Az emberi alapérzelmeket az arcmimika alapján minden kultúrában felismerik. Érzelmeink központi szerepet játszanak a viselkedésünkben, gondolkodásunkban, kommunikációnkban, tanulmányozásuk emiatt többek között a pszichológia, a filozófia, a kultúratudomány és a művészet, azon belül a fotográfia kitüntetett területének számít. Phillip Prodger Darwin's Camera: Art and Photography in the Theory of Evolution című kiváló tanulmánykötetében azt járja körül, hogy a fotográfia hogyan segít az érzelemtanulányozásban – tulajdonképpen felfedezése óta használjuk az emberek megfigyelésének és megörökítésének eszközeként. Vizsgálatának középpontjában Darwin 1872-es Az ember és az állat érzelmeinek kifejezése című munkája áll, amelyben Darwin az emberi arckifejezések és gesztusok evolúciós gyökereit elemezte, és e tárgyban tett megfigyeléseihez komoly segítséget nyújtott különleges, tematikus fényképgyűjteménye. A könyv egyébként fotótörténeti mérföldkőnek is tekinthető, mert Prodger állítása szerint az első olyan tudományos kiadvány, amelyben portréfotók, tanulmányfotók, és állatfotók is szerepelnek illusztrációként. Darwin olyan fotográfusok munkáit használta, mint Oscar Gustave Rejlander (1813–1875), Henry Thomas Melville (1833–1878), vagy az orvos végzettségű fényképész, Guillaume-Benjamin Duchenne de Boulogne (1806–1875). Utóbbi képek talán nem ismeretlenek a jelenlévő közönség előtt sem: idézzük fel együtt a párizsi Salpêtrière kórház neurózisos férfibetegéről készített képét, akinek az arcizmait apró áramütést közvetítő pálcákkal stimulálja, hogy ennek segítségével azonosítsa az alany arcán a különböző érzelmekhez kapcsolódó arcmozdulatok mechanizmusait. Az orvosi állapotokról, betegségekről és sérülésekről készült képeket azóta elsősorban diagnosztikai, kezelési, tervezési és tudományos kutatási célokra tudják hasznosítani. Ez nem kis terület, érzelmeink azonban még ennél is nagyobb jelentőségűek és hatókörűek, mert alapvetően befolyásolják, hogyan látjuk a világot, hogyan értelmezünk bizonyos helyzeteket. 

A tudománytörténeti bevezető után szeretnék áttérni az itt látható alkotásokra, Cedric Af Geijersstam munkáira, amelyek nagy részben szintén az érzelmeink, konkrétan az öröm fotografikus ábrázolására tett kísérletek közé tartoznak, és bár felhasználják a tudományos vizsgálódás egyes elemeit, nagyban alapoznak a néző saját világára és abból kiinduló asszociációira is. Cedric egyfelől hasonlóan jár el, mint az érzelemkutatásban érintett fotográfus elődök: a színszemantikára alapozva, a színek egyénekre és érzelmekre gyakorolt hatásával kísérletezik, az absztrakt fotográfia eszköztárát használva. Milyen színű az öröm? Jó kérdés, és itt van is rá egy válasz: kék és piros. És indulhat is az asszociáció. Nekem erről a kettősségről hirtelen az emberi szív anatómiai modellje jut eszembe (konkrétan a vérkeringés vázlatos képe, amelyben a vörös az oxigéndús vér, a kék az oxigénszegény vér érfolyosóit ábrázolja, középpontban a szívvel), a szívről pedig a szeretet, és így jutok el rövid úton az örömig, ami a kép címe, jól olvasható szöveges információ, tehát a mű része. A piros és a kék ugyanakkor olyan benyomást is keltenek, mint két szín, ami mintha nem is állhatna messzebb egymástól, erős kontraszt, még akkor is, ha a képmezőben szép, fokozatos átmenetet látunk egyikből a másikba. Tehát amit látunk, az pontosabban a kék, a piros és a rózsaszín különböző árnyalatai. Erről pedig egy idézet jut eszembe Illyés Gyulától, amit nem rég olvastam: “Álomvilágban él, kinek csak öröme van. Rosszul érzem, de legalább érzem magam!” Szerintem a legtöbb örömre vonatkozó értelmes gondolatban az az a közös, hogy konstans öröm nem létezik. Az öröm együtt jár a bánattal, a közömbösséggel, sőt valójában ezekhez viszonyítva lehet megérteni és megélni. Közhelyes, amit mondok, de ahogy az első mondatban is utaltam rá, az alapérzelmeket minden kultúrában felismerik, köztudomású jelek, tehát témánk konkrétan maga a közhely, ami ókori használatában: ‘sok esetben alkalmazható, általános érv, tétel’ értelmű (és most felejtsük is el újkori, pejoratív értelmű használatát). 

Cedric az öröm témában tehát sokat bíz a nézőre, az absztrakt képalkotási hagyomány azon side storyjára alapozva, hogy bizonyos képek – és bizonyos színek – akkora érzelmi hatást képesek előidézni, hogy általuk spirituális élményt élnek át a látogatók. Az amerikai absztrakt expresszionizmus egyik legkiemelkedőbb alakja, Mark Rothko (1903–1970) műveinek nézői például gyakran könnyekig meghatódnak: egyszerűen van valami azokban a nagy kiterjedésű színekben, amelyeket a művész olyan finoman alkalmaz, hogy a nézőt képes kapcsolatba hozni az abszolútummal. Bár egy külső tárgyat figyelnek, a látvány a figyelmüket egyszer csak befelé fordítja. Ezért is van az, hogy a Rothko-kápolnában, ahol a firenzei Uffizi képtár után a legtöbb Stendhal-szindrómás “összeomlás” idéződik elő – a képek mellett biztonsági személyzeten kívül “kísérők”, lelki tanácsadók is jelen vannak, hogy a látogatók – akik olykor akár a fizikai rosszullét, ájulás állapotába is kerülhetnek – ne maradjanak magukra teljesen felkavart érzéseikkel. A Stendhal-szindrómára egyelőre nincs végleges tudományos magyarázat, így pontos hatásmechanizmusát sem lehet leírni. Létezik azonban egy olyan verzió, ami abból indul ki, hogy a műalkotások élvezete ugyanazt az agyterületet stimulálja, amelyik az érzelmekért is felelős. A műalkotásokat tehát nem csak nézzük, hanem érezzük is, talán ez is közhely, de jobb, ha most, itt is tudatosítjuk. Mert ez egy különleges alkalom, hiszen maga az alkotás, amit épp nézünk kifejezetten egy érzelem – jelen esetben az öröm – ábrázolására és/vagy előhívására törekszik.

A kiállítást mögnyitom.

1 - Phillip Prodger: Darwin's Camera: Art and Photography in the Theory of Evolution, Oxford University Press, Oxford, 2009
2 - Udvardi Orsolya: Művészet a tudomány oltárán – Duchenne de Boulogne, az első orvosi végzettségű fényképész, punkt.hu, 2023

Cedric Af Geijersstam: FEEL / ÉRZÉS
Barabás Villa
2024. április 30. - május 23.