Három hónapot kellett várni, hogy megnyíljon a Budapest Galéria napjaink legégetőbb problémáit feldolgozó kiállítása, az Eddig minden rendben. A mindennapi szorongásainkat, a teljesítménykényszert, a munkából fakadó kiégést, valamint az erre adott reakciókat vizsgáló tárlatot a vírushelyzet kényszerítette parkolópályára, ám még aktuálisabbá vált általa. Gadó Flóra, a kiállítás kurátora mesél arról, honnan ered a találó címadás, mennyiben segíthetnek az alkotások a mindennapi problémákon, vagy hogy milyen minták figyelhetők meg a hazai és a nemzetközi művészek témára adott reakcióit illetően.

Lépold Zsanett: A kiállítás alapvetően aktuális a 21. században – amihez pl. a technológiai fejlődés nagyban hozzájárult –, de időközben a pandémia beköszöntével még inkább az lett. Miért éppen ezt a kérdéskört dolgoztad fel?

Gadó Flóra: Eredetileg azok a hétköznapi rítusok érdekeltek, amik egyfajta kiutakként vagy válaszokként jelennek meg a különböző aktuális problémákra vagy nehézségekre. Elkezdtem olyan munkákat keresni, amelyekben a ritualitás a kulcs – akár személyes, akár kollektív módon. Aztán azon gondolkodtam, miért érdekelnek ezek a hétköznapi rítusok, mire próbálnak választ adni, és tulajdonképpen így jutottam el oda, hogy meg kell fordítani a kérdést: a probléma magjához, a kezdőponthoz kell visszalépni, hogy mire válaszolnak ezek.

Volt pár művész munkája a fejemben – például Adelina Cimochowicz lengyel képzőművész alkotása, amit két éve láttam, azóta szeretném valahol bemutatni, csak nem találtam meg rá a megfelelő helyet, kontextust. Elkezdtem olyan műveket keresni, amik picit tágabb értelemben foglalkoznak a szorongással és a stresszel, és azon belül is érdekesnek találtam megnézni, hogy a munka fogalmával hogy fonódik össze a kiégés állapota. Végül arra jutottam, hogy annak érdekében, hogy ne legyen ennyire depresszív a kiállítás, jó lenne kombinálni a két oldalt: a problémát előtérbe állító munkákat és azokat a lehetséges válaszokat vagy megoldási javaslatokat, amik még az eredeti ötletemben szerepeltek.

Honnan jött a kiállítás címe, ami a La Haine (A gyűlölet, 1995, r.: Mathieu Kassovitz) kultfilm egyik kulcsmondata?

Mindig gondban vagyok a címadással, egy időben rendszeresen apukám segítségét kértem, hogy segítsen címet adni szövegekhez, kiállításokhoz. Most valahogy könnyebben ment: igazából már az első ötletem is az volt, hogy arra utaljon, hogy most még minden oké, minden rendben, de igazából így dől össze az egész. Franciául volt meg a fejemben – pont a kultfilmsége miatt –, és rákerestem, hogyan hangzik a mondat a szinkronos és az angol verzióban, és rájöttem, hogy ez pont tökéletesen megragadja a kiállítás problémafelvetését, hiszen egyrészt figyelemfelkeltő, másrészt elég ironikus ahhoz, hogy lehessen érteni, hogy itt pont az ellenkezőjéről van szó. Meg nagyon jó az anekdota is a filmben, hogy milyen kontextusban hangzik el mindez (épp az ötvenedik emeletről zuhan le egy férfi, miközben azt mondogatja: „Eddig minden rendben, eddig minden rendben...” – a szerk.). Egy ismerősöm mondta is, hogy ezt a jelenetet A hét mesterlövészből vette át Kassovitz.

Végül arra jutottam, hogy alcímet sem adok, mert ez magába foglal mindent. Amikor a koronavírus alatt/után voltunk, az is fölmerült, hogy ezt valahogy magyarázni kéne, ne legyen félreérthető. Végül is arra jutottam, aki elolvassa a kiállítás szövegét, annak megmagyarázza, hogy még a járvány előtt született a cím – és értelemszerűen a kiállítás koncepciója. Bíztam benne, hogy ezt senki sem érti félre, nem gondolja eufemizmusnak.

A kiállítás egyik része kifejezetten a mindennapi élet szorongásaival, félelmeivel, illetve az ezekhez kapcsolódó gyakorlatokkal, rítusokkal foglalkozik. Mik azok a csomópontok, kérdéskörök, amelyek a legjellemzőbben megjelennek a kiállítótérben?

Mindenképp fontos dolog, amit Nagy Zsófia írt a kritikájában a Dunszton, hogy azért alapvetően ez egy középosztálybeli felvetés. („Azonban téves lenne azt gondolni, hogy a munkákban érintett problémák közös megbeszélése lesz az a nagy közös élmény, amely minden kortársat egyformán érint és létrehozza a közös tapasztalatot, ami akár közös cselekvést, mozgalmat is eredményezhetne. A művészek, az ő közegük, illetve a kiégést és szorongást megtapasztaló tágabb középosztály az, akinek ideje, lehetősége és nyelvezete is van a szorongás és pánik beazonosítására és megragadására.”) Tehát nem érint egyformán mindenkit, de ez egy olyan helyzet, amit nem is akartam feloldani ezzel a kiállítással.

Ahogy minden kiállítás esetében, itt is ott van a személyes viszonyulásom. Azt éreztem, hogy a koronavírus hatására sok olyan téma került előtérbe, amiket korábban nem beszéltünk meg nyilvánosan vagy kevesebbet kerültek szóba. Nekem fontos volt, hogy elinduljon a diskurzus a mentális egészségről, azokról a helyzetektől, amik tulajdonképpen valamilyen szinten mindenkit érintenek, de nagyon sokszor azt gondoljuk, hogy nem elég fontosak vagy komolyak ahhoz, hogy beszéljünk róluk. Ezek a munkák nekem pont azért voltak lényegesek, mert már korábban előtérbe állították ezeket a témákat, sokkal hamarabb megpróbálták valamilyen módon a mindennapi szorongásokról és az erre adott válaszokról beszélni. Ugyanakkor természetesen új jelentésrétegek rakódtak ezekre a művekre a vírus miatt, de a lényeg az, hogy egyáltalán a beszéd elinduljon és lássuk, nem vagyunk egyedül ezekkel a helyzetekkel.

Az egyik csomópont a személyes vonzata a témának. Sok munkában megjelenik, hogy a mikroszinten jelentkező stressz hogyan szűrődik be a hétköznapokba. A szorongást úgy is el lehet képzelni, hogy egy adott helyzetben elkezded a legrosszabb végkimenetet projektálni, tulajdonképpen attól félsz, hogy ez fog megtörténni. És van az a szint, amikor már a legelemibb működésedben is benne van – például ha bekapcsolod a laptopod.

A másik ilyen csomópont a munka, vagyis a munkához való viszonyunk, és hogy ez hogyan változott meg az elmúlt évtizedekben. Némileg túlzásnak tartom, hogy harminciksz évesen kiégésről beszéljünk, de sokan vagyunk abban a helyzetben, hogy elgondolkozunk azon, miért is csináljuk, amit csinálunk – főleg, aki kulturális területen dolgozik és alapvetően (Magyarországon) elsősorban nem azért választotta, hogy sokat keressen. Néha csak megállsz és elgondolkozol, hogy mi az, ami motivál. Szerintem sokan nehezen tudják elképzelni, hogy olyan munkában is eljuthatsz arra a pontra, hogy teljesen „szétcsúsznak” a dolgok, amit amúgy azért is választottál, mert a hivatásod, szereted. Az állandó rohanás, a felaprózódás, a túlvállalás fontos szimptómák, amik akár kiégéshez is vezethetnek, de nem szükségszerűen, viszont nagyon meghatározzák a mindennapjainkat. A korona meg még rátett egy lapáttal, mert még többet kezdtünk el beszélni a munkáról, akár a megváltozott körülmények, akár a megnőtt munkanélküliség kapcsán, de valahogy keveset érintjük az alapvető kérdéseket, amik igazán fontosak ezzel kapcsolatban, akár a motivációnk, akár az, hogyan csúszik ez össze a szabadidőnkkel és az életünk egyéb területeivel.

A harmadik csomópont: a kiutak. Igazából itt az az érdekes, hogy nagyon erősek az egyéni helyzetek és válaszok a kiállításon. Valahol nem annyira meglepő, hiszen egy erősen individualizált világban élünk, ezért sok olyan mű van, ahol nagyon hangsúlyosak az egyéni válaszok, de összefügg azzal is, hogy nem úgy gondolunk a közösségekre vagy a kollektivitásra, mint régen. Ember Sári fotósorozatában megjelenik például egy közösségi megoldás, de alapvetően az dominál, hogy mennyire egyedül vagyunk ezekben a helyzetekben. Úgy érezzük, egyedül kell megoldást találnunk.

A cél az volt, hogy sokféle kiút jelenjen meg, és legyenek olyanok is, amik megpróbálnak valahogy az előbb említett módon közösségi szinten vagy akár kisebb csoport (akár család) keretén belül megoldást találni, ami közben nem biztos, hogy mindenkinél működik és az sem biztos, hogy az az egyetlen út. Sőt valószínűleg mindenkinek az életében párhuzamosan jelennek meg a különféle kiutak vagy túlélési stratégiák. Tehát megjelennek ezek a csoportos törekvések is, noha ez nehéz ma, 2020-ban egy olyan világban, ahol alapvetően nem az dominál, hogy közösségben gondolkodj. 

Közben van egy szekció, ahol pedig a művészek reflektálnak saját területük problémáira, félelmeire – itt egyszerre jelennek magyar és nemzetközi alkotók munkái. Mit gondolsz, ezek a problémák mennyire homogének Magyarországon? Miben látsz hasonlóságot vagy éppen különbséget a különféle országok szorongásait, félelmeit vagy az ezekre adott reakciókat illetően?

Amikor arra jutottam, hogy nem (csak) a „hétköznapi rítusaink” lesznek a középpontban, akkor gondoltam, hogy megnézem, magyar és régiós művészek munkáiban a tágabb problémafelvetés hogy jelenik meg. Az érdekes volt, hogy amikor gyűjtögettem a munkákat, azt a tendenciát tapasztaltam, hogy a külföldi művészek – akár Adelina Cimochowicz lengyel, Kateřina Konvalinová cseh vagy Madalina Zaharia román művésznél – régóta dolgoznak ezen, náluk ez egy hosszabb folyamat része, és amikor leveleztünk vagy találkoztunk, kiderült, tágabb értelemben is foglalkoznak a mentális egészség kérdésével. Míg a magyaroknál azt éreztem, hogy ez a téma kicsit rejtettebben van jelen, ezért is volt az, hogy próbáltam arra figyelni, hogy legyenek absztraktabb vagy poétikusabb munkák. Kristóf Krisztián és Szemző Zsófia munkái voltak azok, amiket szerettem volna egy kicsit ellenpontként használni a nemzetközi „történetmesélős” videók mellé. A magyar művészek munkáiban ez valahogy – ami kicsit az egész magyar társadalmat is jellemzi – részben elnyomva vagy rejtettebben jelenik meg. Nálunk inkább a munkakérdés dominál. Ide tartozik Varju Tóth Balázs munkája is, ami azért izgalmas, mert egy egyszerű kiindulópontból egy iszonyú nagy „mind map” születik, sok olyan dolog hangzik el, ami az embert továbbgondolkodásra készteti akár a saját életével kapcsolatban is. 

A kiállításon vannak olyan munkák, amelyek gyógyírt kínálnak vagy legalábbis lehetséges kiutat a stresszből, a mókuskerékből. Mit gondolsz, ezek mennyiben tudnak segíteni?

Amellett vagyok, ahogy már említettem is, hogy már az segíthet, hogy beszélünk ezekről, vagy hogy látjuk, más is küzd ezekkel a problémákkal. Nem gondolom, hogy van egy tuti módszer vagy egy biztos recept, ezért is hoztam be többféle dolgot. Tavaly voltam Pozsonyban egy téli egyetemen, ott is előjött ez a téma. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy nagyon sok olyan módszer van (self-help és a pozitív pszichológiát javasló könyvek, filmek, appok stb.), amik igazából nem azt szeretnék, hogy igazán kikapcsolódj meg föltöltődj, hanem – valamilyen módon a kapitalista folyamatba beágyazva – átmeneti megoldást biztosítanak, és az a céljuk, hogy a pihenés után még hatékonyabb legyél, visszatérj a mókuskerékbe. Termékké vált ez az igény is – indirekt módon.

Ebből a szempontból érdekes Jenny Odell könyve is, a How to Do Nothing, amiben arról ír, mit ért a semmittevés alatt, hogy mit gondol azokról a fogalmakról, amik sokszor negatív előjellel jelennek meg a mostani világban – mint a semmittevés vagy a lustaság. Ilyen az alvás is, ami a kiállításon is szerepel, Barbora Kleinhamplová és Tereza Stejskalová közös munkája, az Alvók manifesztuma foglalkozik ezzel. Ezeket a fogalmakat nem diszkriminatív módon kezeli, hanem segít meglátni bennük a potenciált. Visszatérve Odellre, a semmittevés alatt nem azt érti, hogy nem csinálsz semmit, hanem egy megváltozott perspektívát, amiben máshogy nézel a világra, nem pontosan azzal foglalkozol, hogyan lehetne valamiből minél több dolgot kihozni – amit magamon is érzek, és amivel mindenki küzd –, hanem olyat csinálni, ami jó érzéssel tölt el, annak ellenére, hogy nem látod a kimenetelét, a hasznát.

Megtalálni ezekben a struktúrákban azt a saját egyéni választ, ami segít abban, hogy ezeket kezeld – sokféle lehet és valószínűleg egy folyamatos keresés. Abban bízom, hogy az ilyen kiállítások és munkák segíthetnek abban, hogy elkezdjünk ezen gondolkodni.

Tervezed továbbvinni a témát?

Sokat foglalkoztam korábban múltfeldolgozással, az érdekelt, a múltat hogyan látják a jelenből – mikro-, családtörténeteken keresztül –, de nagyon jó érzés volt most valóban aktuális kérdésekkel dolgozni, amiben nincs meg a történelmi távlat vagy visszatekintés gesztusa. Most az a terv, hogy jövőre lenne egy kiállítás, ami a kiutakat, a megoldásokat és a közösségi és egyéni rítusok témáját vinné tovább a táncon és a mozgáson keresztül.

Eddig minden rendben
Kurátor: Gadó Flóra
Kiállító művészek: Adelina Cichowicz, Ember Sári, Barbora Kleinhamplová és Tereza Stejskalová, Kateřina Konvalinová, Kristóf Krisztián, Virginia Lupu, Szemző Zsófia, Varju Tóth Balázs, Madalina Zaharia
Helyszín: Budapest Galéria (1036 Budapest, Lajos utca 158.)
Megtekinthető: 2020. szeptember 6-ig