után már szédelegve mászkálunk bennük, jóllaktunk művészettel. A többit majd legközelebb. De nincs legközelebb, mert ezer ember áll sorban a belépéshez, mi meg már láttuk, nincs okunk rá, hogy megint kezdjük elölről. Vagy van okunk, néha segítenek. Például az Uffiziban új termeket ígérnek, és nem is csak ígérik. A régi ránk szakadás helyett most például van egy Leonardo-terem, elegáns, tágas, szürke, hogy jól érvényesüljenek a színek, nem csillog az üveg, és közel lehet menni a képekhez. Három Leonardo, nekik is csak ennyi van. A Háromkirályok csak vázlat, az Angyali üdvözlet korai, és elég különösen áll Szűz Mária jobb karja, mintha gömbcsukló lenne a könyökében. A harmadik meg Verrocchio, Leonardo csak az egyik angyalt festette a Krisztus megkeresztelésén. Akkor miért érzi mégis úgy az ember, hogy itt áll, a világ közepén? (Fáy Miklós)

Lófejek az ágyban 

Donatello Firenzében. Hol másutt? Itt született, itt is halt meg, egy kicsit volt Sienában, egy kicsit Padovában, de itt van otthon. Jó kereskedői szemlélettel szétdobták a nagy Donatello-kiállítást két helyszínre, jelenleg a Bargellóban még az sincs mind ott, ami egyébként ott szokott lenni, mert átvitték a Strozzi-palotába. A szokott dolgok mellett az is élmény, hogy nem mindig Donatello a nyerő. Lejátsszák a híres feszületcsatát, mindenki dönthet, hogy neki Brunelleschi vagy Donatello a meggyőzőbb, és a Strozziban látható két lófej is. Az egyik Donatello, akit a Gattamelata lovas szobor felállítása után elárasztottak a megrendelések, mindenki olyat akart magáról, mert az olyan szép, mint egy antik. Senki sem kapott, Donatello csak a ló fejéig jutott. Viszont most mellé tettek egy görög bronz lófejet is, és az ember, nem szívesen, de elismeri: Donatello nem olyan szép, mint az antik. (Fáy Miklós)

Ciao Maestro! 

Ez van kiírva a San Firenze templom melletti Zeffirelli Alapítvány kapujában, nem is tudom, hogy illetlenül vidám-e, mégis egy kilencvenhat éves korában elhunyt, köztiszteletben vagy köztiszteletlenségben álló rendezőhöz szólnak, aki még parlamenti képviselő is volt. Vagy csak józan mérlegelés, most egy ideig nem látjuk egymást, de majd az utolsó ítéletkor randizunk. Zeffirellivel úgy van az ember, hogy hiába nem szereti, mégis szereti, és hiába próbál rájönni, hogy miért igen, ha nem. Talán azért, mert firenzei létére úgy tudott lelkesedni a szépségért, mint egy nem firenzei, aki épp Firenzébe érkezik. Bennszülött rokonunk. Az ember nézi a plakátokat, fényképeket, díszleteket, a római Turandot jelmezeit, a New York-it csak azért nem, mert azokat ma is használják. Fényképeken a jelmezeket viselő dívák, Callas A török Itáliában Fiorellájaként, mellette Zeffirelli, amint épp azt vizsgálja dobolás közben, nem húz-e be oldalt a selyemruha, amit tervezett. (Fáy Miklós)