Káldi Katalin: Átjáró
Zsikla Mónika megnyitóbeszéde Káldi Katalin kiállításán.
Tisztelt jelenlévők, kedves vendégek!
Jó ideje követem Káldi Katalin következetesen épülő életművét, és könnyű lenne most is a számokkal kezdeni. Tudom, mennyire fontosak számára a „számos” és a „számtalan” fogalmai, amelyeknek 2014-es DLA-disszertációjában is kiemelt figyelmet szentelt.
Ezúttal azonban nem a számokból – és még csak nem is a kiállítás egyik meghatározó motívumává váló hetes számból – indulnék ki, hanem a kiállítás Átjáró címéből, illetve a hozzá kapcsolható gyorsulás fogalmából, amelyek által a tér, a mozgás és a gondolat szoros összefüggésbe hozhatók egymással.
A Művház alsó terének főfalán látható Átjáró című kompozíció alapján az átjáró két pont vagy két térfél közötti kapcsolatra utalhat. A második emeleti kiállítótér főfalán látható Térkép című kompozíció viszont már egyértelmű utalás arra is, hogy az átjáró két lény, két teremtmény közötti viszonyt is jelölhet. Ez a kapcsolat azonban nem csupán fizikai természetű – lehet mentális, időbeli vagy akár konceptuális is. De bármilyen formát is ölt, egy átjáró szinte mindig a mozgás lehetőségét hordozza – anélkül, hogy azonos lenne magával a mozgással. Nyitottság, irány, átmenet: egy szoros, amely egyik térből a másikba vezet.
Ezzel szemben az átjáróhoz társított másik fogalom, a gyorsulás nem csupán mozgást, hanem mozgásváltozást is feltételez. Nem egy állapotot jelöl, hanem egy folyamatra utal – nem egyszerű elmozdulás, hanem sebességváltozás, amely az időhöz, a ritmushoz és a dinamikához kötött. A gyorsulás pedig mindig feszültséget, kockázatot és kiszámíthatatlanságot hordoz.
Ha az átjáró a nyitottság tere, akkor a gyorsulás annak energiája. Az egyik struktúra, a másik dinamika. Az egyik megteremti a lehetőséget, a másik betölti azt.
Az alsó tér főfalán az Átjáró a pontok, az emeleti tér főfalán a Térkép pedig az alakok között mozgó, azokat összekötő és a gyorsulás benyomását keltő idomok révén különösen jól példázzák ezt a jelenséget. Mintha az egymásból alakuló hétszög, hatszög, ötszög, négyszög és háromszög alapú formákat egy belső, centrifugális erő a széttartó, terebélyesedő formákból a hegyesen csúcsosodó irányába, a szimmetriát és az egyensúlyt megtartva a tompa szögektől a hegyesszög-záródásokig formálná. Mintha az átjárók energiatereiben a szelíden hullámzó és szélesen elterülő „bakelit röghegységekből” meredek, éles csúcsú „fiatal lánchegységek” alakulnának ki. Az átalakulás „iránya” pedig lehet kétirányú – sőt, tetszőleges is. Ez a kétirányúság azonban nem ellentmondás, hanem a formai és jelentésbeli komplexitás része – ami egyben Káldi munkásságának egyik védjegye. Kompozíciói ugyanis soha nem a „vagy-vagy” logikája szerint építkeznek, hanem egyszerre működtetik az „is-is” lehetőségét. Alakzatai úgy válnak térbeli gondolattá, hogy nem lezárt struktúraként léteznek, hanem folyamatosan újabb és újabb kapcsolódási pontok lehetőségét kutatják.
Az azonos hosszúságú háromszög-oldalaiknál érintkező idomok körül tágul és szűkül a tér, átalakulásuk gyorsuló jelenlét benyomását kelti – de ez a gyorsulás nem technológiai, hanem sokkal inkább érzéki és konceptuális. Káldi gyakran helyezi a nézőt olyan mozgásba hozott pozíciókba ahol nem mindig egyértelmű a mozgás iránya, de a sebesség mindig érzékelhető.
A címadó, meghatározó fogalmak által keltett benyomásokon túl pedig további izgalmas perceket tölthetünk annak a finom egyensúlynak a megfigyelésével, ahogyan Káldi kompozíciói a figurális és geometrikus művészet örökséget fuzionálják. A geometriát – amely a modernizmus egyik alappillére – soha nem végcélként, hanem éppenhogy kiindulópontként használja. A háromszög, négyszög, ötszög, hatszög és hétszög számára nem öncélú esztétikai választás, hanem az értelmi és érzéki kísérletezések eszköze. Az empirikus tapasztalat pedig meghökkentő formákhoz és felismerésekhez vezet – amelyek alapját jelen esetben egyetlen motívum, 25 darab egybevágó háromszög együttállása adja. A különböző, hét, hat, öt, négy (piramis) és három (tetraéder) formákba rendezett egybevágó háromszögek képesek domborzati vagy akár biológiai képzeteket kelteni – de felsejlik bennük akár egy grafikon háromdimenziós vizualizációja is.
A kiállított munkák technikailag és anyaghasználat szempontjából két csoportba sorolhatók. Az alsó és felső szinteken látható bakelit kompozíciókon kívül egy kisebb méretű olaj-vászon festményt is láthatunk. De külön figyelmet érdemel a figurális és geometrikus idomok anyaghasználata: a textilbakelit, amellyel Káldi körülbelül öt éve kezdett el dolgozni.
Fali és térbeli objektjeit korábban gipszből készítette, de anyagváltásnak nemcsak technikai, hanem szemléleti oka is volt. Fontossá vált számára, hogy a forma többé ne rejtse el, hanem vállalja anyagiságát. A műanyagok történetében a textilbakelit volt az első ipari műanyag, amely egyszerre hordozza a múlt technológiai optimizmusát és a jövő nyers funkcionalitását. Egyszerre archaikus és futurisztikus: az első valódi szintetikus műanyagként modern, mégis a régmúlt tárgykultúráját megidéző anyag – kvázi időtlen.
Ami azonban ezeknél a tulajdonságoknál is fontosabbá vált Káldi számára, az az anyag kendőzetlensége: hogy nem álcázza magát esztétikai felületként – nem dekorál, nem fed el, hanem nyers egyszerűséggel jelen van. Egyszerre felület és hordozó, szerkezet és tartóváz. Káldi szavaival élve: a bakelit, mint anyag „egyértelmű kijelentés”, és anyagi jelenlétével nem a látszat, hanem a struktúra válik lényegessé. Nem a szín, hanem a forma. Nem a dísz, hanem a tartás. A belőle létrehozott – figurális és geometrikus – alakzatok pedig nem absztrakt jelenségek, hanem konkrét, megmunkált testek, amelyekkel a térben fizikai kapcsolatba is léphetünk.
Ha épp nem fali, hanem térben álló objektekről lenne szó, mindenkit buzdítanék arra, hogy vegye kézbe Káldi csodás bakelit tárgyait, mert a fizikai kapcsolódás hozzájuk kivételes érzéki élménnyel kecsegtet.
De Káldi művei nemcsak a szemlélőt aktivizálják, hanem reflektív gondolkodásra is késztetnek: az átmenet és a mozgás motívumain keresztül a tér és az idő, a test és az anyag, a konkrét és az elvont viszonylatai újraértelmeződnek. A textilbakelit anyaghasználat pedig tovább erősíti azt a tendenciát, amely Káldi életművében régóta jelen van: a határok lebontását a tradicionális és a kortárs, a tudományos és a művészi, a formai és a jelentésbeli között.
Ez a kiállítás, ahogyan a korábbiak is, nem pusztán átjáró a különböző terek és gondolati rétegek között – hanem egy olyan nyitott rendszer, amelyben a néző maga is részesévé válhat a jelentésképzés folyamatának.
Művház, Budapest.
2025. október 29 – december 18.
Enteriőrök: Sulyok Miklós.
