A kortárs művészettörténet-írás legtöbbször említett feladatainak egyike az évszázados hagyományok felülvizsgálása. Így aztán a leginkább nyugat-európai férfi alkotókból álló névsor nemcsak az újonnan belépőkkel bővül, felülvizsgálata a korábban elnyomott csoportok, ignorált földrajzi területek és a nemek egyenlőtlen reprezentációja miatt is szükségesnek tűnik. A kánon, amely a kultúra részeként a művészeti oktatás alapját is jelenti, szinte napról napra alakul az új, kritikai nézőpontok bevezetésével. Régiós példa erre az egyenlőtlenségek és az általánosan nehéz érvényesülés ellensúlyozására létrehozott Secondary Archive, amely fejlődő adatbázisként három generáció nőművészeit teszi megismerhetővé (a róluk szóló esszék és tanulmányok által pedig a kurátorok, szerzők neveit is).

Ez az élő archívum is épít arra a tapasztalatra, hogy a pályakezdők még nagyobb kihívás előtt állnak, ha pedig száz évet utazunk vissza az időben, nemcsak az akkori, nőművészek számára kedvezőtlenebb társadalmi környezet, de a források hiánya is szerepet játszik az alkotókról őrzött emlékek homályosságában. Többek között ezért különösen fontos a Kopócsy Anna alapos kutatómunkája nyomán született könyv, amelynek köszönhetően alkotó nők egy csoportján keresztül ismerhetjük meg a huszadik század első évtizedeinek intézményi működését, releváns kiállításait és az időközben majdnem elfeledett szereplők munkásságát.

Az Új nyolcak cím az 1931-ben alakult Képzőművésznők Új Csoportja elnevezésre utal, amelyhez ugyan több művész csatlakozott, de csak nyolc állított ki az ugyanebben az évben rendezett tárlaton. Tagjai Árkayné Sztehlo Lily, Bartók Mária, Dullien Edith, Endresz Alice, Futásfalvi Márton Piroska, Hranitzky Ilona, Járitz Józsa, Kiss Vilma, Marsovszkyné Szirmai Ili, Muzslai Kampis Margit, S. Perényi Lenke, Szuly Angéla, Wabrosch Berta, valamint Bartoniek Anna – a borítón az ő önarcképe látható. A szemüveges, rövid hajú nő a fiatal, önálló művész archetípusa is lehetne – a kor nőideáljától eltérő kinézet választásának tudatosságáról és ennek jelentőségéről is megbizonyosodhatunk olvasás közben. A már korábban működő Magyar Képzőművésznők Egyesületének modern szemléletű tagjai azért hozták létre saját csoportjukat, hogy közös erővel mutassák be az anyaegyesülettől is eltérő művészeti törekvéseiket. Ez persze nem volt egyszerű dolog, hiszen általánosításokkal és sztereotípiákkal szemben kellett dolgozniuk: a „női” attribútumok megléte épp úgy kritika tárgyává tette műveiket, mint ezek hiánya. A Nemzeti Szalonban rendezett bemutatkozó kiállításuk fogadtatása is tükrözi paradox megítélésüket: míg sokan bátornak és tehetségesnek tartották őket, a Katolikus Szemle képzőművészeti rovatában így írnak a tárlatról: „Csodálatos a női természet. Csak nő tudja magát meggondolás, okoskodás, kritika nélkül valamely művészeti irányzatnak teljesen átadni. Itt láthattuk, hogy a Képzőművészeti Főiskola úgynevezett »modern« tanárai milyen odaadó híveket neveltek a nyolc festőművésznőben. Szinte klasszikus példái az egyéniség teljes hiányának, a külsőségek pontos utánzásának és a belső lényeg meg nem értésének.”

Amellett, hogy híres mestereikhez (akik Deák-Ébner Lajos, Glatz Oszkár, Réti István, majd Vaszary János, Csók István voltak) vagy egymáshoz hasonlították őket, és sokan a modern festészet kiüresedett formaiságát, valami elvétett próbálkozást láttak műveikben, a kritikusok többségében fel sem merült a csoport egyedi látásmódjának érvényessége. Az utánzó, kaméleon-természetű és iparművészeti tehetségű nőművész típusaira korlátozott történeti viszonyulás még az egyenlő oktatásai feltételek mellett sem kopott ki a köztudatból.

A csoport tagjai a Főiskolán és művésztelepeken kívül is képezték magukat, ami újabb kapcsolódási pontokat jelentett. A könyvben a reménnyel, de egyértelmű kihívásokkal is teli időszak sorsközösségéből fennmaradt naplók részletei is olvashatók, például a Vaszary-tanítvány Czillich Anna feljegyzései, aki még az új csoport formális megalakulása előtt elhunyt. Írásai alapján aszketikus karakterek rajzolódnak ki, akik Wagnert hallgatnak, Nietzschét olvasnak, és akik művészként nemeken túli, saját törvényekkel és vágyakkal rendelkező emberként definiálják magukat. És mégis az autonómia hiányával vádolták őket!

Olvasóként abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy saját kontextusukban, művészetük összefüggéseivel együtt ismerhetjük meg őket, és személyes kapcsolataik dinamikája is kirajzolódik előttünk. A könyv attól igazán különleges, hogy számos forrást, előképet és összefüggést fed fel azok előtt, akik szakirodalomként forgatják, miközben izgalmas regényként is működik. Bemutatja az érvényesülés lehetőségeit, a tizenöt művész életének összefonódását, megítélésüket, megélhetési formáikat, ugyanakkor a Képző működésébe is betekintést nyújt. A csoporttagok szerteágazó életútjaiban megmutatkoznak a művészlét bizonytalanságai is, amelyek korszaktól és nemtől függetlenül ismerősek lehetnek. Az ő szemükön keresztül tekinthetünk vissza többek között a Tanácsköztársaság idejére, a Lyka-reformra, több évtized történelmére. A szerző a magyar és külföldi reprezentatív női tárlatok közti párhuzamokat is felrajzolja, a korabeli újságcikkek pedig a kritika akkori állapotával és tendenciáival ismertetnek meg minket. A kötet tematikus fejezetei nemcsak méltó emléket állítanak és megismerhetőséget biztosítanak a tizenöt művésznek, hanem a további kutatásukhoz is kiindulási pontot nyújtanak. De nem csupán miattuk érdemes elolvasni, hanem magunk miatt is: akár egy Képzőt végzett pályakezdő elmélet szakosnak is tanulságos és inspiráló a mű.

Kopócsy Anna: Új nyolcak. Festők a modern művészet sodrában.

Holnap Kiadó, Budapest, 2021, 320 oldal, 3700 forint