Ha a lapraszerelt, szemtelenül olcsó székeket gyártó Gebrüder Thonet volt a Monarchia IKEA-ja, akkor a paloták stílbútorait újrafaragó F. O. Schmidt a mai piacot dizájnbútor remake-ekkel elárasztó Vitra megfelelője. A rövidítés Friedrich Otto Schmidt cégét fedi, amit a már befutott kárpitos-dekoratőr Friedrich a 18 éves, de hamar elhalálozó Otto fiával alapított 1872-ben Bécsben. Ebből a jól prosperáló – ma lakberendezőnek mondanánk – vállalkozásból csinált az unoka, Max közép-európai cégbirodalmat. Max a magyar olvasók számára Schmidt Miksaként ismert, az ő birtokában volt a 20. század elején az egykori kiscelli kolostor, ott rendezte be raktárát és műgyűjteményét, de mellesleg a Margit híd pesti hídfőjénél egész gyárkomplexuma volt, hat üzlettel a Lipót körúton és műkőbemutató díszkerttel a Pozsonyi úton.

Miksa nem épített divatos áruházat, nem bombázta a polgárokat katalógusokkal, még csak újsághirdetést sem adott fel. A régi vágású, 19. századi kárpitos-műkereskedő típus leszármazottja volt, világlátott, művelt úriember, műkereskedőféle, kifinomult ízléssel, építészeti tudással és akaratos, kapitalista érdekérvényesítő képességgel. Dörzsölt menedzser volt, aki az arisztokratákat szolgálta ki csúcsminőségű luxusportékával. Cége gyártotta újra a fertődi Esterházy-kastély teljes történeti bútorállományát, de dolgoztak püspököknek, grófoknak és hercegeknek is. Nem véletlenül viseli a lakberendezőház történetét feldolgozó hatalmas kötet a Mágnások lakberendezője címet.

A vaskos tudományos mű szerzője a Kiscelli Múzeum igazgatója, Rostás Péter. Miksa magyarországi működését a ’80-as évek óta kutatják itthon, az új kötet nem is az 1904-től Pesten folytatódó cégtörténettel foglalkozik, hanem inkább az azt megelőző, bécsi periódussal. Ami – lássuk be – jóval fontosabb fejezete az egyetemes bútortörténetnek. Ugyanis az F. O. Schmidt ekkoriban nemcsak első osztályú klasszikus remake-eket gyártott, hanem modern bútorokat is, méghozzá főként a híres osztrák építész, Adolf Loos inspirációjára. Loos nemcsak tervezője és ihletője volt Schmidtéknek, de közeli barátjuk is, esküvőjén a Schmidt fiúk tanúskodtak. Mikor Miksa Budapestre tette át a székhelyét, leálltak az új modern típusok fejlesztésével, viszont csomó dokumentum és bútor átkerült Magyarországra. (A cég Bécsben még ma is vígan működik, a család negyedik nemzedékének irányítása alatt kínálva a százéves modelleket. Lásd: http://www.fos.at) A hazai viszonylatban páratlan, 5000 darabos, múzeumi rangú bútorkollekció a szecessziót és a historizmust gyűlölő évtizedek alatt 300 tételesre apadt, az értékmentést csak a hatvanas években kezdték meg az Iparművészeti Múzeum munkatársai. A Rostás által kutatott budapesti archívum számtalan fontos adalékot tartalmaz a századforduló nagyon divatos és egyre drágább bécsi enteriőrművészetéről, elsősorban Loos szerepéről és munkamódszeréről.

A cég története a 19. század közepéig vezethető vissza, ekkor vándorolt be a porosz nagypapa (Friedrich) a Habsburg Birodalomba. Papírtapéta-gyártó vállalkozással kezdte, de bútorokat is készített, mégpedig a kor divatjának megfelelő ónémet (altdeutsch) stílusban. Az 1870-es években járunk, amikor a honfiúi büszkeség dagasztotta az egyesülő német nemzet szívét. A francia módi helyett – akárcsak az angolok a gótikát – felfedezték saját nagy történelmi stílusukat, a késő reneszánszot. A könnyed rokokó széklábak helyett jöttek a mackós, középkorias bútorok, a masszív, kubusos szekrények tojássor-párkánnyal, csavart oszlopú lábakkal és akantuszos konzolokkal, ahogy kell. A gond a funkcionalitás volt: a történeti hűség és az éledező pozitivista historizmus régészeti precizitást követelt. A 19. század bejáratott bútortípusai viszont a 16. században még vagy nem léteztek, vagy összehasonlíthatatlanul kényelmetlenebbek voltak az újaknál. A faragott trónusokra így anakronisztikus kárpitok kerültek, a cassone-ládák pedig komódokká nőtték ki magukat. Amennyire ismerjük a porosz gyökerű Schmidt-cég (ekkor még F. Schmidt & Sugg) korai éveit, ők is ilyen ónémet bútorokban utaztak. Meg persze drága kárpitokban, ami egy korabeli „lakberendező” (decorateur) számára kiemelt alapanyag volt. De már ekkor is készítettek utángyártott stílbútorokat, például Albrecht főherceg számára, a felújított Albertinába.

A következő generáció üdvöskéje az ötödik fiú, Miksa volt. Párizsban tanult, a kelmékhez és kárpitokhoz legjobban értő mesterek keze alatt. Tudta, miként kell egy faragott fa ablaknyílásra felaggatni a hímzett függönyt, keríteni alá egy csinos reneszánsz széket és egy virágokkal teli kaspót. Ne felejtsük, ez éppen a textilekkel, növényekkel, párducbőrökkel, perzsaszőnyegekkel és fegyverekkel dúsan telipakolt fényűző Makart-stílus aranykora! Miksa a nyolcvanas évek végén tért haza, tele friss impulzussal. Magával ragadta az Európa-szerte tomboló japán-láz: üzletelt ázsiai lakkdobozokkal, Émile Gallé japonizáló üvegpoharaival és kínai zománcvázákkal is. Közben a céggel komplett palotákat rendezett be, az aranyhímzéses falikárpittól a vörösmárvány kandallón keresztül a rokokó paravánig. A cég minden neo irányzatban otthonosan mozgott, az itáliai reneszánsztól kezdve a XVI. Lajos-stílusig. Szükség is volt erre, mert a divattrendek gyorsan váltották egymást az előkelő társaság köreiben. Bécs az 1880-as évek végén beleszeretett saját múltjába, Mária Terézia korának barokk művészetébe – és ezt kiáltotta ki tősgyökeres osztrák hagyománynak. Az F. O. Schmidt ebben is jó volt, a fertődi Esterházy-kastély teljes teremsorát kidekorálta, mind a 120 szobát. Itt aztán volt Marie Antoinette-íróasztalka (karcsú lábbal és kiugró piperedobozzal), aranystukkó, kárpit stb. Az együttest – illetve az utángyártott-restaurált kastélyberendezés forgalmazott kópiáit – be is mutatták Pesten, a millenniumi kiállításon. Az enteriőrök Magyarországon nem arattak nagy sikert a Habsburg-áthallás miatt, de a bécsi múzeumok hamarosan lecsaptak rájuk. Ott tudták értékelni az aulikus barokk formákat.

A bécsi múzeumi közeg, egészen pontosan az Osztrák Művészeti és Iparmúzeum élt-halt Schmidt bútoraiért. A furcsa nevű műintézmény fontos katalizátorként működött a 19. század második felében Ausztriában: félig közgyűjteményként üzemelt, félig pedig vásárokat szervező , a hazai ipart fellendítő és trenddiktáló rendszvénycsarnokként. Az igazgató, Arthur von Scala kiemelt szerepet játszik Ausztria bútortörténetében (és Rostás Péter könyvében is). Scala udvari tanácsos nem tudós múzeumi könyvmoly volt, hanem arisztokrata körökben forgolódó, jó ízlésű dizájnmenedzser. Elhivatottan propagálta a praktikus és egyszerű angol bútorokat – amik éppenséggel ekkoriban jöttek divatba az anglomániától szenvedő osztrák (valamint francia és német) főrendiek köreiben. Az úrhatnám polgárok inkább elegáns stílbútorokban feszítettek, ahogy Loos írta nem kevés malíciával: „Feleségeink és lányaink olyan ágyban alszanak, amilyenben már Mária Antoinette, a boldogtalan császárgyermek Trianonban ragyogásról, boldogságról és pompárólálmodott. A hentes úr büszkeséggel nézhet ónémet szófájára, amelynek motívumait a brémai városháza dísztermének falburkolatáról vették.” Az előkelők inkább a külföldi portékákért lelkesedtek. A kecses, elegáns, brit formakultúra önkéntelenül a biedermeier örökséget juttatta a bécsi arisztokraták eszébe. Hiszen ekkor zajlott a giccses életképei mellett éppen funkcionalista bútorairól híres, Napóleon-verő korszak újrafelfedezése. Ferenc József császár, az új angol bútorok előtt állva meg is jegyezte: „Világosan megmutatkozik, hogy a divat egy bizonyos idő elteltével újra a régihez nyúl vissza.” Majd, a régi biedermeier darabok láttán még hozzátette: „Ezek igazán szép dolgok; most újra modernné válnak.”

Mit csinált a kárpitos-dekoratőr hagyományba beleszületett Schmidt Miksa az „angol betegség” idején? Természetesen azt, amit a nagyurak parancsoltak. Ha a mágnások (és Loos és Scala múzeumigazgató úr) angol stílust akartak, hát megkapták. Miksa nem volt válogatós, dolgoztatott a Secession legjobb művészeivel (Josef Hoffmann tervei alapján ők rendezték be a szecessziós székház irodahelyiségeit), de szemrebbenés nélkül „lopott” a nagy angol cégektől is. Ihletet és bútormodellt egyaránt. Schmidték kettős játékot játszottak, évről évre jöttek kia hercegi paloták mintadarabjai után készített tökéletes, klasszikus remake-ekkel és az anglomán modern enteriőrökkel. Ez Adolf Loos szemét sem csípte, sőt: Loos szerint minden társadalmi osztálynak a maga stílusa jár. Az arisztokraták vegyék csak a tökéletesen lemásolt stílbútorokat (amiket úgyis léha semmittevésükre találtak ki), míg a tehetős polgárok praktikus és modern darabokkal rendezzék be otthonaikat. Bár a szecesszió hívei füstölögtek a neo-bútorok láttán („azt kellene megmutatni, amit a jelen tud, nem amit a múlt asztalosai tudtak”), a kékvérűek rendületlenül adták a cégnek a megbízásokat. Bécsben dúlt az iparművészeti „háború”, osztályok, ideológiák, felekezetek és piacok csaptak össze egymással – de Miksa megőrizte hidegvérét. És gyártotta párhuzamosan az aranyozott rokokó székeket, az Itáliát idéző műkő dézsákat, a francia reneszánsz mintára készült kandallókat és a rézveretekkel ellátott, lekerekített sarkú, modern szekrényeket. Fő modernista tervezője persze Adolf Loos maradt. Rostás számtalan rajzra és bútordarabra bukkant „à la Loos” jelzéssel: geometrikus idomokból felépített szekrények, funkcionális íróasztalok, hurkás támlájú karosszékek és egyszerű kerek asztalkák.

A könyvben példás alapossággal és hatalmas jegyzetapparátussal végigjárt történet igazi pikantériája a végkifejlet. A modern, szecessziós divat ugyanis 1905 körül elvonult. Scala udvari tanácsos úr papírra is vetette: „A krikszkraksz-stílusnak Istennek hála vége van. Ha engem kérdez, hogy mi ma a szép és modern, úgy azt tudom Önnek válaszolni, amit már beszélgetésekben többször kifejtettem. Vagy egy történeti, vagy az angol stílust válasszuk.” Az avantgardista katarzis elmarad. Schmidt Miksa Pestre tette át székhelyét és nem nagyon törte a fejét többé új modelleken.

Rostás Péter: Mágnások lakberendezője. A Friedrich Otto Schmidt lakberendezőház története (1858–1918). Geopen, Budapest, 2010, 440 oldal, 8900 Ft