Három női alkotó, akik újfajta látásmódot, újszerű érzékenységet hoztak a magyar képzőművészeti színtérre. Modernista hagyományokon nyugvó törekvéseikkel, a konstruktív-geometrikus irányzat jellegzetes jegyeivel a valóság megtapasztalásának járatlan útjait keresik és találják meg a szigorú rend és a lágy vonások ötvözésében. Sebestyén Sára és Robitz Anikó a fotográfia lehetőségeit kibontva hozzák létre építészeti eredetű, de nem építészeti témájú fotóikat, s a médium hagyományos kereteiből kilépve rögzítenek egy új valóságot. Horváth Lóczi Judit is ezt teszi: elemeire bontja a világot, majd megalkot belőle valami meglepőt, szokatlant. Hasonló eszközök, hasonló törekvések ezek, ahol fontos szerep jut a részleteknek, a textúráknak, az arányoknak és nem utolsó sorban a rendnek. Lírai, érzékeny módot kínálnak a világ egy másik perspektívából való megismeréséhez és megértéséhez.

Sebestyén Sára fotográfiái a mindennapi élet kérdéseit helyezik középpontba, amelyet a művész az épített környezet és a tárgyvilág rejtett vagy éppen jól látható esztétikáján keresztül ragad meg. Az utcán, a hétköznapokban is fellelhető részletek kiemelésével, a fény és árnyék játékával teremti meg mikrokozmoszait, amelyek hol egy felismerhető tárgyegyüttesben, hol egy megfejthetetlen textúrában rejlenek. Egyszerre analitikus és szenzuális szemléletmódja belsőépítész hátteréből eredeztethető. Ez a kettősség, a mérnöki pontosság és a lágy harmónia keresztezése adja művei eszenciáját: a konstruktív-geometrikus irányzat szigorú, tiszta szerkesztettségét vegyíti a színek, formák és fények finom játékával. S ugyanez jellemzi a fotókon megjelenő tereket is: ugyan a képmező egyes részei síkként hatnak, mindig akad olyan komponens a képeken, amely térbe helyezi a látványt – akár egy porózus textúra, akár egy sokatmondó árnyék.

A képi redukció fontos összetevője munkáinak – különféle mértékben (és léptékben) jelenik meg. Egyes műveinél – mint az Egyenesen át és a Tökéletesen könnyű lélek – a megfelelő távolság adja meg a látottakat a kivehetetlenségig redukáló minimalizmust: csak éleket és fényeket látunk, ráadásul színek nélkül. Más munkák festészeti kompozíciós rendről tanúskodnak (például az Életerő vagy az Interakció): ekkor a fotózott tárgy textúrája az egyedüli, amely beazonosíthatóvá teszi az absztrakt kép mögött megbúvó „valóságot”. Közben pedig akadnak a fantáziának kevesebb teret engedő fotók – az Olvadozó képzelet és a Választóvonal tartozhat ide – is: ismerős, de mégis ismeretlen terek és tárgyak rajzolódnak ki fekete-fehér, árnyékok uralta képein.

Robitz Anikó szintén a fotográfia médiumán keresztül absztrahálja a világot, s az ő „fotóalanyai” is az épített környezetben megbúvó apró részletek, textúrák és a köztük lévő viszonyok. Az ő célja azonban – szemben Sebestyén Sára munkáival – a felismerhetetlenségig komponálni képeit, hogy az ábrázolt elveszítse kapcsolatát a valósággal, új szubsztanciát hozva létre. A geometrikus alakzatokká egyszerűsített építészeti elemek, faktúrák, textúrák sokszor egyáltalán nem vagy csak nagyon apró, rejtett részleteikben emlékeztetnek valódi szerepükre. Robitz egyes fotói monokróm festményekként hatnak, a távolból még ecsetvonásokat is láttatni engednek (mint a One hour photo, London [Egyórás fotó, London] vagy a Bagan, Myanmar [Bagan, Mianmar]): a hosszú záridejű képrögzítés vagy a lencsevégre kapott textúra adja meg plasztikusságukat – persze közelebb lépve a képhez nyilvánvalóvá válik, hogy sík felülettel állunk szemben. Akadnak a fotográfia archaikus technikáit eszünkbe juttató képei is: ilyenek a fotogramok minimalista kompozícióját és a szuprematista festői hagyományt is megidéző munkái (akár a Moscow, Noviy Arbat [Moszkva, Új Arbat] vagy a Strasbourg, Campus Universitaire [Strasbourg, Egyetemi kampusz]).

A játék a textúrákkal gyakran raszterszerű felületeket eredményez, amelyek egyrészt a pop-art sajátos képi világára hajaznak, másrészt az op-art szemfényvesztő, illuzionisztikus hatását is magukon hordozzák – ilyen többek között a Graz. De nemcsak a térbeliség kap fontos szerepet műveinél, hanem az arányok is: azzal, hogy egyes részleteket felnagyít, megváltoznak az arányok, így az ábrázolt és a szemlélő közötti viszony is. Erre a viszonyra reflektál a Woven Mirror (Fonott tükör) sorozata is, amelynél a fotográfus – szokatlan módon – kilép a térbe. A vászonra nyomtatott fotókból és tükröződő felületű műbőrből összefonott képeken már nemcsak alakzatok, hanem mi magunk, a nézők is megjelenünk – torzulásokat mutató, kicsinyített képmásunk formájában.

Horváth Lóczi Judit hasonlóképp szemléli a világot, mint Sebestyén Sára és Robitz Anikó, csak épp gyakran gondolkodik térben. A valóság alkotórészeire bontása az ő esetében is kulcsfontosságú: életének történéseit sűríti geometrikus alakzatok kompozíciójába. Erős érzelmi töltetű – gyakran az anyasággal és a gyerekneveléssel kapcsolatos – gondolatait színes, könnyed, játékos képi elemekként jeleníti meg, majd helyezi el a térben. Művei a festészet, a szobrászat és az építészet, dizájn határmezsgyéjén állnak, ami elsősorban a két- és háromdimenziós formák variálásából következik. Nem meglepő, hogy ilyen vizuális kódokban mutatja be saját belső világát, hiszen korábban tájépítészmérnökként működött; képein a tervrajzok hűvös szikársága találkozik a növényvilág organikus szabályszerűségével. A dimenziók váltogatása, a játék a térbeliséggel központi szerepet kap műveiben, ehhez használja néha a trompe-l’œil festői hagyományát: egyes formázott vásznak közepén lyukakat és beékelődéseket vagy épp toldásokat vélünk látni, de más festészeti technikával is képes elérni a kívánt illúziót (például a Let Me Play [Hagyj játszani]).

Többnyire alapformákkal és -színekkel operál ugyan, amelyek megadják a struktúrák szigorú rendjét, mégis feloldja ezeket egy-egy ferde vonallal vagy réssel. A fegyelem megbomlása ellenére megmarad a harmónia: a szegmensek szabályos struktúráján belül nem keletkezik feszültség. A drasztikus redukció mellett időnként helyet kapnak felismerhető motívumok is – ilyen például a házak kétdimenziós sziluettjét megjelenítő sorozat, a Try to Be a Good Mother (Próbálj jó anya lenni). Egyes munkáinak (mint a My Life [Életem] vagy a Weaker [Gyengébb] sorozat) élénk színei és markáns kompozíciói a posztmodern dizájn, különösen a Memphis csoport bútorainak esztétikáját idézik meg.

Egyre több olyan kiállítással, kezdeményezéssel találkozhatunk, amelyek a művészettörténetből vagy a kortárs művészetírásból kimaradt női alkotókat helyezik előtérbe – gondoljunk csak a Pompidou idei nagyszabású kiállítására (Elles font l'abstraction, vagyis Az absztrakció művelői), ami átírta az absztrakció férfi központú történetét, vagy a közép- és kelet-európai nőművészeket összegyűjtő Secondary Archive-ra. Ma már nyilvánvaló, hogy az absztrakt művészet nem (és soha nem is volt) férfi privilégium, s ez nem csak emancipációs kérdésként fontos: az itt bemutatott kortárs női alkotók jól példázzák, hogy a geometrikus-konstruktív irányzat úttörőinek szigorú, kötöttebb geometriára épülő formanyelvét miképpen lehet feloldani egyszerre analitikus és emocionális, érzékeny szemlélettel.