Kiskomárom (1) a 14. században az Óbudai Szent Péter és Pál prépostság birtoka volt. III. Ferdinánd az 1648-ban alapított nagyszombati szeminárium (Seminarium Generale) kezelésébe adta jövedelmének biztosítására.

A szeminárium – amelyet a papnövendékek vörös színű öltözete miatt Collegium Rubrorumnak is neveztek – 1772-ben tekintélyes méretű templomot építtetett a faluban, és gondoskodott annak berendezéséről és díszítéséről. A Seminarium Generale szoros szervezeti kapcsolatban állt a nagyszombati egyetemmel, ám mivel a felvilágosult abszolutizmus időszakában mind az egyetemi, mind a papképzést gyakran átszervezték, sorsa a 18. század utolsó évtizedeiben igencsak szövevényessé vált. Amikor Dorffmaister István (1741–1797) a három olajfestésű oltárképpel és a szentély mennyezetképével 1781-ben elkészült, a Seminarium Generale Budán működött. Az itt bemutatott, 1793-ban szignált hosszházfreskók készítésének idejére viszont már Pozsonyban, az esztergomi főegyházmegye szemináriumaként élt tovább, ezért ennek a címerét láthatjuk a templom diadalívére felfestve.2 A freskódekoráció egykor gazdag látszatarchitektúrája csupán a szentély boltozatán és oldalfalain maradt fenn, egykor azonban kiterjedt az orgonakarzat ívbélletére, a hajó oldalfalaira is. Ez utóbbiakat az 1941-ben történt restaurálás során távolították el, ma már csak archív fényképfelvételeken tanulmányozhatók. A diadalíven egyedül a címert hagyták meg, az ívbélletre felirat került, az ablakok fölé az akkori egyházművészet jellemző stílusában egy-egy szimbólumot festettek. Az eredeti architektúrafestés fájdalmas hiánya jól érzékelteti, hogy a magas fokú vizuális egységként elgondolt barokk enteriőrök képét nem lehet következmények nélkül megbontani: ma látható közegükben a hajó mennyezetképei a dekoratív összefüggésből mintegy kimetszve, egymástól és a templomtértől esztétikailag izoláltan láthatók.

A két szakaszban készült mennyezetkép-együttesben a korábbiak az oltárképekkel együtt a templom Szentháromság-patrocíniumának, a barokk Mária-kultusznak és a birtokos óbudai prépostság titulusának megfelelő ábrázolásokat tartalmaznak. A hosszház tizenkét évvel később készült három mennyezetfestménye történeti narratívát alkot, amely a szentély felől a bejárat felé haladva bontakozik ki. Az első freskómező, a Szent István koronafelajánlása jelenet egén Mária ül, jobbjában a kis Jézussal, aki kezét áldó gesztussal nyújtja a király felé. A Szűz lábánál angyal nyújtja jobbját lefelé, a felajánlott felségjelvények irányába, amelyek kőoltáron, aranyrojtos bársonypárnán nyugszanak. Előttük, szabad térbe helyezett építészeti kulisszák között térdel Szent István, jobbját a felajánlás gesztusára emeli. Mögötte püspök pásztorbottal, kétfelől magyar urak változatos színekben és pózokban.

A második kép témája I. András visszaállítja a kereszténységet a Vata-féle pogánylázadás után. Itt az ábrázolás több epizódra bomlik. Ezek kiválasztását és egymás mellé társítását Franz Leopold Schmittner I. Andrást megjelenítő rézmetszete inspirálta, amely a Corpus Juris 1751-ben megjelent nagyszombati kiadását díszíti.3 Középütt timpanonos, diadalkapuszerű építmény előtt a király oklevelet nyújt át a püspököknek. A képmező jobb oldalán, a rövidebbik oldal ívének mentén a pogány felkelés során 1046-ban megölt püspökök mártíromságát festette meg a művész. Dorffmaister Szent Gellért nagy legendájával és a Corpus Juris metszetével ellentétben, amely szerint Vata és cinkosai köveket vetettek rájuk, fokossal és bunkósbottal támadó pogányokat ábrázolt. Az égen angyal várja az áldozatokat az üdvözültek jutalmával, koszorúval és pálmaággal, míg a földön kivont karddal, sisakban, oldalán szarvkürttel érkezik a keresztény vitéz, aki az életben maradottakat megmentő András herceg felmentő csapatát szimbolizálja. A mennyezetfestmény bal felén két nemes áll egymással szemben a király kíséretéből. Két térdnadrágos, selyemharisnyás „német” építőmester tartja a templomok újjáépítését szimbolizáló tervrajzokat: az egyik egy díszesebb, kéttornyos homlokzatot mutat, a másikon a kiskomáromi templom egytornyos tömege látszik. A festő rejtett önarcképeként azonosított 4 bal oldali mester lábánál kőműves szerszámok: kőműves kanál, kalapács, függőón.

Az együttes záró jelenetén III. Ferdinánd látható, amint adománylevelet ad a nagyszombati szemináriumnak. A képen lépcsős emelvényen magasodó, baldachinos trónuson ül az uralkodó, jobbján apostoli keresztet tartó püspök, balján tollas kalapos, vállszalagos, lándzsát markoló udvaronc áll. A császár kissé előrehajol, hogy az apród által bársonypárnán tartott adománylevelet átnyújtsa az egyháziaknak. Az uralkodói gesztus gyümölcsöző voltát angyalok jelzik, akiknek bőségszarujából virágok és ékszerek hullanak ki. A földi zónában jobb felől a császár katonái, balról magyar urak szemlélik a jelenetet. A történelmi téma a délnémet területek templomainak 18. századi menynyezetképein, Johann Baptist Zimmermann, Cosmas Damian Asam, Johann Georg Bergmüller vagy Matthäus Günther művein jelent meg először hasonló formában, és ábrázolásukban új jelentőséget kapott a történelmi hűség, illetve az üdvtörténet mellett (vagy inkább annak részeként) a historia sacra történeti tényeire hivatkozás. A nagy képciklusokban gyakran jelenítették meg a helyi forrásokból, rendi vagy plébániai krónikákból ismert eseményeket, többnyire az adott intézmény, kolostor vagy templom alapításának, kiváltságokkal felruházásának aktusát. Az egyházi épületek felhúzása, az építőmester, a tervrajz is hangsúlyos motívuma az alapítási jeleneteknek. A mindig jelenlévő transzcendens szféra jelzi, hogy a templomok és kolostorok felépítésével az isteni szándék válik valóra, az épületek materiális megvalósulása az üdvtörténet része. A történelem idősíkjai ezért gyakorta keresztezik egymást: a középkori alapító a barokk épület képét vagy modelljét tartja a kezében, ami kidomborítja, hogy a 18. századi újjáépítés az isteni megváltásterv beteljesedését szolgálja. Az sem ritka, hogy a képeken a történelem menetét alakító erők két csoportra oszlanak: azokéra, akik az isteni üdvtervet megvalósítják (az alapítók, a jótevők), és azokéra, akik akadályozzák (a pogányok, az eretnekek). E példákon az ábrázolások elsődleges üzenete az, hogy az adott intézmény a mennyei és az evilági hatalom oltalma alatt létesült, és innen ered különleges státusza, sérthetetlensége.5 Bajorországban szinte minden középkori alapítású, monasztikus rend szervezetébe tartozó templomban láthatunk ilyen freskóciklusokat, válaszul a szerzetességgel szemben a 18. század folyamán erősödő kritikus hangokra, hiszen a hatalmas birtokokkal, jelentős világi befolyással rendelkező birodalmi egyházi intézményeket gyakran vádolták azzal, hogy működésük társadalmi haszna csekély.

A kiskomáromi mennyezetfestmények képi sajátosságainak, ikonográfiai programjának számos eleme származik hasonló bajor példákból. A ciklus elrendezésében az alapítás jelenetét az orgonakarzat fölött láthatjuk, ahogyan a délnémet együttesekben is. A kereszténység visszaállításának eseményét hasonló alapítási szcénaként fogalmazta meg a festő, olyan kompozíciók nyomán, amelyeken a kegyes fejedelem nagyvonalú gesztussal adja át az adományozó okiratot az alázatos püspöknek vagy rendi elöljárónak. A steingadeni premontrei apátság alapításának Bergmüller festette jelenetét Dorffmaister ismerhette is, hiszen a főalakok elrendezését tükrözve szinte minden részletében megismételte azt a maga kompozíciójában. A program összeállításának ugyancsak a bajor példákhoz hasonló vonása, hogy habár a hazai kereszténység történetéből más példákkal is szemléltethető lett volna a vallás támaszát jelentő uralkodó ideálja, a választás I. Andrásra esett, mert az ő kora a pogánylázadás mozzanatával jól szemlélteti az üdvtörténeti toposzt, amely Isten népének és ellenfeleinek konfliktusával ábrázolja a történelem menetét. Ugyancsak a bajor alapítási jeleneteken tapasztalt üdvtörténeti időszemlélet szemszögéből értelmezhető ugyanezen jeleneten belül a kiskomáromi templomnak az építészsegéd kezében megjelenített rajza, amely ezzel a helyi szentély megépítését belehelyezi az isteni megváltásterv nagy folyamába.

A kiskomáromi képsorozatban a magyar történelmi múlt azon eseményei sorakoznak fel, amelyek példázatszerűen mutatják fel az egyház védelmezőiként fellépő királyokat. Ezt a programot a felvilágosult abszolutizmus, a jozefinizmus valláspolitikájának bírálataként és a katolikus egyház érdekeit támogató uralkodói ideál képi megfogalmazásaként lehet értelmezni – a témákat a szeminárium valamely művelt klerikusa állíthatta össze. Dorffmaister, aki korábban Szentgotthárdon és Szigetváron is történelmi tárgyú mennyezetképeket festett, rutinosan a múlt eseményeinek korhű visszaadására törekedett. A szeminárium megalapításának jelenetén érzékelhető a lelkiismeretes igyekezet a 17. századi Habsburg uralkodó és kísérete korhű megjelenítésére. A császárt a művész nagy valószínűséggel éremportrék alapján festhette meg. Ám súlyos hibát vétett: a figura nem III., hanem II. Ferdinánd vonásait viseli, és jobbra a signum tábláján is II. Ferdinánd neve olvasható. Az ábrázolásnak szintúgy téves mozzanata, hogy az adománylevelet a Seminarium Generale növendékeinek vörös talárisát viselő figura veszi át. A festőnek a birtokadomány kedvezményezettjeként nem egy növendéket, hanem a szemináriumot fenntartó nagyszombati jezsuiták elöljáróját kellett volna megjelenítenie. Az egyháziak között a vörös taláros szeminaristák mögött álló alak a premontrei rend öltözetét viseli. Elképzelhető, hogy Dorffmaister ezzel a szeminárium jövedelmét biztosító óbudai prépostságra kívánt utalni, csakhogy tévesen, mivel az nem premontrei prépostság, hanem társaskáptalan volt. Az uralkodók megmagyarázhatatlan összecserélése, az ábrázolás pontatlansága és néhány elemében meglehetősen naiv attitűdje arra utal, hogy a részleteket illetően a festő a saját feje után ment, az együttes elkészülte után pedig nem volt, aki azt alaposan ellenőrizte és a hibákat kijavíttatta volna.

Az alapítási jelenet bal szélén korabeli portrékat fedezhetünk fel, modelljeik minden bizonnyal a megyei nemesség köréből valók. Dorffmaisternek nem ez az egyetlen templomi freskóműve, amelyen egyes ábrázoltakban valóságos korabeli személyek arcvonásai sejthetők. Viszont a magyar nemes önképét sehol máshol nem fogalmazta meg annyira találóan, mint itt, ahol a történelem különböző korszakaiból vett jeleneteken az egykorú magyar urak egy közösséget alkotva láthatták önmagukat a múlt vitézeivel.

^{| 1 A települést 1969-ben Zalakomár néven egyesítették Komárvárossal. | 2 Jernyei Kiss János: Zalakomár-Kiskomárom, római katolikus plébániatemplom. In: Barokk freskófestészet Magyarországon II. Szerk. Jernyei Kiss János. Budapest, MMA Kiadó – MÉM-MDK, 2020, 524–543. o. | 3 Galavics Géza: Dorffmaister István történeti képei. In: Stephan Dorffmaister pinxit. Dorffmaister István emlékkiállítása. Kiállítási katalógus, szerk. Kostyál László – Zsámbéky Mónika. Szombathely, Szombathelyi Képtár, 1997, 83–95., 90. o.; mek.oszk.hu/08000/08043/08043.pdf | 4 Történelem–kép. Szemelvények múlt és művészet kapcsolatából Magyarországon. Kiállítási katalógus, szerk. Mikó Árpád – Sinkó Katalin. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 2000, VI-32. (Galavics Géza) | 5 Hermann Bauer: Über einige Gründungs- und Stiftungsbilder des 18. Jahrhunderts in Bayerischen Klöstern. In: Andreas Kraus Hrsg.: Land und Reich, Stamm und Nation. Probleme und Perspektiven bayerischer Geschichte. Festgabe für Max Spindler zum 90. Geburtstag. 2. kötet. München, Frühe Neuzeit, 1984, 259–272. o.}