TOPlista 2020, avagy mit köszönhetek a járványhelyzetnek?

Visszapörgetve a tavalyi évet, a kezdeti sokk után az első jó élmény az acb galéria első online kiállításmegnyitója volt, illetve az, hogy a Tilos Rádió aznapi adásában (az Alkotás útjában, ami a műsor gazdája, Sugár János szerint valójában élőbeszéd-demonstráció) más vendégekkel közösen bejártuk a kiállítás terét, és megbeszéltük, ki mit lát, és arról kinek mi jut az eszébe. Ez olyan koncentrált figyelmet jelentett, amit élő megnyitón nem igazán lehet átélni. (A megnyitó műfaja alapvetően elavult: az, hogy valaki felolvas egy általában laudációszerű szöveget, már csak amiatt érdekes, mert annyira régies aktus. Nem mindig lehet rá odafigyelni, és csak ritkán ad igazi inspirációt a művek megnézéséhez, inkább rögtön beszűkíti az értelmezési lehetőségeket. Hagyományőrzés és egy oktatási-hatalmi helyzet képzőművészeti színtérben megjelenő mutációja, majdnem olyan, mint egy adott művészről szóló cikkben felsorolni annak állami díjait.)

Tehát olyan közös, értelmező mű-nézegetésben még alig volt részem, mint most, amikor kb. hatan otthon ülve, a gépet nyomkodva, a technikát próbálgatva, skype-on beszélgettünk egymással tényleg az akkor és ott kiállított művekről. Különben is, már kb. 2 hónapja nem volt kiállításon az ember, így az új művek – vagy csak új kontextusba helyezett régi művek – látványa nagy hiányérzetet orvosolt, miközben akkor még nem telítődött az agyunk a képernyő adta redukált, deformált élménnyel.

Közben aztán jött a nyár, a lakásból szinte minden este látni lehetett, ahogy a Várban a Teherelosztó tömbje felizzik, mert az üvegfelületen tükröződik a lemenő nap. Hosszú búcsú volt; akkor már lehetett tudni, hogy mindjárt kezdődik a Várnegyed valódi, barokk-klasszicista léptékéhez igazodó, tagolásában a Hiltonra rímelő épület bontása, pontosabban akkor még úgy volt, hogy csak a brutalista tornyot bontják, pedig az szépen átvezette a szemet a Levéltár brutális, megalomán historizáló tömbjéről a vároldal házainak vonalára. Közelről is sokszor megnéztem az épületet, aztán a körbekerítését, akkor még reménykedve, hogy hátha figyelembe veszik a szakmai tiltakozást és nem esnek neki a magyar modernista/brutalista építészet egyik legnagyobb teljesítményének. A Várban egyedül sétálni, a Hiltont fotózgatni, majd a teljesen üres Mátyás templomot bejárni a historizáló falfestés minden fajtáját végignézve szintén a járványhelyzet hozadéka volt, akárcsak az, hogy az ember egyedül lehet a tihanyi altemplomban. Semmitől sem válik annyira átélhetővé a történelmi folytonosság, mint amikor magától jön rá az ember, hogy jé, az altemplom oszlopait ugyanabból a vörös homokkőből faragták, mint a felsőörsi templomot, meg arrafelé azóta is mindent, egészen a nyaralók kerítéséig.

Nyáron és kora ősszel egyébként nem csak kinti sétákra volt lehetőség, vagy a templomokba bemenni, mint az év többi részében, hanem kiállításokra is: például Sean Scully-műveket lehetett élőben nézni a Nemzeti Galériában. Itt nagyon fontos az „élőben”: Scully hatalmas képeivel muszáj egy térben lenni ahhoz, hogy hatásukat kifejthessék, kell, hogy lássuk a felületüket – ezt azért is írom, hogy mindenki rohanjon majd, amikor feloldják a zárlatot, mert a kiállítás még áll, és ezt nehogy kihagyja bárki is, főleg azok ne, akik Bécsben sorbaálltak Rothkóért. 

Az a kiállítás is emlékezetes volt, amit a Kisterem galéria rendezett egy régi, romos pesti palotában. Néhol még megvan a falakon az eredeti arany tapéta, vagy az akkori, mondhatni Kincsem korabeli falfestés (a palota a híres ló tulajdonosáé volt), és kb. ugyanannyira volt inspiráló kiszabadulni kortárs művek nézegetésekor a whitecube-helyzetből, mint egyedül lenni a Mátyás templomban. Ez a kiállítás már bezárt, de megörökítettük: videón megvan minden, a címe is nagyon tetszett: Végre tanulhatunk valamit – és ez valahogy már az egész mostani helyzetre kiterjesztődik, elvileg meg kellene tanulnunk nem terepjáróval közlekedni a városban, sőt, még csak kocsival is alig. Nem kellene fast fashion termékeket venni, nem kellene a most kitalált, a 25 éven aluliak otthonteremtését elősegítő állami utófinanszírozást kihasználandó nekiesni újra az alig öt éve felújított lakásnak, nem kellene mindent, mindenhol, de még a dabasi homokon is, lekövezni stb. stb., nem sorolom – ezt is meg kell tanulni, nem írni ennyit, amikor csak egy toplista a kérés :) .

De még muszáj kitérnem valamire: a szerkesztőségünknek otthont adó Loffice új helyre költözött, így mi is: a 8. kerületbe, a Rákóczi tér mellé, és a környékkel teljes szerelembe estem – eleve itt a Feri, itt az ISBN, és akkor még csak a körúton inneni részt említettem. A Loffice teljesen új épületének földszintjén is lehetett kirakatkiállítást csinálni, ezt az új műfajt szintén a járványhelyzet szülte: itt Romani Design ruhák, tárgyak kerültek ki, annak örömére, hogy már tíz éves a márka. Aminek lényege ugyanaz, mint az Ali babáról szóló mese legjobb része: amikor a negyven rabló egyike megjelöli Ali babáék ajtaját, hogy tudják, kiket kell a többieknek másnap megölnie, Ali baba okos szolgálónője a környék összes ajtajára felrajzolja ugyanazt a jelet. A Romani Design ugyanígy működik: a stigmatizációt, ha az mondjuk a „cigányos” öltözködéssel fonódik össze, úgy lehet megszüntetni, hogy sok emberre adunk cigányos ruhát. És ennek van inverze is: az utolsó színházi előadás, amit élőben láttam, a Pintér Béla társulat Vérvörös Törtfehér Méregzöld című, 2200-ban játszódó darabja volt. Magyarországon a romák vannak többségben, a magyar történelem nagy alakjairól már bebizonyították, hogy mindegyikük ereiben folyt cigány vér. De nem akarom elmesélni, erre is rohanhat majd mindenki, ha kinyitnak a színházak, az Újpesti Rendezvénytérbe; már az is nagyon tetszik, hogy ott megy, és nem a belvárosban. Benedek Mari jelmezeiben pedig az a jó, hogy a ruhák snittjében honfoglaláskori érzet keveredik mai öltöny- és kosztümszabásvonalakkal, az anyagok némelyike indiai hatású, a többit pedig tv-show-k műsorvezetőinek stylistjai is választhatták volna... tehát pont csak a direkten roma motívumok hiányoznak. Van helyettük világító busó álarc ad absurdum vitt maszkként.

Az olvasást sem lehet kihagyni, ha a járványhelyzet hozadékait akarjuk számba venni: egy olyan könyv került a listámra, aminek magyar fordítását még nagyon régen, 1979-ben adta ki az Európa, bután megváltoztatott címmel, érdektelen borítóval – talán ezért is maradt visszhangtalan. A művet A zaragozai kéziratként (Manuscrit trouvé à Saragosse) ismeri a világ, de nálunk Kaland a Sierra Morenában címmel kell keresni az antikváriumokban. Szerepelnie kellene a tananyagban, mert alapmű, szerzője Jan Potocki, lengyel arisztokrata, a regény pedig olyan, mint az Ezeregyéjszaka, minden történetből újabbak ágaznak le, minden szereplő elmeséli az életét. A felvilágosodás korában vagyunk, azon a vidéken, ami még mindig őrzi a különböző kultúrák találkozásának nyomait, az arab/mór/zsidó hatást. Ami a legmeglepőbb: egy, a 19. század legelején íródott könyv ugyanazokat a problémákat járja körül, ami most is a legégetőbb. Amikor mindenféle ismeretanyag és információ zúdul ránk, akkor mi alapján tudjuk eldönteni, melyik az igaz? Ha a holland nevű főhősnek két gyönyörű muzulmán nő azt állítja, hogy távoli rokonai és még el is csábítják, akkor ők az ördög megtestesülései vagy segítők egy fantasztikus családi kincshez vezető úton?

A szerzőt nem véletlenül foglalkoztatták ilyen kérdések: már huszonéves korában bejárta szinte az egész akkor ismert világot Marokkótól Mongóliáig, gyűjtött ásványt a kínai határon, kutatott Egyiptomban, elkészítette Oroszország európai részének archeológiai atlaszát, de ott volt Blanchard mellett is, amikor az léggömbjével a levegőbe emelkedett. A zaragozai kézirat tulajdonképpen összehasonlító vallás- és kultúrtörténet regényformában elbeszélve, amiben a különböző világképek és istenképzetek, a dél-amerikaitól a jezsuitákéig különböző emberi sorsokként jelennek meg. Néha kifejezetten viccesen, de nem valami Candide korabeli humort kell elképzelni, hanem teljesen mait. Ha nem hangzana olyan rosszul, hogy kötelező, akkor azt mondanám, az Európai Unióban ilyen olvasmánnyá kellene tenni ezt a francia–lengyel regényt. Így csak kiemelten ajánlott, főleg ezekben az időkben.

És van még egy élmény, szintén régi szöveggel kapcsolatos, de színházi: nagyon jó volt a Tarnóczi Jakab által rendezett Bánk bán, már online közvetítésként nézve. Volt már egy Zsótér-féle Bánk bán, amit a Vakok Intézetében adtak elő, Nagy Zsolt volt Bánk, és egy hatalmas szürkemarha volt a fő díszletelem, az adja magát előzményként, de itt a Katona József Színház Sufnijában, egy vadászati kultúrkörbe helyezett verzióban az volt a fantasztikus, hogy a monológok, dialógok, az egész szöveg vált eddig soha nem látottan értelmessé. Itt nincs is teendő, ez már kötelező olvasmány. Ami azért ebben a formájában élvezhetőbb lenne, az iskolásoknak is.

És majdnem kimaradt a zene: valamikor szeptember elején mentem a Klauzál utcában, amikor éneklést hallottam, az Ég a város, ég a ház is kánon szólt a Dob utca sarkán, egy csomó fiatal volt ott hangszerekkel a kézben, ők énekeltek. Mint utóbb kiderült, zeneakadémisták tartottak még egy utolsó próbát, mielőtt koncertet adtak volna a Színművészeti előtt az ottani egyetemista társaknak, szolidaritásból.