Bús Martina és Kophelyi Dániel közös formációja, a WOFT már állított ki csoportos tárlatokon, most viszont első önálló kiállításuk látható az FKSE újonnan visszafoglalt pincéjében. A név jelentése a wet (nedves) és soft (puha) szavak összegyúrása, amit némiképp árnyal, hogy az internetes szlengben a betűszó a Waste of Fucking Time (kb. „kicseszett időpocsékolás”) rövidítése.

Hogyan jött létre a WOFT mint formáció, hogyan viszonyul az önálló alkotói praxisotokhoz? Milyen inspirációk mentén tematizáljátok a közös munkáitok, hogyan tudnátok összefoglalni a közös érdeklődést?

Körülbelül másfél éve kezdtünk el gondolkodni azon, hogy érdemes lenne nekiállni egy hosszú távon is működtethető projektnek. A közös szellemi inventory (készlet – a videójátékokban a játékos által összegyűjtött tárgyak összessége – a szerk.) már akkor is megvolt: hasonló dolgokat olvastunk/néztünk, és bizonyos kortárs filozófiai irányzatok és fogalmak (mint például az OOO, a spekulatív realizmus, sötét ökológia, szimulációs hipotézis, transzhumanizmus¹) nagyban alakították mindkettőnk egyéni munkásságát. A felsorolt elméleti anyagok szépen megrajzolták a közös halmaz határait, azonban – akár magunk között, akár mással beszéltünk ezen fogalmakról idegen kontextusban – túlságosan ridegnek bizonyultak ahhoz, hogy bármit is kezdeni tudjunk velük, pedig akkor már formálódni kezdett a gondolata egy közös, fiktív világ megteremtésének. 

Elkezdtünk beemelni új rétegeket. Szinte mindent, ami a prehisztorikus művészettől a mélytengeri élőlényeken, populáris kultúrán, kortárs dizájnon és divaton át a mémekig és videójátékokig eszünkbe jutott. Egy ponton azt vettük észre, hogy az eddig közösen szerkesztgetett mindmapek és moodboardok sokaságából álló meta-Mi sokkal oldottabb és érdekesebb lett. Nagyon tetszett nekünk ez a rendszert mellőző rendszer. Nincs pontosan megfogalmazva, viszont vannak fontos jellemzői (az egyik ilyen az atemporalitás), amik a szó jó értelmében idegenné, misztikussá teszik ezt a fragmentumokból felépített univerzumot. Gyakran ismételgetjük még a remitologizálás fogalmát is, ugyanis a legtöbb ötletünk kiindulópontját különböző kultúrák történetei adják.

Az anyaghasználatnál hasonló elveket alkalmazunk, mint a szellemi műveleteknél, azonban – mint konstans érték – szinte mindig jelen vannak a szerves és szervetlen matériák ütköztetéséből születő képletek, ezeket próbáljuk következetesen alkalmazni mikro- és makroszinten is.

A mostani kiállításotok címe – Lair – jelenthet sírboltot, de búvóhelyet is. Melyik értelmezés áll közelebb a koncepciótokhoz? Miképp viszonyultok a pince teréhez?

Pár hónappal ezelőtt, mikor a kiállítás vázát próbáltuk kitalálni, sorra végigvettük, hogy milyen gondolatokat társítottunk a közös projektünkhöz. A Lair volt az első nagyobb hangvételű, heteken át tartó, koncentrált agyalás, és olyan kiállításnak szerettük volna megcsinálni, ami a fentebb leírt, fiktív világunkat fizikai valójában megteremti és bemutatja. Egy ponton rá kellett jönnünk, hogy túl sok mindent szeretnénk egyszerre, és az a sok dolog, ami eszünkbe jutott, megvalósíthatóság szempontjából több időt és teret igényel.

Elkezdtük kiterjeszteni a projektet több etapra, ennek az első állomását néhány héttel ezelőtt mutattuk be a Fokrendszerek című, a Csongrádi Művésztelep mögött elterülő ártérben megrendezett csoportos kiállításon (köszönettel tartozunk érte Kovács Gyulának, Sztanó Zsuzsának és Jeneses Ádámnak). A Wrap Over False Terrain (Hamis terep beborítása) című munkánk rendelkezett installatív, statikus elemekkel is, de javarészt a kiállítást megelőző, több napig tartó fotózáson és videózáson volt a hangsúly (nem bírjuk elégszer megköszönni Neogrády-Kiss Barni és Piróth Timi alázatos munkáját). Ez a performatív aktus lényegében egyfajta megérkezésről szólt saját jelmezzel (ezért Leitner Levinek és Nagy Eszternek tartozunk köszönettel), és a képi hangulattal próbáltunk ambivalens érzeteket teremteni és megágyazni a Lairnek. A Lair a csongrádi projekt negatív pólusa: ha az a megérkezésről, akkor ez leginkább a visszahúzódásról, rejtőzésről, hibernációról szól. A korábban elevenen ábrázolt karakterek itt teljesen más életciklusukban jelennek meg, akár azt is mondhatnánk, hogy halottak. Ugyanakkor a térben elhelyezett tárgyak és a hely adottságait kihasználó mikroinstallációk próbálják árnyalni a jelenetet: a pincetér közepén megjelenő, fekete erekből felépülő asztal a rajta lévő tárgyakkal boncasztal hatását keltheti, a hátul megjelenő szentélyben pedig visszajönnek a megérkezés fragmentált képkockái. Az Odú egyaránt szolgálhat búvóhelyként és kriptaként is.

Tavaly áprilisban a Hugozorn²-on megjelent egy Amar Priganica³-cikk, Demon Dicks and Witches Tits, Scary Monsters and Nice Sprites (tales of a little tribal) (Démonpöcsök és boszorkánycsöcsök, ijesztő szörnyek és cuki manók [kis törzsi mesék]) címmel. Kissé erőltetett humorral azt problematizálja, hogy az elmúlt négy-öt évben megjelent a fiatal kortárs képzőművészetben egy – fogalmazzunk így – irányzat, amely kifejezetten a gótikus, mitikus érzeteket ütközteti az ezredforduló vizualitásával, körüllengi egy baljós, démoni hangulat, valamint vonzódik az off-space terekhez⁴. Mások mellett a WOFT szerintem szintén ehhez a vonalhoz kapcsolódik, bár én ezt inkább izgalommal követem itthon, mintsem divatos homogenizálódást látnék benne. Mit gondoltok erről ez esztétikáról, mennyire hat rátok az a művészet, ami a Tzvetniken⁵, Instagram-oldalakon stb. jön veletek szembe? 

Fentebb említettük már, hogy mindkettőnknél rettentően beakadt a konceptuális gondolkodás, és ettől nagyon nem bírtunk elszakadni. Legtöbbször a munkák elméleti hátterével voltunk elfoglalva, a végeredmény pedig – legyen az egy tárgy vagy installáció – zavarbaejtően avítt, jellegtelen, unalmas összképet eredményezett. A vizualitás háttérbe szorítása automatikusan egy hermetikus burok alá zárta a munkákat, az értelmezésükhöz nem feltétlenül volt elég végigolvasni a sokszor önmagukban is hosszú műleírásokat. A közös munka elsősorban ezt a dilemmát próbálja feloldani. Természetesen nem arról van szó, hogy innentől nem használjuk az eszünket, csak próbálunk azon a vonalon belül maradni, ahol még nem falja fel a látványt az azt megteremtő gondolat.

Ez a hiátus sokszor mellbevágóan érezhető volt akkor, mikor az undergroundban otthonosabban mozgó barátainkkal beszélgettünk. Talán ezen a ponton jöttünk rá, hogy a boomer-lejtőn való megindulás elkerüléséhez sokkal nyitottabbnak kéne lennünk, és arra kellene törekednünk, hogy minél több embert szólítson meg az, amit csinálunk. Fogyasztjuk az Instát, TikTokot, Redditet, a fentebb említett blogot/blogokat követjük, és szemmel tartjuk, hogy mi történik a világban. Egy ponton nehéz leválasztani magad az éppen aktuális flow-ról – nem is szeretnénk. 

A kiállítás finisszázsa november hatodikán lesz az FKSE pincéjében.

^{1 Az objektumorientált ontológia (OOO) és a spekulatív realizmus olyan, még formálódó, főleg a kortárs brit gondolkodó, Timothy Morton munkássága által népszerűvé vált filozófiai irányzatok, amelyek szakítani igyekeznek az antropocentrikus gondolkodásmóddal.
2 Bécsi központú, angol nyelvű online művészeti magazin, amely megfoghatóbban, érthető nyelvezettel igyekszik vizsgálni a fiatal kortárs művészetet. 
3 1994-ben született művészeti újságíró, zenész és művész.
4 “Everywhere I look there are demons. I open my Instagram, I see the latest hot edgy group show in a cellar somewhere in Eastern Europe where animes with demon dicks are sippin’ some g next to a minion with witches tits being penetrated by an intentionally poorly crafted glazed ceramic sculpture that seems to resemble some kind of fragment of a gothic cathedral. Not sure if I’m im- or depressed.” (Bárhová nézek, démonokat látok. Megnyitom az Instagramot, meglátom a legújabb trendi csoportos kiállítást valahol egy kelet-európai pincében, ahol démonpöcsű animék piáznak boszorkánycsöcsű minionok mellett, miközben egy szándékosan bénán megcsinált, valamiféle gótikus katedrális töredékre hajazó mázas kerámiaszobor hatol beléjük. Nem tudom, hogy el vagyok bűvölve vagy ki vagyok borulva inkább – fordítás: a szerk.)
5 Orosz blog, amely főleg a kérdésben körülírt esztétika mentén publikál kiállításenteriőröket és interjúkat.}