A hollandiai Museum Boijmans van Beuningen forradalmi ötlete nyomán Rotterdamban épült meg a világ első nyilvános műtárgyraktára, összebékítve a múzeumok két alapfunkcióját: az értékek mentését/konzerválását és megmutatását. Noha a munkálatok csak 2021 őszén fejeződnek be, az idei, szeptemberi ezüstmegnyitó után már egyértelmű, hogy új építészeti ikon született. De hogyan lehetséges professzionálisan bemutatni és raktározni egyszerre? Miben különbözik egy nyilvános raktár egy múzeumtól? Ezekre a kérdésekre keresi szerzőnk a választ.

Hollandia egyik leglátogatottabb közgyűjteményének, a Museum Boijmans van Beuningen anyagának raktározása komoly gondot jelentett. Az épület technológiailag elöregedett, raktárai vizesedtek és beáztak, az azbesztmentesítése régóta esedékes volt, a 151 ezer darabot számláló, összesen 8 milliárd euró értékű gyűjtemény egyébként is kinőtte szép lassan a rendelkezésre álló helyet. A problémák megoldására nagyszabású rekonstrukciós projekt indult, amelynek keretében a múzeum felújítása mellett létrejöhetett a világ első nyilvános múzeumi raktára is, ahol egy könyvtárhoz hasonlóan, bizonyos összeg ellenében bárki élőben megtekintheti a katalógusból előzetesen kiválasztott Picassót vagy Rembrandtot. Az új épületbe évente százötvenezer látogatót várnak.

A Boijmanshoz hasonló közgyűjtemények esetében általános probléma, hogy a gondozásukban álló tárgyegyüttesből átlagosan 6–10 százalékot tudnak bemutatni, miközben közpénzből működnek, így a látogatók részéről érthető az igény, hogy szeretnék megismerni, körbejárni az összes művet. Ugyanakkor múzeumszakmai szempontból az alkotások állapota miatti aggodalom a jogos, hiszen a tárgyak és a látogatók számára optimális feltételek sok esetben nem fedik egymást. A legextrémebb példát talán a fotógyűjtemények szolgáltatják, ahol bizonyos anyagok megőrzéséhez 3 fok és teljes sötétség a legkedvezőbb. (1) A hagyományos múzeumi funkciók összebékítése korántsem egyszerű, ám rendkívül sok haszna lehet egy olyan raktárépületnek, amely alkalmas a széleskörű nyilvánosság befogadására – hiszen egyszerre vonzhat többféle célközönséget, illetve új energiával töltheti föl a műgyűjtőkkel ápolt kapcsolatokat, aminek a Boijmans esetében nagy hagyománya van (több mint 50 ezer tárgy került magánközreműködéssel az intézmény tulajdonába). A magántőke, valamint a belépődíjakból és a segédfunkciókból származó többletbevétel csökkenti az anyagi kiszolgáltatottságot, végső soron nagyobb szakmai függetlenséget és változatosabb vásárlási portfóliót eredményezhet. Természetesen az állami segítség sokszor elengedhetetlen. Jó példa lehet erre az a nagyszabású vásárlás, amelynek során 2016­-ban Hollandia és Franciaország közös tulajdonába került Rembrandt két összetartozó alkotása, majd a festmények helyét és fenntartását államközi egyezményekkel szabályozták. (2) Az ilyen nagy ívű akvizíciók például nem működhetnének pusztán a magántámogatásokra alapozva. 

Az új épület létrehozásával a rotterdami MVRDV építészirodát bízták meg. A projekt vezetője Winy Maas. A várostervezést is tanult, majd Rem Koolhaas irodájában is dolgozó holland sztárépítész nevéhez olyan épületek fűződnek, mint az amszterdami Kristályházak, a spijkenissei könyvtár, a Mirador lakó­épület Spanyolországban vagy a 2000­-es hannoveri világkiállítás holland pavilonja. Az MVRDV alkotói az évi 145 építészeti projekt mellett széles körű el­ méleti munkásságot folytatnak. Inter­ diszciplináris keretrendszerben vizsgál­ ják, hogyan lehet kezelni a városok nö­ vekvő beépítettségét, delfti egyetemmel közös tudásközpontjukban, a The Why Factoryban pedig a fenntartható építészet kérdéskörével foglalkoznak. Winy Maas és az MVRDV már adott Rotterdamnak egy ikont, hiszen a város emblematikus vásárcsarnokát is ők jegyzik. Ez az épület – hasonlóan a Depot Boijmanshoz – arra törekszik, hogy újfajta közösségi teret hozzon létre. Míg a vásárcsarnok esetében a lakhatás és a szórakozás, gasztronómia együttese alkot újszerű épülettípust, addig a raktár a hagyomány és a közösség integrációjára törekszik. 

Az új raktár a Boijmans múzeum régi épülete mellé került, a város szívében elhelyezkedő parkba, ahol számos más, jelentős építészeti alkotás is található, például két, Bauhaus jellegű lakásmúzeum, a Rem Koolhaas tervezte Kunst­hal és egy fontos építészeti adattár. A park kialakítása egyébként szintén az OMA­-hoz, Koolhaas irodájához fűződik. A zöldterületek megóvása érdekében a létesítmény helyét illetően parázs vita bontakozott ki, annak ellenére is, hogy a raktár tervei a kezdetektől nagyon pozitív fogadtatásban részesültek a lakosság részéről. A végleges döntésben a park kialakításának ígérete is szere­ pet játszott, vagyis az, hogy az új tervek nem befolyásolták a meglévő zöldterület alapstruktúráját. Végezetül mindenki számára elfogadható megoldás született. 

A raktár ovális formája alul 40, fölül 60 méter átmérőjű, így a lehető legkisebb területet hasítja ki a város zöld szívéből. Mivel a talaj sajátosságai és egyéb körülmények sem teszik lehetővé műtárgyak tárolására alkalmas mély­ építmény létrehozását, az épület alatt víztározót alakítottak ki az elvezetett csapadék számára. Az összegyűlt víz később a mellékhelyiségekben, illetve a tetőkert locsolására használható föl. Ebbe a tetőkertbe 75 olyan nyírfa került, amelyeknek egy külön faiskolában 3 éven keresztül formálták a gyökérzetét, hogy ellenálljanak a magasban tapasztalható extrém időjárási viszonyoknak, elsősorban az erős szélnek. Végül több fát sikerült telepíteni, mint amennyit az építkezés során kivágtak. Az épület tehát nemcsak eltartani lesz képes magát, de a fenntarthatóság követelményeinek is maximálisan eleget tesz, sőt a BREEAM besorolás (3) szerinti kiváló minősítést is megszerezheti. 

A raktár ovális formája izgalmasan ellenpontozza a környező épületek szögletességét, a tükröződő felület pedig lehetővé teszi, hogy minél többet láthassunk az égből és a közeli parkból, így a hatalmas tömb tökéletesen illik a környezetbe. A belépés előtt magát is kívülről nézegető látogató eszébe markánsan, de egyáltalán nem didaktikusan idéződik így a muzeális intézmények alapfunkciója: a múlt hagyománya tükör lehet a ma emberének. A külső borítás háttérként, vászonként is funkcionál más alkotások számára – a szerencsések hamarosan Pipilotti Rist svájci képzőművész fényinstallációját láthatják sötétedés után. Az extravagáns megjelenés mellett azonban igen sajátos problémákat is fölvet a tükrös felület. Az épület környezetében ugyanis kórház, irodák és lakóházak is találhatóak, így külön gondot kellett fordítani az itt élők és dolgozók privát szférájának megőrzésére. Így kerülhetett például homályos fóliaréteg a külső borítás azon részére, amely az Erasmus-­kórház gyermekpszichiátriai részlegével szemben található. 

Az épület belső terét bonyolult lépcsősor uralja, ekörül helyezkednek el a műtárgyak tárolására szolgáló helyiségek, irodák, restaurátorműhelyek, oktatóstúdiók. A feljutást négy lift segíti. Külön felvonó szállítja a tetőkertbe és a fenti étterembe igyekvőket és a raktár tényleges látogatóit; a műtárgyak mozgatásához szükséges teherliftet és a harmadik személyfelvonót pedig csak a dolgozók használhatják. Az épületben öt klímazóna található, az egyes tárgytípusok igényeit ezenfelül is maximálisan kielégíti az emeletek eltérő magassága. A gyűjteményi egységek helyét nem az esztétikum vagy a kurátori nézőpont, hanem kizárólag műtárgyvédelmi szempontok jelölik ki, a látogatóknak arra lesz a későbbiek során lehetősége, hogy katalógusból vagy szakmai vezetés mellett kiválasszák a műtárgyakat, amelyeket aztán külön teremben lehet megtekinteni, akárcsak egy könyvtári olvasóteremben. Az építés során tudatosan igyekeztek elkerülni a „múzeumi élményt”. Az épület belső részét uraló többkarú lépcső háromdimenziós útvesztővé alakítja a teret, ahol a figyelem nehezen irányítható, így a látogatók – eltérően a tárlatok vizuális nyelvétől – nem a műtárgyak sorrendjéből adódó többletjelentést keresik; teljesen másfajta interakcióba léphetnek a gyűjteménnyel, megalkotva saját olvasatukat. Az élmény összességében egy üzletházhoz hasonlít, ahol az egyes ajtókon benyitva más­-más atmoszféra fogadja a betérőt. 

Az épület tervezésekor különös gondot fordítottak a közösségi terek megalkotására. A tetőkert, illetve az annak közvetlen környezetében található elegáns étterem bárki számára elérhető. A megszokott közösségi és szakmai feltételek biztosítása mellett pedig a Boijmans igyekszik a magángyűjtők igényeit is kielégíteni, hat bérelhető raktárral. Érdemes ezek közül kiemelni a Stichting De Verre Bergen raktárt és galériát, amely az építkezés jelentős részét finanszírozó magánalapítvány (amely az ingatlanbefektetéssel foglalkozó rotterdami Van der Vorm családé) gyűjteményének ad majd otthont. A termeket bérlő gyűjtőknek a későbbiek folyamán 24 órás bejárása lesz az épületbe. 

Teáscsésze, virágkaspó, ezüsttojás. Jó szokás szerint a Depot Boijmans is megkapta a maga csúfneveit. Ám ez általában azokkal az épületekkel fordul elő, amiket a városlakók érdekesnek, meghatározónak találnak, szeretnek. Hétvégente családok sétálnak a helyszínre, megnézni, mennyit változott a raktár az elmúlt időszakban, fiatalok szelfizgetnek a már felhelyezett tükrökben. A múzeum kommunikációja érzékenyen reagál az érdeklődésre, többféleképpen igyekeznek már most is fölkelteni a leendő látogatók figyelmét. Ennek volt egyik állomása a nyilvános ezüstmegnyitó is, illetve az a nagyszabású támogatói akció, amelynek során a borítás tükreit lehetett örökbe fogadni.

A múzeum emellett minden erőfeszítést megtesz annak érdekében, hogy gyűjteménye a régi épület felújításának megkezdése és az új raktár elkészülte közti időben is látható maradjon és ne essen ki a nemzetközi vérkeringésből. Ezt a célt szolgálják az olyan programok, mint például a Boijmans Next Door kiállítássorozat, amelynek során a múzeum 500 tárgya mutatkozik be nyolc közeli intézményben, kiállítóhelyen. A legér­dekesebb tárlatok a szomszédos Kunsthalban vannak, itt több válogatást is megnézhetünk majd a Boijmans közel 88 ezer darabos rajzgyűjteményéből, köztük egy összeállítást Giovanni Battista Piranesi munkásságából, akinek fantázia határán egyensúlyozó belső tereit idézi a Depot Boijmans lépcsőháza. De olyan izgalmas tárlatokat is láthatunk, mint az Ahoy konferenciaközpontban a karanténidőszak alatt megrendezett autós bemutató. Itt a hatalmas belső terek első sorban nagy méretű installációk kiállítására nyújtottak lehetőséget, amelyeket autónkban ülve tekinthettünk meg. A Boijmans in the Class­ room program során pedig a kollekció egyes darabjait iskolákba szállítják, ahol a gyerekek egy szakember előadása során közelebbről is megismerkedhetnek a műtárgyakkal. Mindezeken kívül még utazó kiállítás és aktív közösségimédia-jelenlét is segíti, hogy a gyűjtemény ne eshessen ki a köztudatból. 

Rotterdam arculatához annyira hozzá­ tartozik a modern épített környezet, hogy sokan éppen emiatt költöznek a városba, az őslakosok pedig megtanultak együtt élni a folyamatos építkezésekkel. Míg az egyre skanzenszerűbb Amszterdam szinte roskadozik a saját – egyébként fantasztikus – kulturális örökségének súlya alatt, addig Rotterdam él, mozog és kész bármit fölépíteni, ami megüti mércéjét. Jellemző hozzáállásukra, ahogy a kevésbé sikeres projektek eredményeihez viszonyulnak: „várok még 20 évet a véleményemmel, hátha addigra kiderül, hogy szép” – mondják. Hiszen a városban az olyan egyértelmű ikonok mellett, mint a vásárcsarnok vagy az Erasmus­-híd, bőven jut hely olyan vitatható vagy elhibázottnak tűnő próbálkozásoknak is, mint például a Kubusházak vagy a Lijnbaan bevásárló utcája, amelyek korszakukban nagyon fontos problémákra keresték a megoldást, de már eljárt felettük az idő. Ezek az alkotások Rotterdamban a múlt izgalmas relikviáiként hatnak. Most úgy tűnik, hogy a Depot Boijmans esetében nincs szükség elnéző mosolyra, az épület szeretett jelképe lehet a városnak. Szakmai szempontból beváltja-­e a hozzá fűzött reményeket? Lehet­-e a Depot Boijmans példa a jövő múzeumára? Nos, lehet, hogy ezt illetően nem is kell még 20 évet várnunk a véleményünkkel... 

1. A fotótár egy részének teljesen nyilvános prezentálását az új raktár sem fogja tudni megoldani.
2. A Maerten Soolmans és a Oopjen Coppit című festmények közös vásárlásának tervéről mi is beszámoltunk az Artanzix rovatban. Szikra Renáta: Nem válnak a Rotschild­-Rembrandtok. In: Artmagazin 2015/8., 6. o.
3. A BREEAM (Building Research Establishment Environmental Assesment Method) az Egyesült Királyságban kifejlesztett környezetvédelmi értékelési módszer és egyben projektek, infrastruktúra és épületek alaptervezése során használt minősítési rendszer.