Koronás lemur a tálcán, rinocéroszfogas, míves tejfölösdoboz porcelánból – szellemes ötletek, egyedi megoldások és pragmatikus tervezői hozzáállás. A MOME tanárait bemutató sorozatunkban Lublóy Zoltánnal beszélgetünk az új szemléletű dizájnerképzésről, a 3D nyomtatás fetisizálásáról, az érzelmes kerámiatrendekről és az állatos nippek reneszánszáról.

Szikra Renáta: 2004-ben diplomáztál a Magyar Iparművészeti Egyetem Szilikáttervező Tanszékén, porcelántervező szakon, 2007 óta saját stúdiód is van, mégis visszatértél az egyetemre, igaz, most tanárként. Annak idején mit szerettél legjobban, mi volt rád nagy hatással a főiskolán?

Lublóy Zoltán: 1999-ben kerültem be a főiskolára (ami ugyan már 1971 óta egyetemi státusszal rendelkezett, de a nevébe nem került be – a szerk.), a Kézműipari Szakközép és a kirakatrendező iskola elvégzése után. A szakmai tantárgyak nem voltak annyira érdekesek, mint például Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor előadásai, akik a vizuális kultúra megjelenési formáit vizsgálták társadalmi-szociológiai szempontból. Azt, hogy ki hogyan rendez be egy lakást és miért olyan tárgyakat választ, amilyeneket. Volt benne pszichológia, szociológia, kultúrantropológia, ami talán elvontnak hangzik, mégis nagyon konkrét, izgalmas és használható tudást adott a kurzusuk. Végh János művészettörténet-óráit is szerettük nagyon, bár rengeteget kellett olvasni hozzá. Nyilván a kerámiakészítés technikai alapjait is elsajátítottuk, de azt már a saját káromon tanultam meg, hogy az iskola egyáltalán nem készít fel arra, hogyan kell kilépni a porondra és képviselni magunkat. Diákként voltam először a frankfurti Ambienten, a világ legnagyobb fogyasztási cikkekkel foglalkozó vásárán, ahol a világhírű dizájncégek és gyártók képviseltetik magukat. Később is kijártam, és kint derült ki, hogy a diákokat, az igazán kezdőket az úgynevezett Talents Show keretében ingyenstanddal támogatja a rendezvény – egy napi negyvenezres látogatottságú vásáron! Akkor már jártam a design és művészetmenedzser szakra, volt elképzelésem, hogyan mutatkoznék be, és szerencsémre ki is választottak. A Kaktusz vázámat vittem ki dacból, mert itthon kizsűrizték egy pályázatból. Hízelgett, hogy a Bulthaup cég forgalmazni akarta, de nagyon kényelmetlen helyzetben találtam magam, mert fogalmam sem volt róla, milyen szerződést ajánlanak, soha életemben nem hallottam azelőtt olyan kifejezéseket, hogy proforma számla vagy „fullroyalty”, „semi-royalty”… magyarán, hogy mennyi pénzt vagy százalékot adnak egy termék gyártási jogáért és/vagy forgalmazásáért, ahol a szerződés azt is kiköti, hogy szerepel-e a neved tervezőként vagy egy nagyobb cég ernyője alá kerül, és az majd a saját neve alatt viszi tovább (ahogy világmárkák szerződnek fiatal, még névtelen dizájnerekkel). Ez 2007-ben volt, és ezt a lehetőséget – felkészületlen lévén – el is szalasztottam. Akkori tanáraim védelmében mondom, hogy amikor én jártam a szakra, a kerámia-üveg ismereteket inkább a képzőművészet- iparművészet határán képzelték el az oktatók, míg engem a kerámia-dizájn érintkezési pontjai érdekeltek jobban, azon belül is leginkább az úgynevezett tableware industry – azaz asztaliedényáru-tervezés, aminek csak pár értő képviselője volt Magyarországon, ők is inkább még a szocialista ipar nyújtotta lehetőségeken iskolázódtak.

Sz. R.: Diplomamunkád is ebben a tárgykörben készült?

Party név alatt egy ívelt vonalú étkészletet terveztem, amit Herenden tudtam kivitelezni, hiszen a témához az ő profiljuk felelt meg a leginkább.

Sz. R.: El tudtad volna magadat képzelni a Herendi Porcelángyár tervezőjeként?

Nehéz kérdés, mert elég kötött pályán mozog, aki ott dolgozik, Herendet ugyanis kötelezi a név, kötik a hagyományok. Aki herendit akar venni, az olyat akar, amin messziről látszik, hogy az. Ez a tradíció és innováció paradoxona: legyen olyan, mint a régi klasszikus minták, de közben legyen valami teljesen új is. A hagyományos kék-fehér csempékre és porcelánedényekre szakosodott Royal Tichelaar Makkum például képes volt feloldani ezt az ellentmondást. Övék az egyik legrégebbi üzem Hollandiában, és az 1800-as évek vége óta foglalkoznak a „delfti kékkel”, miközben van egy stúdiójuk, ahol olyan sztárdizájnerek alkotnak a saját stílusukban, mint Marcel Wanders vagy Hella Jongerius, akiknek a neve így összekapcsolódik a Makkuméval. 

Sz. R.: Kik azok a keramikusok, dizájnerek, akiknek tervei vagy éppen üzleti modellje inspirál?

Nagy kedvencem üzleti modell szempontjából is Jonathan Adler, aki tulajdonképpen korongozós srácból lett egy divatház feje. Mára talán már a kerámiái a legkevésbé izgalmasak, de a textilek, bútorok terén az élvonalban van. De azon persze el kell gondolkodni, hogy Magyarországon lenne-e egyáltalán igény egy Lublóy-Home típusú komplett lakberendezésre kiterjedő nagy ernyővállalatra. Többször jártam Piet Hein Eek stúdiójában, ő külön kísérleti terepet biztosít pályakezdő kreatívoknak, ahol nyitott és laza a légkör. De Hollandiában olyan természetesen élnek együtt (az egyáltalán nem olcsó, de marketingértékű) dizájntermékekkel, hogy egy átlagos fodrászatban is leülhetsz egy Piet Hein Eek-asztalka mellé, ilyen idehaza azért még ritka. Egészen másképp vonzó életmű Alessié, őt különösen a humora, szellemessége miatt szeretem, de mint azt valaki találóan megjegyezte, Alessitől maximum egy tárgy fér meg a térben, mert kettő már üti egymást. Túl erősek, nem egymásra vagy egymásból építkeznek, mint az Adler-univerzum. És ha még egyet mondhatok, az Jaroslav Ježek lenne, aki az ötvenes évek végétől volt tervező a Karlovy Vary porcelángyárban, és kollégáival az 1958-as brüsszeli világkiállításra olyan anyagot állított össze, mintha tudatmódosító szereket szedtek volna – ilyen fantasztikus-futurisztikus anyagot ma is nehéz elképzelni a világnak ezen a felén, nemhogy a vasfüggöny mögött.

Sz. R.: Visszatérve az iskola falai közé. A Tárgyalkotó Tanszéken tanítasz. Mennyiben más ma az oktatás, mint a te idődben?

Más a szemlélet, jobb a hangulat. Én mindig azt mondom, hogy a kerámia csak egy alapanyag, amiből bármit lehet csinálni. Sokkal képlékenyebb átvitt értelemben is. Kitolhatók a határok, mert bármire jó, és én ebben látom a jövőjét. Az egyetem nagyon technokrata intézmény volt anno, a nagybetűs minőséget kérte számon. A professzionalitással nincs is baj, de a mai digitális nemzedék a minőségen valami egész mást ért. Sokkal fontosabb a hangulat. Izgalmas, menő, trendi legyen, betehesse az életébe. És ehhez még csak nem is kell tökéletesnek lennie.

Sz. R.: Mennyire kézműves még ez a műfaj?

Egyre inkább, nagyon erősen efelé tartunk megint. Eddig a hagyományos luxus- és a laboredény-hangulatot árasztó, minden porcikájában tökéletes (leginkább hófehér) ipari dizájn hódított. Ma a szépet (hiszen a funkcionalizmus alap) az egyediben keressük, ami nem tömeggyártott, akár annak rovására is, hogy nem tökéletes. Hollandiában a dizájnhéten láttam, hogy az IKEA idei tavaszi kollekciójába bevették a már említett Piet Hein Eek kerámiáit, a szabálytalan krumpli formájú vázákat és tányérokat. Tekinthetjük ezt átverésnek vagy kegyes hazugságnak, hiszen feltételezhető, hogy az IKEA sorozatban fogja gyártani azt, ami eredetileg egyedi termék, de még ez a „kézműves jelleg” is jelzi, hogy mi a trend. Ma általában silány anyagokkal, eldobható cuccokkal vagyunk körülvéve, tárgyakból tömegszennyezés van, de azt is lehet látni, hogy az emberek valami másra vágynak. A városokban robbannak a kerámiaszakkörök, jógastúdiók, házipékségek, élménycukrászdák – mindenki alkotni akar, vagy mások személyes, egyedi alkotásaira vevő. Lehet, hogy végtelenül banálisnak hangzik, de az új trend a szép lesz. Nagyon érdekes volt a destrukció alternatív iránya is, Maarten Baas szétégetett széke vagy egy eltorzított Moooi váza, de most szerintem fordul a dolog, visszajönnek a klasszikus stílusok, nem formai klisékkel, hanem az adott stílus érzetével, hangulatával. Újra fontos lesz az érzelmi kötődés. A városi nomádok, a könnyen költöző, bárhonnan dolgozó fiatalabb generáció már erősen redukál a tárgyak szintjén is. Viszont amit kiválaszt vagy megtart, azt nagyon átgondoltan teszi. Minden tárgy egyedi, értékes és nagyon erős magában is.

Lépold Zsanett: A kézműves jelleg előretörését egyfajta reakciónak látod az új technológiák elterjedésére is? Gondolok itt például a 3D nyomtatást már-már fetisizáló attitűdre, ami azért szintén jellemző.

Tényleg kicsit túl van fetisizálva, de főleg az, ahogy ez a médiában megjelenik. Nem lesz holnapra minden háztartásban a porszívó mellett egy 3D nyomtató is. Általában elfelejtik megemlíteni, hogy elég komoly szoftverismeretet igényel a kezelése, szóval amíg nincs telefonos applikációja, addig ezt csak egy szűk réteg tudja kreatívan alkalmazni. Azonkívül a közhiedelemmel ellentétben drága műfaj. Persze az egészségügyben, személyre szabott protézisek stb. esetében ragyogó lehetőség, de pont anyagi okok miatt nem valószínű, hogy széles körben elterjed. Az az elképzelés, hogy ha például az autóm visszapillantóját elsodorják a parkolóban, akkor csak kikeresem a cikkszámot, vagy beszkennelve az eredetit legyártom magamnak a pótlást és felcsavarozom – megspórolva az új alkatrész, a szerviz és a várakozás-ügyintézés költségét – remekül hangzik, de a felhasználókon kívül senkinek sem áll érdekében. Ha esetleg mégis olcsóbb lesz és berobban, mint valamikor a fénymásolás, akkor attól tartok, jön a rontott és a megunt másolatok újabb környezetszennyező tárgyözöne.

L. Zs.: Lehet kerámiát is nyomtatni? Mert alapvetően műanyag az, ami kijön a nyomtatóból, igaz?

Leginkább PLA, ami egy környezetbarát(abb) alapanyag, kukoricaszárból készült műanyag, de lehet fémet vagy más anyagot is nyomtatni. Üveggel és kerámiával többek közt a Phillips egyik alvállalkozása kezdett el foglalkozni, bár én ezt problematikusnak tartom. Egyrészt, mint említettem, drága, másrészt bizonyos méretnél nagyobbat nem lehet csinálni és a felülete sem szép, még… Olyan se-se kategória, az amatőröknek drága, a profiknak nem elég jó minőségű. De más kérdéseket is felvet a tervezés, az alkotás egyedisége szempontjából. Egy festmény vagy egy kézzel formált váza autentikus voltán nem vitatkozunk, de digitális technológiánál felmerül a kérdés, hogy van-e érték benne? Mégiscsak van egy eredeti és az algoritmus utángyártotta klónja. Ér-e a klón még valamit, ha a digitális adatbázis feltörhető, ellopható, nagy tételben előállítható? Itt nem garantálja semmi, hogy a limitált széria valóban limitált marad. Egy rézkarcot, ha lehúztak róla ötven darabot, átkarcolják, és több biztosan nem készül már belőle. És olyan nagyon eredeti módon kevesen használják, mint a néhai Zaha Hadid vagy Rem Koolhaas. Szerintem egészségesebb úgy kezelni ezt, mint bármely más szerszámot, mint egy fűrészt vagy kalapácsot. Ne ájulunk el, ha valaki azt mondja, hogy „3D-ben lett nyomtatva”. Na és? Ez meg fűrésszel lett levágva.

L. Zs.: Van lehetőség rá, hogy a MOME-hallgatók azért a régi szerszámok mellett az új technológiához is hozzáférjenek?

Az egyetem nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a hallgatók képben legyenek a legújabb fejlesztések tekintetében is. Ha minden jól megy, márciusra beüzemeljük a digitális lab-ot. Az oktatásnál a prototípus-gyártás, a „megmutatom tárgy” készítése szempontjából van óriási előnye egy ilyen lehetőségnek. Arra is nagyon jó, ha valamilyen létező tárgyból kell teljesen más méretet vagy párdarabot előállítani – az rengeteg időt és munkát spórol meg –, páros tárgyak esetén pedig biztosan minden szimmetrikus lesz.

Sz. R.: Te mire tanítod a diákjaidat?

Hogy szeressék az anyagot, kísérletezzenek. Sok sztárdizájner kezdte keramikusként. Beindítja az ember gondolkodását – a tervezés és az alkotás folyamata éppolyan értékes, mint a produktum, hamar ad élményt. Nem mellékes szempont, hogy bárki megengedheti magának, jól hozzáférhető, nem nagyüzemi technológia-függő, sőt környezetbarát. Bár az egyik legősibb anyag, amit tárgykészítésre használnak, megfelel a tárgyakkal szemben támasztott legkorszerűbb követelményeknek. A belőle készült termék sokáig tart, szép a színe (amit nem is veszít el), nem öregedik az anyaga, mint a műanyagnak, ráadásul újrahasznosítható. És ne felejtsük el azt a szintén ősi késztetést, hogy megragadjuk az agyagot és formálunk belőle valamit. A teremtésnek ezt az alapélményét az ipari formatervezésben, a tömeggyártásban sajnos már nem lehet átélni, egy részfeladaton dolgozni az nem ugyanaz az érzés. Annyi új anyag van és mégis mindig van igény a kerámiára.

Sz. R.: Milyen rendszerbe tagozódnak be, hol tudnak elhelyezkedni a végzősök?

Én pragmatikus gondolkodású vagyok, remélem, jó értelemben véve anyagias. A tanítványaimnak is azt javaslom, hogy számoljanak. A művészi munka, különösen az alkalmazott művészet és az Excel-táblázat nem zárja ki egymást. Tisztában kell lenni azzal, hogy mennyi a kiadás, mennyi a bevétel, kinek mit lehet eladni és mennyiért. Alkalmazott művészet esetében mindenképpen végig kell gondolni, kit érdekelhet az, amit megálmodunk. A művészet is iparág, ha rosszul hangzik is – például mindenképpen van anyagigénye. Ettore Sottsassnak mondta egyszer valaki, hogy milyen jó lehet dizájnernek lenni, rajzolni, tervezgetni egész nap. Erre azt mondta, hogy sajnos nem, az kb. 10 százalék, a többi piackutatás, közgazdaságtan, marketing, telefonálgatás, anyagbeszerzés, logisztika és mindenekelőtt termékfejlesztés – mert a tegnapi siker ma már nem siker. A dizájnernek önjárónak kell lennie és ezeken a területeken is el kell boldogulnia. Aki jó, az a mai világban keres is vele pénzt, vagy legalább nem halmoz fel adósságot.

L. Zs.: Stúdiód, a LUBLOY műhely alkalmazott és autonóm porcelántárgyak tervezésével és kivitelezésével foglalkozik. Te hogy hozol döntést: mikor csinálsz egyedi darabot vagy kisszériás munkát?

Azt csinálok, amit akarok, és arra gondolok, amire akarok – ez ma az igazi luxus. Kísérletezem. Mindig van anyagi „pufferem” termékfejlesztésre, ami lehetőséget ad arra is, hogy ronthassak és ettől még ne álljon meg az élet. De van, hogy a kisszériásnak gondolt tárgy annyira bejön, hogy más nagyságrendben kell továbbgondolnom. A WAMP-ra vittem próbaképpen 2007-ben a tollaslabda formájú, Badminton só-bors szórót, de akkora az érdeklődés iránta azóta is, hogy a próbadarabok után már több ezer készült belőle.

Sz. R.: A munkáid között bőven akad művészettörténeti parafrázis Dürer nyulától Velázquezig, utalás a hatvanas-hetvenes évek formavilágára és motívumaira, régi porcelán műfajokra. Mi hat még rád?

Minden. Én a saját környezetemből élek, a mindennapokból inspirálódom, állandóan figyelem, mire van igény, merre fordul az emberek érdeklődése. Tulajdonképpen igyekszem elébemenni a vágyaknak, formát adni a még ki sem mondott kívánságoknak. Bicikli-visszapillantótükör, Valentin-nap: minden beindítja a fantáziámat. Tegnap például a csavarboltban voltam és később főzés közben összekapcsoltam az ott látott tárolók látványát és a konyhai fűszerpolcét. Só, bors, paprika, liszt helyett lehetne egységes kerámiadobozokat gyártani „anya”, „tipli”, „fúrófej” stb. felirattal, egyfajta barkácskonyhát csinálni. Ez egyébként komoly piaci rést céloz meg, a férfiajándékét, amit természetesen nők vásárolnak, hiszen a porcelánvásárlók 80 százaléka amúgy is nő. Mindenképpen kell valami blikkfang, valami csavar, a funkciók vagy motívumok szokatlan párosítása ahhoz, hogy a dizájn eladja magát. Mi a „B szektornak” dolgozunk. A fogyasztási cikkekhez azt a nehezen megfogható, körülírható pluszértéket adjuk hozzá, amitől jobban érezzük magunkat a hétköznapokban, amit a szép lakás, a jó kávé vagy akár egy egyedi csésze tesz hozzá az életminőséghez. Kiválasztott tárgyaink az önmeghatározás, a tudatos vagy tudat alatti önkifejezés eszközei is egyben. Ez elég egyértelmű, hiszen a reklámok ezekre a vágyakra reflektálnak, azokat a mozgatórugókat keresik, amik egy termék szimpátiáját erősítik.

L. Zs.: A B32 Galériában volt legutóbb kiállításod, ott a falividrától a pandatálon és páviánszobron át a rinocéroszfogasig nagyon szellemes használati és dísztárgyak voltak – csupa állatos porcelán. Hogyan került mostanában az állatmotívum az előtérbe? Nekem a nagymama vitrinjében őrzött őzikés nippek is az eszembe jutottak…

A porcelánt sokan utálják, míg mások rajonganak érte. Sokan azt gondolják, hogy ez olyan régimódi műfaj, pedig inkább időtlen. Viszont a formavilágát adaptálni lehet és muszáj is az új generációk igényeihez. A magyar szobrászok közül Markup Béla (ő készítette az Országház bejáratánál lévő két oroszlánszobrot, a Zsolnaynak pedig a birkózó medvés kisszobrokat) és a herendi állatos nippeket is tervező Lux Elek szobrait is nagyon kedvelem, és nemcsak az állatos tematika miatt, de nem tagadom, hogy inspirálóak voltak ebben a tekintetben is. Amúgy nem vagyok nagy állatrajongó, a lakásom inkább növénymenhely, de az állatos tematikához mindenki könnyen kapcsolódik és jórészt pozitívan viszonyul hozzá. A bögréket és a tálcákat azóta is sokan keresik, pedig az árkategóriát tekintve éppen átlépik a kritikus határt. Idehaza tízezer forint körül van a vízválasztó, amit még egy szép mindennapi használati tárgyért, porcelánért még sokan kifizetnek.

L. Zs.: Milyen kiállításra, bemutatóra készülsz idén?

Készülődünk egy Nippköztársaság kiállításra, ahol közéleti témák vagy tematizált aktuálpolitikai helyzetek kerülnének terítékre, a szó szoros értelmében véve, hiszen ez az a téma, amiről egyébként is az asztal körül szoktunk beszélgetni, most ez jelenne meg tányérokon vagy szobrokon. A porcelán műfaj nagyon kötődik a hagyományokhoz, de közben a vizuális kultúránk teljesen megváltozott, a motívumkincsünk is átalakult. A társadalmi témák a hétköznapi mintáinkhoz tartoznak, jobban át tudjuk élni, mint egy virágmintát, mert ezek velünk történnek... A nippek szerepe is átalakul, egyre több képzőművész dolgozik ezzel a műfajjal. A magyar (vagy magyaros) témájú tárgyak is ide tartoznak, de azokkal általában az a probléma, hogy vagy nagyon banálisak, gagyik, vagy nagyon belterjesek, aminek az értelmét csak az itt élők tudják megfejteni. Jó lenne, ha több olyan szuvenírt is lehetne kapni, ami vicces, egyedi és nem olyan sztereotípiákat használ, mint a gulyás meg a pirospaprika. Például ha csak a gasztronómia területén nézünk körül, mindennél jellemzőbb szerintem a magyarok szinte szakrális tejfölimádata, miközben borzalmas az a műanyag pohár, amit odacsapunk az asztalra a tányér mellé. Ez is inspiráló, így született például egyik kedvenc munkám, a porcelán tejföltartó. De szívesen dolgoznék a csárda imázs korszerűsítésén is, egy újragondolt magyaros étkészleten. Itt most nem a népművészetre gondolok, aminek a korszerű formáját semmiképpen sem a népművészet ifjú mestereinél keresném, hanem akkor már inkább a tetoválószalonok közkincsnek számító motívumgyűjteményében, és hasonlóan abszurd, mégis jellemző források után kutatnék.

Sz. R.: Ha ehhez hozzátesszük, hogy munkáid egy része kifejezetten az általad „designgadget”-nek nevezett halmazba sorolható, ami – idézlek: „Hülyeség nemes anyagból, tetszetős, dekoratív, populáris, használható, kvázi van valami funkciója” – akkor felmerül a kérdés: neked ennyire fontos, hogy egy tárgy szellemes legyen, szórakoztató? Nem elég, hogy szép? 

Igen, fontos. De látom, hogy ez az időszak lassan a végéhez közeledik, mert máshogy gondolok sok mindent. A humorom nem változik, de változik a világ; és lassan ideje értékes dolgokat megalkotni, megtalálni, megvenni, megőrizni: de azért barokk készletem sose lesz.