2017-ben az Európai Filmdíj gáláján A négyzet volt a legsikeresebb alkotás, a svéd–német–francia–dán koprodukció hét jelölésből ötöt váltott díjra. A film, amely a cannes-i fesztivál fődíját, az Arany Pálmát is elnyerte, egy múzeumigazgató kényelmes, rendezett életének abszurd fordulatokkal teli összeomlását meséli el. A főszerepet játszó Claes Banget most újra láthatjuk a mozivásznon A hazugság színe című alkotásban, ezúttal kritikusként.

Hogy mi köze van egymáshoz a Ruben Östlund rendezte A négyzet-nek és a mozikban most látható, Giuseppe Capotondi rendezte A hazugság színének?

Östlund filmjében Claes Bang rideg profizmussal játssza a magát erkölcsileg szinte támadhatatlannak tartó – hiszen saját olvasatában egy nagyobb/fontosabb, sok ember számára mégis érthetetlen jóért dolgozó – kurátort. Giuseppe Capotondi idén bemutatott A hazugság színe című filmjében szintén ő alakítja a főszerepet, aki mind stílusában (északias, egyszerű szabású, de megkérdőjelezhetetlenül drága ruhák, karcos arcéleket láttató, a legfrissebb trendnek megfelelő és gyakori fodrász-időpontot igénylő frizura, kifinomult mozdulatok), mind szakmáját illetően hasonló Östlund pórul járt kurátorához. 

Claes Bang Capotondi filmjében egy európai származású kritikust alakít, aki éppen Olaszországban dolgozik, ahol egy gyűjtő meghívására A Jövőbeli Munka reményében a Comói-tó partjára látogat éppen aktuális randevújával. Hamar kiderül, hogy a film főszereplőinek találkozási jelenetéül is szolgáló hakni során a kritikus által az előadásában eljátszott és a hallgatóságot többszörösen félrevezető apró hazugságok valójában előrevetítik főszereplőnk valódi jellemét (ez az első és utolsó spoiler az írásban!). Érdekes, hogy a kritikus, habár látszólag egy frissen kiadott könyve bemutatóturnéját járja végig, előadásmódjának bulvár jellege kifejezetten elkeseredett, tetteivel a fizetség után és nem a valódi szakmai kihívások után szalad – és amikor valóban találkozik eggyel, elismertsége ellenére sem tudja azt megfelelően kezelni. De erről ennyit, különben lelövöm a poént.

A hazugság színe Charles Willeford 1971-es, Narancsvörös eretnekség című könyve mentén született. A Capotondi-film kritikus figurájával kapcsolatban viszonylag hamar nyilvánvalóvá válik: erkölcsileg romlott karakter, akit leginkább az különböztet meg a szintén Claes Bang által játszott kurátortól, hogy romlottsága nemcsak a szakmájában és magánéletében, nemcsak szavak szintjén nyilvánul meg, hanem valódi tragédiát is okoz.

A főszereplőt játszó színészi egyezés mellett – tényleg csak nekem ütött szemet, hogy Bang az európai filmek szintjén kezd beleesni a jóvágású, de rossz életű bölcsész férfi sztereotípiájába? – nyilvánvaló, hogy mindkét tárgyalt film képzőművészeti fókuszú. És mint olyanok, az atmoszféra és a film világának megteremtése érdekében kénytelenek képzőművészeti alkotásokat használni díszleteikben.

Ismervén a képek, művek, művészeti hivatkozások jogilag rendezett hátterű szerepeltetése mögött rejlő útvesztőket – képügynökségek, jogörökösök, galériák és művészek sokszor átláthatatlan hálóján kell átverekednie magát az embernek, még akkor is, hogyha egy kis méretű képet szeretne újraközölni a cikke illusztrációjaként –, nem csoda, hogy a legtöbb művészeti ihletőségű film nem valódi műalkotásokat, hanem csak a sokunk által ismert képzőművészeti szupersztárok iskolában is tanított műveire emlékeztető, azok stílusát utánzó képeket használ a képzőművészeti világ atmoszférájának megteremtésére. 

A teóriám alátámasztásának tökéletes illusztrációja A négyzet körül kialakult helyzet – hiszen a film központi momentuma a Lola Arias nevet viselő kortárs képzőművész a film címével megegyező címet viselő köztéri munkája. A filmben az alkotót sosem látjuk, neve csupán említés szintjén merül fel a dialógusban. A probléma csak az, hogy valójában létezik egy argentin származású, színházi és performatív munkákkal foglalkozó Lola Arias nevű művész, akitől senki nem kért engedélyt neve felhasználására, így ő pert indított az alkotók ellen. Különösen kellemetlen, hogy az igazi Lola Arias eredetileg kisebb szerepet játszott volna a filmben, de annak végső vágatában már nem szerepel. Annak ellenére, hogy részt vett a forgatáson, azt állította, hogy nem volt tudatában annak, hogy a nevét használni tervezik, és nem tetszik neki, hogy a filmben egy műalkotással azonosítják, amit ő maga „banális”-nak tart.

Ugyanitt érdemes megemlíteni Florian Henckel von Donnersmarck Mű szerző nélkül című filmjét, amiről két cikket is közöltünk korábbi Artmagazin lapszámokban (ezek itt és itt olvashatók). A Gerhard Richter életének történetéből táplálkozó film, habár a főszereplő festő karakterének nevét megváltoztatták, érdekes elegye a valóban megtörtént eseményeknek és a dramaturgia érdekében eltúlzott vagy éppen teljesen megváltoztatott életrajzi motívumoknak. A film nagy port kavart, hiszen megjelenésekor Richter teljesen elhatárolódott a végeredménytől. Persze az életrajzi ihletésű film a megidézett művek tekintetében kifejezetten óvatos volt. Ahogyan György Péter írta egy korábbi Artmagazinban: „Richter élete, művészete félreismerhetetlen, ugyanakkor, különösen a műalkotások esetében, a rendező elég óvatos volt ahhoz, hogy a képek jelentős része csak emlékeztet az eredetikre, de elég távolságot tart azoktól, figyelembe véve a lehetséges jogi következményeket.”

A hazugság színe jeleneteiben szereplő műalkotások nagy része a filmben Mick Jagger által alakított műgyűjtő, a főszereplő műkritikust villájába invitáló Joseph Cassidy fiktív gyűjteményének darabjai. A film képi világáért és díszleteiért felelős dizájner, Totoi Santoro több kortárs művész munkáit is beválogatta a filmbe, azonban fontos észrevennünk, hogy a való világban élő alkotók művei csupán díszletként vannak jelen, a filmben folyó párbeszédekben, amikor azok konkrét művekre vonatkoznak – akár éppen azok előtt állva – mindig fiktív alkotók a művészettörténetben nem tárgyalt, kifejezetten kellékként létrehozott munkáiról van szó. Cassidy Comói-tó parti villájában, amely a film nagy részének helyszínéül szolgál, látunk Rothko, Piero Manzoni, Luigi Ghirri, Arturo Vermi, Fausto Melotti, Alice Viksentin és Marco Schiavone munkákat is. Sőt egy hosszabb dialógváltás hátterében Air Daryal munkái tűnnek fel – az alkotó pedig büszkén osztotta meg a hírt saját weboldalán is.

Amellett, hogy a képzőművészeti vonatkozású filmek díszleteiben felmerülő munkákat mindig érdekes kikutatni – talán ez a művészet iránt érdeklődők „Hol van Valdo?” játéka –, egy biztos: nagyon szívesen néznék olyan, a kortárs képzőművészeti világot tematizáló filmet, ahol a művészettel foglalkozó és a film főszereplőjeként bemutatott karakter személyiségrajzában a pozitív tulajdonságok vannak túlsúlyban. Tud ilyeneket valaki?

A hazugság színe (The Burnt Orange Heresy, r.: Giuseppe Capotondi) angol–olasz akcióthriller, 99 perc, 2019

A négyzet (The Square, r.: Ruben Östlund) svéd–német–francia–dán filmdráma, 142 perc, 2017

Mű szerző nélkül (Werk ohne Autor, r.: Florian Henckel von Donnersmarck) német–olasz történelmi dráma, thriller, 169 perc, 2018