A felejthetetlen reklámszlogen még a nyolcvanas években is a gyűrhetetlen, törhetetlen, elpusztíthatatlan szuperanyagot hirdette, pedig addigra a legtöbb háztartásban a damasztabroszt, a hosszú ideig száradó fehérneműt, a kényes terítéket lassan, de biztosan felváltotta a viaszosvászon, a nejlonkombiné és a műanyag étkészlet, nem is beszélve az ólomkristályt utánzó tálcák térhódításáról vagy a formatervezési bravúr pilleszékről. Üdvözöljük a műanyagok világában!

„Ma biztos sokan vennének cekkert, ha gyártaná valaki. Csinos, tartós, környezetbarát és édesbús fényt tör rajta az emlékezet” – olvashatjuk a Néprajzi Múzeum gondozásában megjelent kiadvány hasábjain.¹ Hammer Ferenc szociológus talán nem is sejtette, hogy kijelentése alig tíz év elteltével beigazolódik. 2015-ben a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem textilszakos hallgatója, Grábits Ágota éppen ebből az ikonikus kiegészítőből nyert inspirációt diplomamunkája megtervezéséhez. A végeredmény: a hálós szatyor struktúrájára épülő táskakollekció, ahol megmaradt ugyan a drót és a műanyag használata, de kialakítását és színhasználatát tekintve aligha juttatná eszünkbe a hatvanas években hazafelé siető, dolgozó nő ruhatárának elengedhetetlen kellékét. A cekker erőssége és diszkrét bája abban rejlett, hogy kis helyet foglalt el, így a megfelelő pillanatban (értsd: műszak után, a közértben) a táska mélyéről elő lehetett varázsolni, s nem kellett a nehéz, súlyos fonott kosarat cipelni. A cekker mindig vonzotta a tekintetet, hiszen az úgynevezett „miniszatyor” kezdettől fogva a demokrácia és az átláthatóság jelképe volt. Cipeltek benne krumplit a piacról vagy a korabeli reklámfotók tanúsága szerint, aki megtehette, VAT69-et vagy Cinzanót a Csemegéből. Grábits szatyor-hátizsák kombinációi a mai vagány városi nőknek készülnek, akiknek eszük ágában sincs elrejteni a kíváncsi szemek elől táskájukat és annak tartalmát.²

A szocializmus tárgykultúrája, úgy fest, kiapadhatatlan inspirációs forrás. 2016-ban szintén egy végzős textiltervező hallgató értelmezésében született újjá az ötvenes-hatvanas évek egyik meghatározó ruhadarabja, az otthonka. A gyorsan száradó, vasalást nem igénylő ruhanemű, Bödőcs Tibor örökbecsű hasonlata nyomán „az emberi test fóliasátra”, amivel kapcsolatban aligha tudunk elvonatkoztatni anyagától, a szintén klasszikussá vált szlogen szerinti „110% nejlon”-tól. Bernáth Sonja Djiwati mégis megtette: megtartotta és hangsúlyozta az otthonka jellegzetes elöl gombos, nagy zsebes, tarka virágmintás, ujjatlan fazonját, de legmeghatározóbb összetevőjét, a műanyagot más anyagokra (dupla falú softshell, puha szőrös plüss) cserélte. A kollekció egyes darabjai már éppen hogy csak emlékeztetnek az egykori munkaköpenyre, mert a „szaladgálati asszony-ruha” (Parti Nagy Lajos) a finom szövet, a hímzett virágok és gyöngyök használata révén alkalmi ruhává nemesül. De hogyan is indult az otthonka és a műanyag térhódítása Magyarországon? Az eleinte pótanyagként megjelenő plasztik az újdonság erejével hatott az 1950-es évek végén: olcsóbb, tartósabb, szebb termékek bukkantak fel a boltok polcain, és több olyan üzlet is nyílt, ahol kifejezetten műanyag árukínálattal várták a vásárlókat. Ezekről az eseményekről büszkén tudósított a Filmhíradó és számolt be a napisajtó. 1957 májusában például a Váci utca 5. szám alatt nyitotta meg kapuit a nylonbolt. A Népszava cikke szerint „a 100 000 forintos költséggel épülő szaküzletben harisnyától nyakkendőn át a sapkáig minden nylonból készült cikket megtalálhat a vásárlóközönség”. A Filmhíradó 1958-as sokkoló képsorain egy csészékkel teli tálcát ejt el a háziasszony, hogy azután megnyugtató hangon közöljék a nézőkkel: „Ez bizony leesett, de semmi baj, minden műanyagból készült, poliamidból.” Komoly előkészületek kellettek azonban ahhoz, hogy ez a sokféle műanyag csoda megjelenhessen a magyar piacon. Elsőként a nehéziparon belül a vegyipar fejlesztése vált elengedhetetlenné: a Magyar Szocialista Munkáspárt (szovjet minta alapján) 1959. november végére, a második ötéves terv keretein belül dolgozta ki a hazai vegyipar fejlesztésére irányuló terveket. A gazdaságban felmerülő problémák komplex megoldását remélték az új, szintetikus anyagok bevezetésétől. Az elsődleges cél az volt, hogy az import nyersanyagok behozatala helyett megalapozzák a hazai műanyaggyártás feltételeit.

A mesterséges alapú műanyagok szinte valamennyi iparág problémáira megoldást kínáltak, legtöbbször felváltva a már korszerűtlen anyagokat. A bútoriparban a fa feldolgozásakor keletkezett hulladék a műanyag alapú ragasztók bevezetésével hasznosulhatott: pozdorjalemezek, rétegelt lemezek készültek belőle, azokból pedig később például a szűkre szabott lakótelepi konyhák beépített minimál konyhabútora. A kész termékek csomagolása is egyszerűbbé és gazdaságosabbá vált a különböző fóliák használatával, a Csepel Autógyár például „műanyag lepelbe csomagolva exportálja ezután gyártmányait (...), így gépkocsinként mintegy három köbméter importfát takarítanak meg”, ujjong a Népszabadság 1959-ben. Természetesen a fejlesztésekből nem maradhatott ki a textilipar sem. Az 1941-ben alapított Magyar Viscosa Rt. a viszkózselyem termelését megszüntetve, 1958 után szintetikus szálak gyártásába kezdett. Ezeket a szálakat aztán az Óbudai Harisnyagyár használta a nejlonharisnyák előállításához. A gyár a nejloncsodák első számú gyártója lett, automata gépein nyolc perc alatt készült el egy pár harisnya. Ez a változás nemcsak az iparban, de a magyar nők életében is mérföldkőnek számított, pedig a ma már fogyóeszköznek tekintett ruhadarab története (hol vannak már a szemfelszedő nénik, akik megmentették a nagy becsben tartott darabokat a hatvanas-hetvenes években!) az 1930-as évek végén kezdődött Amerikában. A nagybetűs Nylont, az új kémiai csodát 1938 októberében mutatták be, a közönség pedig a világkiállításokon (San Francisco – 1939, New York – 1939/1940) ismerhette meg, és már nem a vegyészet kiemelkedő teljesítményét látta az új anyagban, sokkal inkább a belőle készült harisnyákért rajongott. 1940. május 15-én dobták piacra az első nejlonharisnyákat, ez lett az úgynevezett N Day, vagyis nejlonnap.

„A legfrissebb intim nejlon csodákból adott ízelítőt az áruházak textilfeldolgozó vállalata. Hálóköntös szőkék számára.” (Filmhíradó, 1957)

A harisnyán kívül számos egyéb ruhadarab készült strapabíró, könnyen mosható, gyűrhetetlen nejlonból. A már említett, ikonikussá vált otthonkák mellett (amik a falusias kötényviseletet alakították modern vonalú munkaruhává) szegőzött blúzokat, csipkedíszítésű nejlon fehérneműt is készített a Habselyem és Kötöttárugyár. A nejlonhoz hasonló alakváltáson esett át a szintén divatos orkánkabát: ahogy a Nylon, úgy az Orkán is köznevesült, holott a víztaszító szövetből készült kabátokat több különféle fantázianévvel (Lepke, Napsugár) is ellátták. A szintetikus szálak megjelenése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az 1950-es évek elejére jellemző kényszerpuritanizmus fellazuljon. ³

A műanyag szálak felbukkanása egyúttal a modern nő megjelenését is jelentette, aki a sláger szerint: „...a bárban kacéran flörtöl, / és nájlont visel a lábán” (Este fess a pesti nő). A szintetikus szálak mellett szintén az 1950-es évek második felében jelentek meg a hőre lágyuló műanyagok újabb fajtái Magyarországon: a polietilén és a polisztirol. Ahhoz azonban, hogy ebből az anyagból tárgyak készüljenek, a fröccsöntés technológiájára is szükség volt. Bár a fröccsöntést már 1872-ben szabadalmaztatták, az eljárás ténylegesen csak 1935 körül terjedt el; ekkortól már bonyolultabb formákat is elő tudtak vele állítani. Az első magyar automata fröccsöntőgép 1960-ban készült el a csepeli Készülék- és Szerszámgyárban – a fröccsöntés technológiája ezután gyakorlatilag egybeforrt a műanyaggyártás fogalmával. „Bármily hihetetlen, most bemutatjuk a citromgyártást” – kezd bele a narrátor a Filmhíradó egy 1958-as felvételén. – „Az Elida gyárban polietilénből készül a műgyümölcs rugalmas külseje. A présformában öt atmoszféra nyomás alatt fújással alakul ki a citromforma. Naponta háromezer darabot töltenek meg a Kompozíció Illóolaj gyárban.” És ha már a „magyar narancsnál” tartunk, érdemes rövid kitérőt tennünk Olaszországba, ahol ugyanebben az évben tervezi meg Gino Colombini a Kartell számára azt a műanyag citromfacsarót, amely azóta már a MoMA designgyűjteményében is látható. Az olasz Kartell cég azért is megkerülhetetlen, mert ők voltak azok, akik az elsők között ismerték fel a műanyag sokoldalúságát és emelték be a formatervezésbe mint új, korszakalkotó alapanyagot. A hazai háztartásokba bekerülő, formatervezők bevonásával készült tárgyak közül érdemes megemlítenünk a zacskós tej elengedhetetlen kiegészítőjét: a fröccsöntött tejkiöntőt, amit Gollob József és Ernyey Gyula közösen tervezett 1968–69-ben, gyártója pedig a Miskolci Vegyipari Művek volt.

Kicsivel később, 1978–81 között pedig – szintén Gollob tervei alapján – elkészültek azok a Safari hőpalackok, melyek a balatoni nyarak nélkülözhetetlen kellékeivé váltak. A Dózsa-Farkas Design Team színes műanyag háztartási eszközeit – a futurisztikus, ufószerű fedeles gyümölcstartót vagy a leginkább tortaszelet csomagolására alkalmas különleges uzsonnásdobozt – sajnálatos módon a magyar háziasszonyok kevésbé ismerhették (hacsak nem akadt egy nyugatnémet rokonuk). A Dózsa-Farkas András és Dózsa-Farkas Klára által tervezett tárgyak 1970–76 között készültek, s minden bizonnyal külön fejezetet kellene szentelnünk azoknak a műanyag eszközöknek (és tervezőiknek, természetesen), melyek az országhatáron kívül válhattak népszerűvé az ottani kedvezőbb gazdasági feltételeknek köszönhetően. A polisztirol tárgyak elsősorban víztiszta átlátszóságuknak és olcsóságuknak köszönhették népszerűségüket. Az anyag e két tulajdonsága elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy üvegből készült tárgyakat helyettesítsenek vele. Polisztirolból készültek például apróbb konyhai eszközök (vajtartó, citromprés), ólomkristály utánzatú tálcák, sőt, ahogy azt az 1968-as BNV Könnyűipari Pavilonjának közönsége is láthatta, „velencei csillár” is: „A tipikusan kézműipari profil, a perzsaszőnyegszövés mellett a Fővárosi Kézműipari Vállalat gyártja először a velencei csiszolt üvegcsillárok korszerű változatát fröccsöntött műanyagból” – tudósít 1968-ban a Budapest folyóirat. A Magyar Nemzeti Galéria Keretek között című, a hatvanas évek művészetét bemutató kiállításának műanyagot népszerűsítő plakátja (magabiztos szlogenje: „Aki megismeri, megszereti”) különféle hétköznapi műanyag használati tárgyakat sorakoztat fel: gyümölcskosarat, fonott demizsont, termoszt, kempingpoharat. Való igaz, a közönségnek meg kellett ismernie az új típusú árukészletet: az új anyagok tulajdonságait, előnyeit s kezelését. A napilapokban, női magazinok hasábjain megjelenő képes és írásos beszámolók nemcsak vásárlásra ösztönözték az olvasót. Kifejezetten felvilágosító jelleggel, kisiskolások számára íródott a Műanyagok mindenütt! (Mikes János, Móra Kiadó, 1962). Hajdú Teréz Műanyagok a háztartásban (1965) című kisokosa pedig a műanyagféleségek helyes használatára kívánta megtanítani a háziasszonyokat, hiszen például a polisztirol tálca bár ellenállóbb volt üvegből készült társainál, a hosszú és nem megfelelő használat során megrepedhetett, karcolódott, s elvesztette eredeti fényét. Az apróbb háztartási cikkek gyorsan cserélődtek tartós és olcsó műanyag termékekre, de a bútorgyártást csak lassan hódították meg az új anyagok. Az Iparművészeti Főiskolán 1950-ben indult a formatervező-képzés, de az akkori cégek és nagyvállalatok nem tartották fontosnak, hogy szakképzett dizájnereket foglalkoztassanak. Miért is tették volna? Hiszen a fröccsöntött háztartási termékek tervezését legtöbbször maguk a gyárak mérnökei végezték. Az ’50-es évek végén, ’60-asok elején leginkább különféle közlekedési eszközök és mezőgazdasági gépek tervezése köthető a frissen végzett formatervezők nevéhez (a Tünde robogó Dózsa-Farkas Andráséhoz, lakókocsi és utánfutó Cserny Józseféhez vagy a DK4 traktor Németh Aladáréhoz). Az Óbudai Kísérleti Lakótelep kapcsán ugyan kiírták az Országos Lakásbútor Tervezési Pályázatot, de ekkor még korántsem beszélhetünk műanyag bútorokról (ez idő tájt a klasszikus módon kárpitozott, de modern vonalú Erika és Gábriel székek megjelenése számított újdonságnak). Azt a fajta képet, mely a műanyag bútor kapcsán él bennünk, leginkább az olasz, illetve a dán dizájnnak köszönhetjük – sajnos ennek magyar megfelelőjét nem igazán találjuk meg a korszakban – a hatvanas években legalábbis semmiképp. Néhány próbálkozás ugyan történt az 1955-ben alapított Iparművészeti Tanács részéről, de ezek nem voltak meghatározóak (legfeljebb prototípusok születtek). Aki mégis megpróbálkozott a lehetetlennel, az Borz Kováts Sándor volt. Az általa tervezett Vargánya lámpacsalád (1968–1969) letisztult formavilágával, rendhagyó anyaghasználatával (alumínium, krómozott fém) vívta ki magának a figyelmet, akárcsak az 1971-ben készült nyugatiasan modern, égővörös PVC-fotel. De hogy mennyire váltak közkedveltté és elterjedtté a műanyag bútordarabok alig egy évtizeddel később, arra remek példa a legtöbbször ugyancsak piros, esetleg a hetvenes évek kedvelt narancsos árnyalatában pompázó, elpusztíthatatlan pilleszék, amit aligha szükséges bárkinek is bemutatni. A homokóra formájú polipropilén ülőke funkciója többször is átértelmeződött az idők folyamán (talán ezért is lopta be magát annyira a szívünkbe): a kreatív felhasználóknak hála volt már virágtartó állvány, játék és hangszer is. Kerestük valódi helyét a lakásban: konyhában, fürdő- és előszobában, sőt még a balkonon is. Hová került, nem emlékszel?

^{1 Plasztik Művek. Alternatív műanyagtörténet a celluloid könyvtáblától a felfújható fotelig. Szerk. Fejős Zoltán, Frazon Zsófia. Budapest, Néprajzi Múzeum, 2006. 43. o.
2 A divatvilágban egyébként is megfigyelhető már egy ideje ez a fajta játékosság: az áttetszőséggel általában a tavaszi–nyári kollekciók darabjainál operálnak a tervezők. A szintén hazai Müskinn márka TRANSPARENT táskakollekciója például újrahasznosított anyagokból készül. A korszakalkotó műanyag fóliák létrejötte nélkül egy élvezeti faktorral egészen biztos szegényebb lenne a divatipar (is).
3 A Panyova (Budaprint Pamutnyomóipari Vállalat) 1963-ban jött létre, kilenc hazai textilgyár beolvasztásával, amelyek sorába a Goldberger Textilnyomógyár és a Kelenföldi Textilgyár (a Goldberger külső gyáregysége) is bekerült. A szintetikus anyaggyártás 1963 után új technológiai és tercezési szintre emelkedett, számtalan termék készült különböző összetételű szintetikus poliamid és poliészter, színes, mintás szövetekből: otthonkák, nyári ruhák, lakástextilek, fejkendők, fehérneműk.}