Azt mondja nekem a bátyám („nincs is bátyád”), miután megjött a Boschkiállításról, hogy köszöni. Szerényen mosolygok, mint a család szórakoztatásért felelős minisztere, aki mindenkinek megmondja, hová menjen, mit nézzen, mit hallgasson, mosolygok, mint aki ezt előre tudta. Bosch ilyen. Mindenkinek bejön. Bejött már a gimnáziumban is, ahol először hallottam róla, és egy viszonylag vad fiú azt magyarázta, hogy a Bosch az baromi jó, azok a fejek meg figurák, virágok meg gyümölcsök. Az egész világa olyan kísérteties.

Ami azt illeti: tényleg. Kísérteties, szörnyállatok, szörnyemberek, kínzatás és megdicsőülés, ahol a megdicsőülés is kínzatásnak látszik, a felfelé zuhanás, ami még mindig jobb, mint az örök szenvedés, de nem sokkal. Akármi történik, mi mindenképpen parasztok vagyunk a sakktáblán. Értette az ember, hogy miért is népszerű ez az eszme a hetvenes-nyolcvanas évek idején, amikor az okos és kiábrándult (a kettő alapjában egybeesett) ember kedvenc József Attila-verse a Két hexameter volt. Nem emiatt szeretjük ma is Boscht? Aki akkor nagy gyerek volt, most nagy felnőtt lett, és megtörténik vele a csoda: tálcán szolgálják föl neki gyermekkori vágyait. Bosch jön a Szépművészetibe. Kicsit tolongani kell érte, de azért is tolonganánk, hogy együtt vacsorázhassunk Claudia Cardinaléval, Sáfár Anikóval vagy azzal a szőke csajjal, aki a Sztrogof Mihályban fürdött... ööö. Vagy nem? 

Mindegy, itt van Bosch, és végre megnézheted magadnak... ööö. Vagy nem? Mert ugye, amíg mosolygok, hogy a bátyám mennyire hálás az élményért, ő folytatja a mondatot. Hálás vagyok, mert szóltál előre, hogy nem kell kétségbeesni, vár a kiállítás vége, ahol végre igazán meg lehet nézni a figurákat. A vetítés. Megmutatják a képet, aztán kiválasztanak egy alakot és fölnagyítják, mondjuk kétméteresre, és végre lehet látni. Mert, megmondom neked őszintén (így a bátyám), hogy én egyszerűen nem láttam az alakokat. Akkora előttük a tolongás, annyira kicsik. Akkor volt jó, amikor a feliratban írták, hogy csupa nyomasztó dolog látható a... melyik kép is? Mindegy. Szóval csupa nyomasztó dolog van a háttérben, fára akasztott mackó meg fürdőzőket megzavaró vadkan... Szent Kristóf. Mondjuk ez is elég különös, hogy az ember emlékszik a mackóra meg a várfalon a sárkányra, arra meg nem, hogy az előtérben egy óriás Szent Kristóf viszi a vállán Jézust. De visszaadom a szót a bátynak. 

Megmondom neked úgy, ahogy van, én azt a vadkant nem találtam meg. Még akkor sem, amikor elolvastam a kiírást, és tudtam, hogy keresni kell. Nincs meg. Fürdőzők vannak, de hogy vadkan zavarja meg őket, azt nem láttam. Másnap visszamentem. Fölszerelkezve látcsővel, mert azért ez probléma, nem is elsősorban Szent Kristófnál, inkább az Utolsó ítéletnél. Nagyon klassz, ahogy ott áll, körbejárható, de meg kell tartani a kötelező távolságot, az ember csak hunyorog meg grimaszol, hogy mi is van a képen, de aztán belefárad. Ezen egyébként a látcső sem segít, ahhoz, hogy éles legyen a kép, annyira messze kell állni, hogy már megint kicsik lesznek a figurák, úgy igazán nem lehet elmélyedni a sorsukban és szenvedéseikben. Az alapélmény az marad, hogy jobbra fent lángol a város. Én, reméljük, megúszom.

Mi is akkor a tanulság? Bosch megelőzte a korát? Festette ezeket a hangyányi szenvedéseket, mert tudta, hogy eljön majd a megfelelő közvetítő eszköz? Tényleg megelőzte a korát, hiszen a Szent János Patmosz szigetén hátoldalára valami olyasmit festett, ami leginkább egy harminchármas fordulatszámú bakelit- (vinil) lemezre emlékeztet. Nem is tévedett sokat, a hetvenes-nyolcvanas évek volt a bakelit aranykora. Mára meg jöttek hozzá a digitális kamerák, múzeumi vetítések, képzőművészeti csatornák a televízióban, szervusz, Jeromos, itt az aranykor. Vagy mégsem? Nem arról van szó, hogy amikor megérteni szeretnénk Boscht, mintha mindig tévúton indulnánk? Akkor is, amikor Bosch tananyag volt, és a sok vézna, meztelen ember jelenlétét úgy magyarázták, hogy a festő egy adamita szekta tagja volt, időnként összegyűltek, és pucérra vetkőztek. Nem mondom, hogy rossz program, de akkor ez most mindent megmagyaráz? Megmagyaráz egyáltalán bármit is?

Másfelől meg: mi ez a magyarázási vágy? Miért pont Boschnál érzi azt az ember, hogy meg kell fejteni a képet? Festészet helyett miért kell őt képregényként értelmezni, azért dugja az egyik a másik fenekébe azt a virágot... Nem mondom meg, miért. Egyébként nem is tudom. De ha tudnám, érteném, hogy mitől Bosch? Itt vagyunk, ha nem is a válasz, de legalább a kérdés környékén. Leül az ember valamelyik Szent János elé, nézi a lepleket, virágot, életet és rothadást, és ha nem is ért semmit, szép lassan belevész a képbe. Eltelik így fél óra. Aztán megáll ugyanez az ember A földi gyönyörök kertje előtt, ahol már csak figuraszám és négyzetméter alapon is sokkal több a látnivaló, és öt perc múlva odébb lép. Mert hogy az nem Bosch. Le a kalappal, hogy itt van, régi másolat, nagy múzeumi szenzáció, de nem Bosch. Nem ez a tudat távolít el tőle, legalábbis azt hiszem, bár érdemes lett volna egy ellenpróba is, ha Boschnak mondják, akkor még ma is ott állnék-e előtte, de azt hiszem, nem. Mindenesetre azzal a merész elmélettel állnék most elő, hogy Bosch mégis festő volt. Nem rejtvényíró, nem horrorfilmrendező, nem prédikátor, nem eretnek, nem oszlopos szent, csak festő.

Menny és pokol között. Hieronymus Bosch rejtélyes világa, Szépművészeti Múzeum, Budapest, 2022. július 17-ig