Az Othernity – Modern örökségünk újrakondicionálása csapata – a februártól a Magyar Építészeti Múzeumban dolgozó Kovács Dániel kurátor és a Paradigma Ariadné tagjai, Csóka Attila Róbert, Molnár Szabolcs és Smiló Dávid – tizenkét építészműhelyt hívott meg Kelet-Közép-Európából tizenkét emblematikus budapesti modern épület újragondolására. A kiállítás központi kérdésfelvetése az, hogy vajon mit tanulhatunk az építészeti modernizmusból, amellyel mára erőteljes kontrasztba kerültek a fenntarthatóság elvárásai, a megváltozott társadalmi környezet és szokások.

A nemzetközi együttműködésben megvalósuló projekt azonban a szervezés során – a járványhelyzetnek köszönhetően – váratlan kihívásokkal szembesült, hiszen a tavaly nyárra tervezett biennálét két alkalommal is elhalasztották. Először csupán néhány hónappal, reménykedve a fertőzöttek számának jelentős csökkenésében vagy legalábbis stagnálásában, majd amikor a valóság közbeszólt, immár egy egész évvel. Minket az érdekelt, hogy a pandémiahelyzet milyen közvetett és közvetlen hatással volt a kiállításra, és a szervezőknek volt-e lehetőségük frissebb történéseket is beleszőni az Othernity tervezett narratívájába. A több idő nagyobb mozgásteret adott-e a koncepció tekintetében, és hatással volt-e a megvalósításra, hogy időközben két érintett épületet is lebontottak?

Szilágyi Róza Tekla: Hogyan érintette a projekteteket, hogy kétszer is elhalasztották a biennálét?

Csóka Attila: Nagyon későn érkezett a szervezőktől a hír a halasztásról – az információink alapján az összes többi nemzeti pavilon számára is. A kiállítások kilencven százalékban készen álltak legyártva, sőt sok esetben már le is szállították a helyszínre Velencében. Ebből a szempontból a szituáció nagyon rosszul érintett mindenkit – túl azon, hogy a felfokozott izgalom, ami a megnyitó előtti várakozással járt, megszakadt. De a helyzet sok új kérdést is felvetett azt illetően, hogy hogyan tovább. Mi is gondolkodtunk, hogy az a három-négy hónap, amivel először elhalasztották a biennálét, lehetőséged ad-e bármilyen új téma kibontására vagy sem?

Smiló Dávid: A kiállításunknak jót tett, hogy kaptunk még rá időt. Az eredeti időkerethez képest lett egy extra évünk a műtárgyak kidolgozására – amik kulcsszerepet fognak betölteni a kiállításban. Az is biztos viszont, hogy a témánknak nem tett jót ez az idő. A mostani biennálé központi gondolata, a „Hogyan fogunk együtt élni?” (How will we live together?) kérdés korábban, mielőtt bejött a képbe a pandémia, a migráció kérdésén túl nem annyira volt feltöltve tartalommal. Viszont a vírushelyzet által nyilvánvalóvá vált, hogy tényleg vannak húsba vágó globális problémáink. Ez nagyon sok pavilon felvetésének jól fog jönni, a miénknek viszont kevésbé. A miénk regionális problémával foglalkozik, eredetileg is partikulárisan kapcsolódott a biennálé főtémájához. A Covidhoz pedig egyáltalán nem kapcsolódik.

Szilágyi Róza Tekla: A magyar valóság közben szomorúan a kezetekre játszik – gondolok itt a budapesti modern építészeti örökség pusztulására. Az elmúlt év fővárosi történései adtak-e új ötletet, ezek apropóján bármilyen új szál bekerült-e a pavilon anyagába?

Kovács Dániel: Valójában a belföldi fókusszal a témánk csak aktuálisabb lett. A tizenkét épületből kettőt elbontottak az elmúlt egy évben. Erről valamilyen módon beszélnünk kell – és szeretnénk is – majd a pavilonban. Abban, hogy itthon nagyobb visszhangot kapjon a kezdeményezés, mindenképpen segítettek a történtek. Ebben egyébként konkrétan is van munkánk: a KÉK-kel városi sétákat szerveztünk, és elvittünk embereket a kiválasztott épületekhez. Ezekről aztán születtek cikkek is. Talán mondhatom, hogy több nem készült volna el, ha a projekt nem helyezi fókuszba épp ezeket az épületeket.
Hogy Dávidhoz is kapcsolódjak: én egyre inkább látom arra a lehetőséget, hogy a mi témánkat hogyan tudjuk beemelni a biennálé frissült nemzetközi diskurzusába: nevezetesen akár azzal, hogy picit ellépünk a körforgásos gondolkodás felé. A körforgásos tervezés valójában elég jól ráhúzható a mi koncepciónkra, ami arról szól, hogy hogyan lehet modern épületeket újraértelmezni úgy, hogy nem pusztán leszigeteljük vagy lebontjuk őket.
Csak amiről mi beszélünk, az nem kizárólag egy anyagi körforgás, hanem egy szellemi körforgás is egyben. Hogyan lehet a modern építészet egészét, gondolkodásmódját szerves részévé tenni a mai gondolkodásmódnak? Olyan kapcsolatokat létrehozni a kortárs alkotók, tervezők és a közelmúlt emberei között, amik túllépnek a politikai utálkozáson és a fenntarthatóságon való hőzöngésen, valamint képesek arra, hogy valódi értékek mentén alakítsanak ki szerves kapcsolatot? Ez szerintem jól illik a How we will live together? témájába – nagyjából mi is most tartunk ott az egyéves huzavonában, hogy elkezdjünk ezen gondolkodni. Az például biztos, hogy átfogalmazzuk a pavilonba belépőket köszöntő bevezető szöveget... A katalógus már készen van, úgyhogy azt már nem fogjuk tudni bővíteni. 

Szilágyi Róza Tekla: Hogyan kommunikáltátok a nemzetközi partnerek felé az itthoni történéseket, és rájuk volt-e ez bármilyen hatással? Legfőképpen azokra a partnerekre gondolok, akik olyan épületek újragondolásán dolgoztak, amik azóta megsemmisültek.

Csóka Attila: Már készen voltak a koncepciók, amikor a bontások történtek. A modern építészeti örökség újrakondicionálása annak ellenére, hogy házakkal foglalkozik, mégiscsak elméleti, művészi tevékenység is. Az Othernity tehát az építészet és a művészet határterületeire pozícionálja saját magát. Viszonylag kevés olyan példa van az Othernity projekt részét képező tizenkét munka között, ami egy épületet egy az egyben próbál meg funkcionálisan is újraéleszteni. Sokkal inkább új értelmezést adnak az épületeknek. Pont az elbontott házak esetében az alkotók nagyon beletrafáltak a helyzetbe. Anélkül, hogy elmondanék bármilyen konkrétumot, abszolút megállják a helyüket az ötletek. Az az építészeti állítás, ami a lengyel–svájci–dán koprodukcióként működő A-A Collective munkája eredményeképp létrejött a Teherelosztó kapcsán és látható lesz Velencében, nagyon jól lekíséri az eseményeket. Akár a konkrét bontás eseményeit, akár azt, hogy az építész szakma hogyan reagált erre. Az A-A Collective nagyon másképp tudott gondolkozni, mint azok a zsigeri válaszok, amik a hazai diskurzusban érkeztek a témában.

Kovács Dániel: Csak hogy egy kicsit konkrétabban is válaszoljak: mi lehetőség szerint minden rendelkezésünkre álló tudásanyagot átadtunk a tervezőknek ezekről a házakról. Összegyűjtöttük a meglévő publikációkat, kaptak történeti összefoglalót, tervanyagot – amennyiben ez rendelkezésre állt. Koncepciónk lényege, hogy olyan tervezőket hívjunk meg, akik ennek a helyzetnek a kulturális és társadalmi kontextusát jól ismerik. Tudják, hogy mit jelent, mit jelképez egy ilyen ház – tehát általánosságban véve számukra nem idegen a szituáció.

Smiló Dávid: Az biztos, hogy minden országnak megvannak a maga problémái. Lehet, hogy éppen nem az, hogy egy soha nem volt régi épületet építenek vissza egy elbontott modern épület helyére – mert ez eléggé magyar specifikus. De Csehországban épp a vezető beruházók azok, akik a rombolásokat végrehajtják, és hoznak létre irodaházakat a lerombolt házak helyén.

Szilágyi Róza Tekla: Áttérve az építész szakma reakciójára – nektek hozott bármilyen tanulságot a helyzet azt illetően, hogy mit jelent modern épített örökséggel foglalkozni?

Kovács Dániel: Összességében a reakciók nagy része kiszámítható volt. Sejthettük, hogy mit fog rá mondani a Teherelosztó kapcsán a szövetség, mit fognak mondani a szakmai szervezetek, hogyan fog reagálni a tulajdonos, azaz az állami szereplők. Ami engem nagyon pozitívan meglepett, az az Építész Szakkollégium kezdeményezése volt, akik kiírtak egy ötletpályázatot az utolsó utáni pillanatban, arra fókuszálva, hogy mi mindent lehetne csinálni az épülettel. Ennek következtében elindult egy teljesen szabad ötletelés. Szerintem ez szuper izgalmas volt, és valójában tök jó párhuzam ahhoz, amit mi csinálunk a velencei pavilon kapcsán. Persze mi szervezettebb keretek között, meghívott tervezőkkel tesszük ezt, de a célja mindkét projektnek az, hogy kiszabadítsuk az emberek gondolkodásmódját a két szélsőség közül: „van egy ronda ház, és lebontom” vagy „ez egy műemlék, és meg kell őrizni az utolsó ajtókilincsig”. Ennél sokkal több mindent lehet csinálni egy házzal – és ezt fontos is átgondolni.

Szilágyi Róza Tekla: Visszatérve az Othernity megvalósítására: a Velencei Biennálé magyar pavilonja szintén egy sok szempontból érdekes történetű épület. Vegyük például az átriumot, a pavilon legkevésbé kihasznált adottságát – ti tervezitek használni?

Smiló Dávid: A pályázati anyagból is kiderült, hogy olyan téri szervezése lesz a mostani kiállításnak, ami eddig nem volt. Az, hogy felülírjük a körbejárható kiállítások gyakorlatát, a bejáratot hátratesszük ebbe az apszissal ellátott térbe, és kettévágjuk a kiállítást, tökéletesen passzol a kiállítás koncepciójához. Másfelől pedig megvalósít egy eddig nem gyakori térhasználatot a pavilonban. Innen nézve az átrium nem kieső tér lesz, hanem egy fontos indulópont: egy olyan hely, amit nem körbejársz majd, hanem át kell haladnod rajta.

Szilágyi Róza Tekla: Meséltek arról, hogy most, 2021 januárjában hol tart a projektetek? Milyen munkák állnak még előttetek?

Kovács Dániel: A halasztásoknak köszönhetően valóban egy kicsit oldottabb lett a tempó. A katalógusunk most megy nyomdába, és ezt követően véglegesítjük az összes további nyomtatandó felületet. Az installációk mind elkészültek, leszállították a Ludwig Múzeumba, ahol a halasztásnak köszönhetően lehetőségünk teremtődött arra is, hogy befotózzuk őket a múzeum tereiben, és a képek belekerüljenek a katalógusba. Ez nagy plusz. Mi eredendően egy csomó kapcsolódó programot terveztünk volna – el is indult egy közös programsorozat szervezése a régió országaival, de ezeknek mind keresztbehúzott a jelenlegi helyzet. Most úgy néz ki, hogy lesz biennálé, de nagyon szigorúan szabályozott belépéssel és látogatószámmal, külön kialakított látogatói útvonalakkal és szinte zéró plusz rendezvénnyel.

Szilágyi Róza Tekla: Az említett installációk utóéletével kapcsolatban mik a terveitek? Ha már felmerült a fenntarthatóság... 

Csóka Attila: Ez az egész tervezés során nagyon fontos kérdés volt a részünkről. Nagyon valószínű, hogy a Ludwig Múzeum gyűjteményébe nem fog bekerülni mind a tizenkét installáció, hiszen a múzeum nem építészeti profilú, de bízunk benne, hogy egy-két mű igen, mert ezek a munkák a kortárs művészet szempontjai szerint is releváns alkotások.  Mi viszont szeretnénk, hogyha ez a projekt más módon, akár máshol is megjelenhetne. Emiatt jó, hogy tizenkét partnerrel dolgozunk együtt, mert mindegyik partner nagyon jól beágyazott a saját közegében, és adott esetben megvalósulhat egy több állomásos utazókiállítás is. Ezekről érdemben még nem tudtunk gondolkodni. Persze a hat hónapnyi kiállítás és a szállítás igénybe fogja venni az installációkat is, ezzel számolnunk kell. Sőt, vannak olyan installációk, amik egy éve készen vannak, azokra a kiállítás előtt is restaurációk várnak. Mindenesetre ezek a munkák keresik a hosszabb távú helyüket – mi is nagyon motiváltak vagyunk, hogy ne vesszenek kárba, hanem megfelelő környezetben legyenek megtekinthetők.

Smiló Dávid: A hazai építészeti kiállítások az elmúlt ötven-hatvan évben mindig attól szenvedtek, hogy az adott építészeti gyűjtemény vagy anyag nem volt egyben tartva. Így sok minden nehezen rekonstruálható. Éppen ezért most az a kurátori pozíciónk, hogy próbáljuk meg a mi anyagunkat valamilyen módon egyben tartani.

Csóka Attila: Fontos kiemelni, hogy az utóbbi tíz év építészeti biennálés pavilonjaiban az installációk mind funkcionális vagy narratív megközelítésben működtek – a kurátori koncepciót narráló vagy kiegészítő elemekként. A mi esetünkben ezek az installációk kezdetektől fogva más, művészibb megközelítésben voltak jelen, más indíttatással jöttek létre.

Smiló Dávid: Az biztos, hogy a művészeti tárgyak gyűjtése és halmozása körül a dizájnban és építészetben kialakult gazdaságtan ebből a szempontból nemcsak idehaza problémás, hanem az európai és a transzatlanti kultúrában is. Talán Amerikában kicsit kevésbé – legalábbis a MoMA-nak egyértelmű szerepvállalása van a témában, hiszen építészeti műtárgyakat, akár maketteket is gyűjt. Idehaza ez nem létező dolog. Ezeknek az építészeti fókuszú tárgyaknak nincs kialakult gyűjtői köre, és olyan intézmény sincs, ami kifejezetten velük foglalkozna. A Magyar Építészeti Múzeum egyébként egy ilyen típusú intézmény lehetne. Pont az a legnagyobb para az építészeti műtárgyakkal, hogy nagyon könnyen elkallódnak. Tervtárakból sok mindent vissza lehet fejtegetni, de az építész keze által készített érdekes dolgok, ha nem tartja meg a család, a kukában végzik. Ez a helyzet Kővári Györggyel is, akivel a kiállításban foglalkozunk. A MÁV archívumában vannak tőle tervlapok, de bármiféle dolog, ami közelebb hozhatná őt mint alkotót, gyakorlatilag elérhetetlen.

Kovács Dániel: Ezen a ponton emlékeztetnélek arra titeket, hogy volt olyan építészeti kiállítás a biennálén, aminek az anyagából került be tárgy a Ludwig Múzeumba: nevezetesen Bachman Gábor 1996-os kiállítása. Van erre példa. Emellett a Magyar Nemzeti Bank Értéktár Programja során 55 millió forintért megvásárolták az ő modellgyűjteményét az Építészeti Múzeum számára.

Csóka Attila: A Magyar Építészeti Múzeum feltámadására vár az egész szakma – ide több minden bekerülhet és láthatóvá válhat. 

Szilágyi Róza Tekla: A biennálé kapcsán kialakított modellt – amiről az elmúlt időszak történései alapján is állíthatjuk: fontos tevékenység – szeretnétek-e valamilyen formában hosszabb távon működtetni?

Csóka Attila: Tudni kell, hogy négyünk együttműködése nem most kezdődött. A Transmodern kollektívában ezzel a témával már foglalkozunk, és feltételezem, hogy fogunk is foglalkozni. A biennálé inkább egy szintlépés. Ráadásul nem pusztán egy tudáscsere hubot kívánunk létrehozni, hanem adott esetben ezt a tevékenységet lehet szolgáltatásként is értelmezni, ami egy bizonyos ponton piacosíthatóvá is válhat.

Smiló Dávid: Építész cégként nekünk legalábbis ez az álláspontunk.

Kovács Dániel: Nekem művészettörténészként nyilván az a célom, hogy ezeket az épületeket továbbra is fókuszba helyezzük. Emellett pedig, ami nem kifejezetten művészettörténészi hozzáállás, szeretném felhívni az adott épületek flexibilis felhasználhatóságára is a figyelmet. Nem vagyok feltétlenül híve az egy az egyben, szegtől padlósarokig való megőrzésnek, főleg nem a modernitás esetében. A KÉK-es városi túrák idén biztosan folytatódni fognak, és szeretnénk ezeket egy Othernity + program során kiterjeszteni más érintett épületekre is. A Virtuális leletmentés csapatával is van partneri kapcsolatunk, úgyhogy oda felkerül mind a tizenkét, a projektben feldolgozott ház teljes anyaga. Vannak terveink, de először jó lenne, ha végre megnyílna a velencei kiállítás, és ki is jutnánk Velencébe. Mert még az sem száz százalék, hogy lehet majd utazni...

A témához több ponton kapcsolódó nyomtatott Artmagazin ezen a linken böngészhető.