„Tudatosan tervező alkotó vagyok, de ösztönösen készítem a műveimet.”
Szirtes Jánossal a nyolcvanas évekbeli munkáiról Kriesch Barbara beszélget.
Az I. kerületi önkormányzat által fenntartott Tér-Kép Galéria Örömfestészet című kiállításán Szirtes János 1985–1990 közötti, magángyűjteményekből kölcsönzött, nagyméretű festményei láthatók.[1] Az interjú ennek kapcsán tekint vissza a művésznek a rendszerváltás körüli években készült munkáira.
Milyen környezetben indult a munkásságod?
A mesterképzést 1983-ban fejeztem be. Már akkor is mindig sorozatokban, projektekben gondolkodtam. Az egyik első ilyen munkám egy grafikai illusztrációs anyag volt, amely Beke László felkérésére került be a CÁPA – Bölcsész Index1983-as számába, az ELTE BTK lapjába. Nagy dolog volt ez számomra, hiszen itt nem cenzúrázott szövegek jelentek meg, és nemcsak a borítót, de az egész illusztrációs anyagot is én készítettem. Korai korszakom formakincséhez fontos tudni, hogy mindig is vonzottak bizonyos technikai ábrák, például a vadászrepülők formái; képeimen ezek sárkányszerű, mitikus alakzatokká váltak. Az ilyen és hasonló motívumok szublimált felhasználása a képzőművészeti folklórizmust, ősi, prehisztorikus ábrázolások, ókori vagy az európai civilizáción kívüli formák átírását és vegyítését jelentette számomra. Ehhez hozzásegített, hogy a technológia és a kommunikáció fejlődése révén és a határok lassú lebomlása által eljutott hozzám a világ múltbéli és az éppen aktuális kulturális és művészeti kincsestára. Különösen nagy hatással voltak rám a dél-amerikai ősi kultúrák – szobrok, vésetek, maszkok, festmények. Volt magyar vonatkozása is ennek: a családi könyvtárban ott volt Malonyai Dezső néprajzi kötete, benne az egész Kárpát-medence népi motívumvilágával. Ezeket az elemeket összevegyítettem, és egy számomra értelmezhető, saját vizuális anyagot kezdtem kialakítani.
Hogyan jelent meg ebben a grafikusi háttered?
Grafikusként mindig is a rétegzésben gondolkodtam: hogyan lehet kétdimenziós felületeken egymásra helyezni rétegeket, hogy az alsó – beolvadó – felület se tűnjön el, hanem tovább éljen a háttérben, miközben egyre élesebb, kifejezőbb rétegek jelennek meg fölötte. Jó példa erre a nyolcvanas évek egyik emlékezetes sorozata, amely az említett vadászrepülők / sárkányok transzformálására épülő Göbzi képekből állt össze. Bútorbrokát anyagot használtam kiinduló felületként, erre festettem rá akrillal és textilfestékkel. Megjelentek rajtuk az ösztönírásaim – önkéntelen, belső gesztusjelek, amelyekkel grafikai rendszert tudtam létrehozni az ezüstösen csillogó felületen. A kompozíciók gyakran feszítettek, repülő alakzatokat idéznek. A képfelületen megjelenő „írásokat” én magam „el tudom olvasni” – emlékeztetnek arra, mit hallgattam közben, mit éreztem, milyen lelkiállapotban voltam az alkotás idején.
Miként járult ehhez hozzá a performanszművész éned?
Bár elsősorban performer vagyok, a képalkotás ugyanúgy az életem része. Azért szeretek képet készíteni, mert ez számomra öröm, és ott van bennem a remény, hogy ezt az örömöt, ezt az energiát át tudom adni a nézőnek is. Amikor befejeztem a tanulmányaimat, azt is éreztem, hogy még nem vagyok kész. Ezért kezdtem el mélyebben foglalkozni a néprajzi és őskori szimbólumokkal. Múzeumokba, állatkertekbe jártam – másoltam, rajzoltam, de közben egyre inkább foglalkoztatott a kérdés: miért másolom ezeket, hol vagyok én ebben, hol vannak a gyökereim? Így kezdtem keresni a saját rendszeremet. Nem a figurát kerestem, hanem valamilyen dinamikát. Erőt, energiát. Ezt keresem a mai napig.
Milyen jelentősége van a festésben a testnek?
Gesztusokkal dolgozom. Tanárként is fontosnak tartom ezt. A gesztus nyomhagyás. Ha táncolok, nyomot hagyok; ha mozgok, felkarcolok helyzeteket. Édesanyám zenetanár volt, azt tanította először a gyerekeknek, hogy lazítsák el a csuklójukat. Más lesz a vonal, ha ujjpercből, más, ha csuklóból, és megint más, ha karból dolgozunk. Ezek a mozdulatok, ezek a gesztusok nyomokat hagynak – és bízom benne, hogy ezekkel az energiákat is rögzíteni tudom. A korai korszakomból jól szemléleti ezt az Özvegy című képem, amely 1988-ban készült. A gyűjtött néprajzi, ősi motívumok itt is érvényesek – de itt már magamévá tettem ezeket. A háttérben akvarelles hatású, színes puzzle-szerkezet van, ebben jelennek meg a fehér motívumok, amelyek a dinamika forrásai. Két fő motívum van rajta, amelyeket humanoid lényeknek látok, a maguk absztrakciójában. Az Özvegy címmel személyesítettem meg a képet, mert számomra ez a kép hangulata. Nem akarom, hogy ebbe bárki bármit belelásson. Ez nem hasonlít semmire. Ez az, ami.
A mostani kiállítás vivőképe az arany háttérre épül. Mi inspirált erre?
Az Aranyköpés egy sorozat első darabja. Itt szabadon lehet asszociálni. A két entitás több részre szakad benne. Ekkor kezdtem el arannyal dolgozni. Ha megnézem az ortodox ikonokat, nagyon tetszik, hogy ezek az ikonok évszázadok nyomat viselik magukon – de az arany mindig örökérvényű marad, nemcsak a nemes csillogása, hanem éteri szakralitása miatt is. Ma már olyan lakkfestékekkel dolgozom, amelyek aranyport is tartalmaznak, de ennél a képnél ez még nem volt meg. Ezért technikai újítást használtam, technocol rapiddal ráfröccsentettem és ráfújtam lakksprét, így a felület még jobban csillogott, s ezt a mai napig is megőrizte. Ez nagyon tetszett nekem, mert még jobban kihozta a rétegek kapcsolatát, közelségét, távolságát. Itt a fehér entitás zárja a kompozíciót. Öt-hat réteg együtt jelenik meg, gyakran egymást takarva, egy térben. Szerintem ez is egy emberi helyzet. Például egy emberi kommunikáció során is szűrnöm és koncentrálnom kell. Akár tánc közben – vagy rendben vagyok, vagy valamilyen dinamikával harmonikus vagy diszharmonikus viszonyba kerülök.
A kiállítás záróképe viszont már kevesebb réteget használ.
A Batthyány I. már az I. kerületi műtermemben készült, ahová 1990-ban költztem be. Lazább, középre záró kompozíció. Lavírozott alap van a háttérben, arra kerül rá ez a nagy záró rendszer – egy entitás. Ennél a sorozatnál nem volt szükségem több rétegre. Amit ki akartam fejezni, ezzel is el tudtam mondani. Tudatosan tervező alkotó vagyok, de ösztönösen készítem a műveimet. Mindig vannak előtanulmányok, ám amikor elém kerül egy fehér vászon, soha nem döntök el minden részletet előre. A színhasználat nálam mindig a pillanatnyi érzelmeim leképeződése. Ebben hiszek – mert így tudom kifejezni a pillanatnyi hangulataimat.
A kiállítás kulcsa, hogy privát kollekciókból kölcsönzött művek láthatók. Hogyan viszonyulsz a magángyűjtőkhöz?
Talán éppen a képeim érzelmi töltöttsége miatt alakult ki néhány gyűjtővel mély, személyes kapcsolatom. Jó példa erre Szép Péter, aki sajnos már tíz éve nincs közöttünk. Tetszettek neki a képeim, ez őszinte beszélgetésekre adott módot, idővel igazi barátok lettünk. Mint egy jó borgyűjtő, minden évben választott tőlem egy képet. Így az ő gyűjteményébe került be talán a legtöbb munkám. Igazi gyűjtőszenvedély, egyúttal az üzletember korrektsége volt benne. Akiket gyűjtött, azokat végigkísérte több életszakaszukon. Ő vette meg a Jung című képet is, amely ma már Zimányi László kollekciójában található. Ezen a festményen különböző nézőpontok jelennek meg, nincs egyetlen, domináns, például horizontális szempont. Az egyik réteg mindig kimozdítja a másikat. Ez maga a komponálás folyamata. Ebben az esetben a fekete záró motívumrendszer bezár középre, és így alakít ki egy jobbra felfelé néző kompozíciót.
Honnan merítetted a képeidet átható energiát?
Ekkor még nem tanítottam, az időm nagy részét alkotásra fordíthattam. Ezt tükrözi a kiállításon például a Mohamed című kép ereje is. Feltűnő lehet a cím; ezt sosem döntöm el előre. Cím nélkül kezdek el festeni, ám ez nem azt jelenti, hogy téma nélkül. A téma számomra mindig abban a módszerben, dinamikában, rétegezésben van, amelyet kidolgoztam magamnak. Ezen a felfogáson mindig egy kicsit változtatok, de végigkíséri az életemet. Ezen a modellen belül ez a festmény zárt kompozíció, a keretein belül él. A háttérben már megjelennek az ösztönös, szabad írásrendszerek, sőt ezek a fekete rétegben is ott vannak. A fekete rétegre jön rá a fehér ösztönírás, ami szőnyegszerű hatást kelt; lehetnek organikus vagy geometriai motívumok is. Aztán visszafestek feketére, így adom meg a kép dinamikáját. Ennél a képnél ez volt az újítás számomra: lavírozott alap, rá fekete réteg, bele a fehér, aztán vissza feketével. Ez a visszafestés volt új ebben a sorozatban. A Montezuma című képen még erősebb a kalligrafikus írás, mégis a háttérben felsejlő felületeket uralja a fekete, nagy, zárt motívum. A fehér réteg ebbe szövődik bele. Itt is a dinamika és a színösszhatás volt fontos számomra. Ez megint hangulati kérdés. Ebben az értelemben nevezhetem magam koloristának.
Ezekben az években a festésen kívül más műfajban is dolgoztál?
Papíralapú munkákat is készítettem. Legelső gyűjtőim közé tartozik Hunya Gábor, akinek figyelmét éppen a grafikai munkásságom keltette fel. Szabad gondolkodásbeli magatartást látott bennem. Az lett az egyik legtöbb részből álló sorozatom. Véletlenül jutottam hozzá a kisebb, fekvő formátumú keretekhez, amelyek érdekelhették a gyűjtőket. Addig nagyobb képeket készítettem, és egy nagy képen a művész karjának lendületéből születő gesztus jobban működik, mint kicsi felületen. Grafikában viszont már a 70x100 is óriásinak számít. A papíralapú munkákban visszatértem a lakásban is elhelyezhető mérethez. A kis méretnek is vannak előnyei, például ajándékba lehet adni. A papíralapú sorozat készítése során rájöttem, hogy a kisebb méretű képeket is képes vagyok uralni – a szabad, ösztönös írásrendszerem működik kisebb keretek között is.
Szirtes János: Örömfestészet
Tér-Kép Galéria, Budapest
A kiállítás 2025. szeptember 6-ig látogatható.
Fotók: Várfok Galéria
