„Itt azt kapod, amit látsz, a valóság nem tetteti magát másnak, mint ami.”

Hans van der Meer-interjú

Mucsi Emese és Szilágyi Róza Tekla

Hans van der Meer 1955-ben született Hollandiában, nemzedékének legjellegzetesebb holland dokumentarista fotográfusaként tartják számon. A Capa Központban Apró rejtélyek címmel december 23-ig látható kiállítása apropóján mi is találkozhattunk vele, így a nyolcvanas években Budapesten készített képeiről és a Magyarországon töltött időről, a fotográfiák és szavak kapcsolatáról, archívumáról és érintőlegesen a fociról is beszélgettünk.

Amikor a nyolcvanas években először Magyarországra jött, mi érdekelte a keleti blokk országaiban? Ha jól tudom, nem is maradt sokáig Budapesten, az idő nagy részét a Balatonon töltötte.

1982-ben azért jöttünk Magyarországra, mert kíváncsiak voltunk, hogy élnek itt az emberek. Az akkori barátnőmmel jöttünk, Bécsig vonattal, onnan pedig hajóval folytattuk az utat a Dunán. Amikor megérkeztem szeptemberben, nagyon meleg volt, így csak néhány napot töltöttem Budapesten, és hamar a Balatonra menekültem. Néhány fotót ott is készítettem – Keszthelyen és Sopronban –, és később, amikor a sötétkamrában először megpillantottam őket, rettentő meglepőnek láttam a fényeket. A fotók más realitást mutattak, mint amit ismertem.

Miután befejeztem a fotós iskolát, néhány évig dolgoztam – néha ingyen is. Aztán feltettem magamnak a kérdést: tényleg ezt szeretném csinálni? Így döntöttem: 1983-ban jelentkeztem a Rijksakademie képzésére – ahova ugyanezen év augusztusában fel is vettek –, hogy ott kísérletezhessek és fejleszthessem az általam használt vizuális nyelvet. Bizonyos street fotósok már inspiráltak, de eljött az ideje, hogy megtaláljam a saját nyelvem a fotózásban.

Kik inspirálták?

Az engem megelőző, mindenki által ismert generáció: Henri Cartier-Bresson, André Kertész és Robert Doisneau. Cartier-Bresson az ötvenes években, a hidegháború idején Oroszországba ment, ahol az utca emberét fotózta. Miután visszatért, a képei 1955-ben megjelentek a Time magazinban – ugyanabban az évben, amikor születtem. Akkoriban ez elég radikális volt.

Hosszú ideig vissza-visszatért Magyarországra. Miért?

A nyolcvanas évek elején hatalmas tüntetések voltak Hollandiában a nukleáris versengés ellen. A Rijksakademie tanulmányaim második évében felhívtam a Kulturális Minisztériumot, hogy megkérdezzem, mit kell tennem, ha fotósként szeretnék Magyarországon dolgozni? Kiderült, hogy létezik kulturális csereprogram, és egy rövid látogatásra is lehetőség nyílt a Magyar Kulturális Minisztérium jóvoltából. Így 1984 májusában két hétig a Magyar Minisztérium vendége voltam egy kulturális csereprogram jóvoltából.

De aztán nem tudtam, maradhatok-e hosszabb ideig – egészen addig, amíg azt nem mondták, nyugodtan maradjak, és csináljam, amit akarok. A Magyarországon töltött idő alatt sosem tapasztaltam, hogy ők – vagyis a kormány – rajtam tartanák a szemüket vagy megfigyelnének. Talán megtették. Sose lehet tudni. De szereztem néhány barátot Magyarországon.

Az első ok, hogy idejöttem, az volt, hogy megtudjam, mit akarok kezdeni a fotózással. Engem itt a valóság vizualitása vonzott. Itt azt kapod, amit látsz, a valóság nem tetteti magát másnak, mint ami. Kicsit később megértettem, hogy amit ez idő alatt láttam, az Magyarország történelmének a része. De ki kell emelnem: nem azért jöttem, hogy a politikai helyzetet bármilyen formában kommentáljam. Azért jöttem, hogy fejlődjek, és fotózás közben leginkább az emberek testbeszédére koncentráltam. És amit itt csináltam, az nagyon meghatározó lett a későbbi munkám szempontjából. De ezt csak visszatekintve látom, akkor természetesen még nem tudtam. Gyakran sok mindent látunk, de semmit sem tudunk a látható mögött meghúzódó történetekről. Szerintem a fotózás alkalmas ezeknek a kérdéseknek a felvetésére.

Nyitokep

Budapest, Magyarország, 1985, © Hans van der Meer

Inspirálta a kelet-európai kultúra?

Hatással volt rám a mozi és az írók, de olyan, nemzetközileg ismert emberek is, mint Buster Keaton vagy Jacques Tati – leginkább az, ahogyan a vizuális humorral kísérleteztek. És a cseh Jiří Menzel filmjei vagy Bohumil Hrabal könyvei. Lenyűgözött az itteni humorérzék is, amit szerintem nevezhetünk fekete humornak. Nagyon inspirált, ahogyan az emberek itt, Kelet-Európában ennek segítségével dolgozzák fel a nehézségeiket. Főleg mert az itteni élet akkoriban elég kemény volt, az emberek sokat stresszeltek. Sok fiatal el akarta hagyni az országot, kifejezetten nyugtalan légkör uralkodott.

Először két hétre, majd három hónapra jöttem, aztán folyton vissza-visszatértem. Ezek után felismertem, hogy ha tisztességes munkát akarok itt végezni, több időre van szükségem. Többet kellett megtudnom az országról, és meg kellett tanulnom egy kicsit a nyelvet. Barátokat kellett szereznem, hogy megértsem az itteni valóságot és hogy mivel állok szemben.

Az itt töltött idő alatt lényegében átélte a rendszerváltást. Mik voltak a tapasztalatai, mi változott ezt követően?

Itt voltam 1989-ben Nagy Imre újratemetésekor és az első szabad választások alatt is. A remény légköre uralkodott, miközben az országnak újra fel kellett találnia magát a hatalmas problémák után. Magyarországon kívül létezett egy kapitalista világ, és ez még zavarosabbá tette az amúgy is zavaros időket. Az emberek sok mindenben elbizonytalanodtak, de mindeközben reménytelik is voltak. De ezt csak távolról láttam, így inkább csak általános véleményt tudok mondani a történtekről.

Gondolja, hogy a magyarországi eltérő esztétika folytán könnyebben tudott játékos módon fényképezni? A környezet akkoriban sok nem hivatalos és képzett fotóst is arra inspirált, hogy utcai fényképeket készítsen. 

Kardos Sándor és Szilágyi Gábor Leletek a magyar fotográfia történetéből című könyve 1983-ban jelent meg. Ez a könyv nem tesz különbséget ismeretlen és ismert fotósok között. A szerzők erős fotószelekciót állítottak össze amatőrök és profik képeiből, így megmutatták, miben jó a fotózás: néha játékos, de a képek időnként rosszul is elsülhetnek. Ugyanakkor ez a könyv nagyon közvetlen válogatás arról, hogy mit csinálnak az emberek a fényképezőgéppel. Még akkor is, ha nem fotósok. Kardos és Szilágyi megmutatta nekünk, hogy a művészetnek csak az élet csodálatos sokszínűségéről kell szólnia – ahogy Tolsztoj is mondta. És hogy a fotográfia történetét nemcsak művészek és szakújságírók írják, hanem sokkal többen.

Budapest magyarország 1985 © hans van der meer

Budapest, Magyarország, 1985, © Hans van der Meer

Amikor Budapesten járt, a városban sétálva fényképezett. Hogyan telt egy napja? Mi volt a módszere?

Általában napi négy órát sétáltam és fényképeztem. Volt egy Leicám és néhány 35 mm-es film a zsebemben és csak mászkáltam, felfedeztem a várost. A budai oldalt nehezebb volt lefotózni, mert ott más hangulat uralkodott, így ott nem sok képet készítettem. Miközben a pesti oldalon járkáltam, többször találtam az embereket, a képeim alanyait olyan helyzetben, ahol a képmezőben egy kicsit el tudtam őket szigetelni a többi embertől. Nem igazán mentem például a Váci utcába, mert túl zsúfolt volt ahhoz, hogy ezt kivitelezhessem. A nem túl üres, de nem is túl zsúfolt utcák tetszettek. Erre azért volt szükségem, hogy szinte teátrálisan el tudjam különíteni a képem fő fókuszát. De a képkészítés összességében elég intuitív folyamat volt:  nem mindig a kamera keresőjén keresztül néztem a világot. Volt, amikor csak gyorsan kiengedtem a zárat abban a reményben, hogy a fényképezőgépem egyszerűen meglep majd. Előfordult, hogy nehezen döntöttem el, hogy egy kereszteződésnél melyik irányba induljak tovább. Emlékszem, ahogy ott állok és azon gondolkodom, vajon mit láthatok és miről maradok le, ha elindulok az egyik irányba. 

Budapest magyarország 1985 © hans van der meer. jpg

Budapest, Magyarország, 1985, © Hans van der Meer

Tíz évvel később, amikor elkezdtem az amatőr focimeccseket ábrázoló sorozatom, sokkal könnyebb volt a váratlan helyzetekkel játszanom, mert a meccseket fix helyről tudtam fotózni, és tudtam, hogy minden alkalom mindössze 90 percig tart. A helyszín adta a folyamat kontrollálható részét, ez tette lehetővé, hogy a releváns háttér keretezésével kísérletezhessek. A folyamat ellenőrizhetetlen része maga a képek előterében zajló játék volt.

Bugo olaszország 2005 © hans van der meer

Bugo, Olaszország, 2005 © Hans van der Meer

Azonban meccs közben valahogy mégis mindig ugyanaz történt, mint a városban, Budapesten: váratlan dolgok jöttek szembe velem. Magyarországon nap mint nap az ismeretlen felé szaladtam, nem tudtam tervezni. A fotózással való játék és kísérletezés azt jelentette, hogy megnyomtam a gombot anélkül, hogy tudtam volna, a fényképezőgép mit generál majd számomra. A kontaktjaimon jól látható, hogy a próba szerencse módszerével dolgoztam. Mindezek mellett van néhány drámai fénykép is az archívumban, amelyeket, úgy döntöttem, nem mutatok meg – mert az emberek sokszor kiszolgáltatottak, ha engedély nélkül fényképezik őket nyilvános helyen, és az én felelősségem erre tekintettel lenni.

Work (Munka) című sorozatának elkészítésekor kért engedélyt a fotókon szereplő személyektől. Mennyiben volt más ez az élmény?

Az elmúlt években megváltozott a munka természete, egyre kevesebb fizikai munkát végzünk. A gyárakban az automatizációnak köszönhetően egyre több ember üldögél kényelmesen a gépek előtt vagy mellett, és felügyeli azok működését.

Hansvandermeer enterior 27

nteriőr a Capa Központ Hans van der Meer: Apró rejtélyek című kiállításából a Munka sorozat fényképeivel, fotó: Capa Központ

Amikor az ember belép egy kamerával a kezében, hogy képet készítsen róluk, mindenkinek rögtön az a reakciója, hogy testtartást vált, hogy kifejezze: épp dolgozik. Valójában az ő dolguk a gép felügyelete, a munkát maga a gép végzi, ők pedig csak azért vannak ott, hogy intézkedjenek, ha valami rosszul sül el. Vicces volt, amikor ezek az emberek rájöttek, hogy le fogom fotózni őket, és hiába dolgoznak, a képen úgy látszik majd, mintha csak pihennének, csupán azért, mert kényelmesen ülnek a székükben. A képek készítésekor meg kellett őket győznöm, hogy a projektem témája éppen ez a változás, és megkértem őket, hogy újra dőljenek kényelmesen hátra. 

Minden egyes fényképén megjelenik egy sajátos dinamizmus és narrativitás.

Épp ez a nagy kérdés: mi a történet? Budapesten készítettem egy fényképeket egy idős emberről, aki kilapított kartondobozokat visz a hátán. Az ilyen fotók például elgondolkodtattak: ezek az emberek nem szórakozásból csinálják ezt. Ebben az értelemben nem is volt könnyű ezeket a képeket elkészíteni. A szereplők egy nagyobb történet részei, ez a történet pedig azt sugallja, hogy mivel alacsony nyugdíjból élnek, pénzszerzés reményében szállítják a dobozokat. A helyzet nem volt vicces. Lefotózhattam, de az én felelősségem volt, hogy ezzel a gesztussal ne gúnyoljam ki őket. A helyzet dramatizálása nélkül kellett elképzelnem, hogy én mit éreznék, ha ilyen helyzetben fényképeznének le. 

Végül nemcsak az emberek, hanem az őket körülvevő világ is a témámmá vált. Budapest megviseltnek tűnt akkoriban. A fotók hátterei gyakran a nem kívánt részleteket is megmutatják, felvillantva, hogyan változtak vagy tűntek el a dolgok a minket körülvevő világból.

Hansvandermeer enterior 18

Enteriőr a Capa Központ Hans van der Meer: Apró rejtélyek című kiállításából, fotó: Capa Központ


Budapesti fényképei rejtélyesek, semmilyen kiegészítő, magyarázó szöveg nem kalauzolja a látogatót. Későbbi munkái esetében azonban elkezdett apró támpontokat adni a hozzájuk kapcsolódó szövegekben. Hogyan jutott el a szövegek hiányától a szövegek tudatos használatáig? 

Munka című fotósorozatomhoz is írtam egy előszót, és úgy általában is szerettem írni – sőt Magyarországról sokat is leveleztem akkoriban. Aztán 2004-ben felhívott az NRC Handelsblad, egy holland napilap, és megkérdezték: szeretném-e egy hónapig én vinni az újság hátoldalán lévő rovatukat. Egy fénykép és egy szöveg minden nap Hollandia különböző vidékein egy teljes hónapig. Igent mondtam. 

Könnyen rátaláltam a szükséges hangnemre, mert már korábban is sejtettem, hogy a kép és szöveg kettősének jó esetben kicsit rejtélyesnek kell lennie. A magazinnak készült sorozatban – ami ugyanabban az évben Achterland (Hátország) címen jelent meg könyv formájában – első alkalommal fordultam a saját kultúrám és országom berendezkedése felé. A kérdésem az volt: miért épp úgy néz ki, ahogy? Elkezdtem olyan dolgokat fotózni, amik kérdéseket vetettek fel a képek mögöttes történetével kapcsolatban. Ha kiharapsz valamit a valóságból és elszigeteled, kiállítod egy múzeumban vagy papírra veted, ready-made-dé válik. Mert hirtelen más kontextusba kerül. Eljátszani a szöveg és a képek használatának lehetőségével ebben az értelemben nagyon jól esett, mert már korábban is foglalkoztam ilyesmivel.

Tartott valaha attól, hogy ha rövid szövegeket ír a fényképeihez, az az adott szöveg illusztrációivá változtathatja őket?

Ez egy nagyon jó kérdés, mert az újságokban pontosan így használják a fotókat. A magazinoknál és újságoknál dolgozó képszerkesztők gyakran azt kérik: „Nézd, ez a téma, keress nekem néhány képet”. Nálam ez épp fordítva történik. Mindig a képpel szeretnék kezdeni. Amikor az NRC Handelsblad rovatán dolgoztam, először mindig a képet választottam ki, és annak erősnek kellett lennie. Ötven-ötven százalékos egyensúlyt igyekeztem elérni kép és szöveg közt – tehát számomra a kép ugyanolyan fontos volt, mint a szöveg.

Hogyan rendszerezi saját képarchívumát?

A budapesti anyag archiválása meglehetősen véletlenszerűen alakult, mert ebből a szempontból ez egy nagyon véletlenszerű projekt. Abban az időben a magánéletem és a fotós karrierem összefolyt. Budapest után pedig új projektekbe kezdtem. A Munka sorozathoz vettem egy hatszor hatos kamerát, így innentől már más fényképezőgépet használtam a munkámhoz, mint a magánéletemben. Ez azt is jelenti, hogy ezután már nem sokat látni az archívumomban a magánéletemről. 

Visszatérve a budapesti időkre: beleszerettem egy lányba, egy ideig együtt jártunk,  és együtt is laktunk. Az ekkor készült tekercseken sok látható a magánéletemből. Emellett nem archiváltam túl jól a dolgokat, mert naponta több filmet is előhívtam, és előfordult, hogy nem írtam dátumot az előhívott anyagokra. Azt pedig, hogy a képek hol készültek, szinte sosem jelöltem. Néha tudható, mert később eszembe jutott, hol jártam. De legtöbbször elképzelésem sincs, hogy hol voltam Budapesten a képek készítésekor. Később aztán megtanultam rendesen archiválni. Apám könyvelő volt, és én is adminisztratív típus vagyok – de akkoriban ez még nem volt nyilvánvaló.

Budapest magyarország 1985 © hans van der meer . jpg

Budapest, Magyarország, 1985, © Hans van der Meer

Manapság hiányolja ezeket a múltba veszett adatokat?

Fogalmazzunk úgy: jól jönnének. Most viszont az a bónusz, hogy az emberek találgathatnak, hogy vajon hol készültek a képek. A Capa Központban látható Kisebb rejtélyek sorozatból néhány kép kivételével szinte mind Budapesten készült. Ezek mellett legalább két miskolci kép van, illetve Szolnokról is egy, mert néha más városokba is ellátogattam. Jártam továbbá Székesfehérváron, Békéscsabán és Debrecenben is.

Hun 84 80 11 miskolc p17 1

Miskolc, Magyarország, © Hans van der Meer


Említette, hogy barátokat is szerzett Magyarországon.

Itt találkoztam Tibivel, aki a Mafilmnél és a televíziónál dolgozott. Lajos is televíziós operatőr volt. Jó barátomról, Csabáról a mostani kiállításon szerepel is egy kép – ő vett fel a repülőtéren, amikor először megérkeztem. Volt egy kis baráti társaságunk, akik szerették a jazzt. Sokszor Baricz Katalin lakásán találkoztunk. Amikor Magyarországra érkeztem, a fogadóim találkozókat szerveztek nekem Korniss Péterrel és más fiatal fotósokkal. Ez volt az első társaság, akiket itt megismertem. Ez így rendben is volt: egy kis baráti társaság része lettem, és jól éreztem magam. 

Sok minden ismerős volt: ezek az emberek ugyanazokat a könyveket olvasták és ugyanazt a zenét hallgatták, mint én. Egy vasfüggöny mögötti országba érkeztem, és homályos elképzelésem volt csak az itteni emberek életéről, de aztán rájöttem, hogy sok hasonlóság van köztük és köztem. 

Budapest magyarország 1985 © hans van der meer

Budapest, Magyarország, 1985, © Hans van der Meer

A testbeszéd témáját már érintettük. A Budapesten készült fényképek esetén a nem túl zsúfolt utcák érdekelték, hogy egyetlen alakra vagy embercsoportra tudjon fókuszálni. Ezért döntött később úgy, hogy amatőr focimeccseken fog fényképezni?

Nos, ez a téma igazán bőkezű volt velem. Azért kezdtem el foglalkozni vele, mert nagyon jól ismerem: magam is amatőr futballista vagyok. Amellett, hogy tetszett a játék, a képek a tájról, az engem körülvevő környezetről és a játékosokról is szólnak. Aztán ott volt a felnőtt férfiak színészkedése a pályán, amikor megsérültek, és ez szerintem nagyon vicces. Ez ismét behozta a projektbe a testbeszéd elemét. Szóval volt az amatőr fociban jó pár dolog, ami sok energiát adott a téma feltárásához. És jó érzés volt olyan témán dolgozni, ami sok ember számára ismerős a világon. Amikor először megmutattam a képeket néhány embernek, nem mindenki értette őket. Azt hitték, hogy az amatőr fociról készült képeim amatőr fényképek. Ám nem sokkal azután, hogy a Dutch Fields (Holland pályák) című könyvem 1998-ban megjelent, a művészvilág felkapta a képeket.

Később, amikor a European fields (Európai pályák) sorozaton dolgoztam, nézőpont és keretezés szempontjából sokkal konceptuálisabb képek jöttek létre. Ha már a fociról beszélünk: sosem tudjuk pontosan, mi történik éppen a képeken, de a képzeletünk beindul. És pontosan ezért olyan vizuális sport a futball, ám ahhoz, hogy megértsük az ígéretes pillanatokat, meg kell mutatnunk a teljes teret, a pályát. És nem csak két játékost a teleobjektíven keresztül, ahogy a sportfotósok teszik.

Idén készített új képeket Budapesten?

Pár éve még gondolkodtam rajta, hogy új képeket csináljak, de mára ezt elengedtem. A város megváltozott. Valószínűleg találhatnék a korábbiakhoz hasonló helyzeteket, de nem akarok.  Amikor 1986-ban visszamentem Amszterdamba, egy ideig még folytattam ezt a fajta utcai fotózást – de a budapesti fotóimhoz képest nagyon kiábrándító eredménnyel, ezért úgy döntöttem, hogy nem folytatom. A későbbi projektek során – mint például az Amsterdam Traffic (Amszterdami forgalom, 1995) és a The Netherlands – off the Shelf (Hollandia – késztermék, 2012) – egészen más módon dolgoztam. De a magyarországi tapasztalataim, a kérdésfeltevés és a testbeszéd használata azóta is velem van.

Amszterdam stadhouderskade bejárat vondelpark 1994 © hans van der meer

Amszterdam, Stadhouderskade bejárat, Vondelpark, 1994, © Hans van der Meer


Img 2438

Mucsi Emese, Hans van der Meer és Szilágyi Róza Tekla

Szerkesztette: Szilágyi Róza Tekla

Hans van der Meer: Apró rejtélyek
Capa Központ, Budapest
2022. december 23-ig
kurátor: Claudia Küssel

Screenshot 2022-08-15 at 14.57.53.jpg
„A Ballenesque nézőpont a világról az én lelkemen keresztül”

Roger Ballen 1950-ben született az Egyesült Államokban, jelenleg pedig több mint negyven éve a dél-afrikai Johannesburgban él és alkot. Korunk egyik legismertebb fotográfusával budapesti kiállítása kapcsán a dokumentarizmustól a megrendezett fényképek felé vezető útról, a pszichológia iránti érdeklődéséről, a nyelv fényképekhez fűződő viszonyáról, valamint az idei Velencei Képzőművészeti Biennálén látható munkáiról beszélgettünk.

Screenshot 2021-06-30 at 15.00.34.jpg
„Úgy lóg a nyakamban a fényképezőgépem, ahogy egy turista nyakában is lógna.”

2021. június 24. és július 22. között Budapesten, a Madách téren látható válogatás a holland fotográfus, Hans Eijkelboom Fotójegyzetek, 1992 - napjaink című projektjéből. Különlegesség, hogy a kiállítás kapcsán Eijkelboom budapesti képekkel is bővítette sorozatát, ezek a fotográfiák azonban nem szerepelnek az itthoni kiállítás anyagában. A köztéri tárlat apropóján mi is találkoztunk a holland fotográfussal és a hosszú évek óta tartó képzőművészeti projektjéről, a street photography műfajához fűződő viszonyáról, valamint a fővárosban is látható projekttel kapcsolatos jövőbeli terveiről beszélgettünk.

Screenshot 2020-03-25 at 11.16.58.png
MÁR EBÉD ELŐTT TÖBB KÉPET FOGYASZTUNK, MINT BÁRKI A 18. SZÁZADBAN, AKÁR EGÉSZ ÉLETÉBEN

A Mai Manó Házban látogatható Erik Kessels több élete című tárlat a holland művész és reklámszakember, a legtöbb projektje során már létező fényképeket újrahasznosító Erik Kessels fotográfiai életművébe avat be. Mi a több száz képet, több mint tizenhét sorozatot, kiadványokat és magazinokat bemutató kiállítás megnyitójának másnapján beszélgettünk vele.

124_Roza9.jpg
Kibefordítva

A kortárs absztrakt festészet egyik legnagyobb alakjának festményei a Magyar Nemzeti Galériában láthatóak, a kiállítás megnyitójára ő maga is Budapestre érkezett.