Fridvalszki Márk: Vibin
Bódi Lóránt megnyitóbeszéde Fridvalszki Márk kiállításán.
A századfordulón egy Ellen Key nevű svéd kísérleti dizájner és társadalmi reformer a 20. századot a „gyermek évszázadának” nevezte. Egy olyan új korszakról beszélt, ahol a gyermekek általános jogai és jóléte egy összetett társadalmi, esztétikai, valamint pszichológiai program részét képezik. Ezek az utópikus gondolatok egy olyan időszakban keletkeztek, amikor még teljes valóság volt a gyermekmunka kérdése – amelyet Key felszámolni igyekezett –, és a gyermekek emancipációjáé is: hogy saját életkoruknak, szükségleteiknek és képességeiknek megfelelően élhessenek. A svéd reformer a változás egyik eszközét a modern világ kaotikusságával szemben kialakított letisztult környezetben és tárgykultúrában találta meg: olyan terekben és tárgyakban, amelyek nemcsak kiszolgálják a mindennapokat, hanem támogatják is a nevelődést – a tanulást és a kreatív alkotást. Az Ellen Keyhez hasonló kezdeményezések a századfordulón, majd fokozottan az első világháború sokkja után – legyen szó Maria Montessori vagy más, hasonló pedagógusok munkájáról – egyfajta „gyermekközpontú” fordulópontot is jelentettek a gyermeknevelésről való gondolkodásban. Ez nem egyszeri fellángolás volt: különböző nyelveken, különböző intézményi és kulturális formákban újra és újra előkerült.
A két világháború közötti időszak azonban nemcsak a szigetszerűen létrejövő kísérletek terepe volt, hanem a társadalommérnökösködés időszaka is, amikor elnyomó ideológiák mentén látták a gyermekeket: a gyermek maga lett az utópia, egy új és „jobb világ” ígérete. A totalitárius rendszerekben a gyermeknevelés nem egyszerűen nevelési kérdés volt: nyíltan eszközzé tették, és az ideológiai indoktrináció közvetlen, „direkt” módszereivel igyekeztek formálni a gyermekeket. Miközben a liberális nyugaton is egyetértés volt abban, hogy a gyermekek megkülönböztetett figyelmet érdemelnek, ez sokszor inkább „csoportproblémaként” jelent meg. Vagyis a „gyermek” egyszerre lett a gondoskodás tárgya, a társadalompolitika és az ideológiai formálás célpontja. Ezzel egy időben a művészeti és kulturális térben az avantgárd mozgalmak gyakran a primitivizmussal, a „primitív” kultúrák iránti érdeklődéssel kapcsolták össze a gyermeki világot. A Bauhaus ugyanakkor különösen nagy figyelmet fordított a gyerekekre: egyszerre tekintett kultúrára ihletőforrásként, és gondolt a tervezés alanyaiként is.
Már ebből is látszódhat, hogy minden korszaknak eltérő a viszonya a gyermekekhez, a gyermekkorhoz, és a „gyerekről” szóló kérdések nemcsak róluk szólnak, hanem arról is, hogy egy társadalom mit gondol saját magáról.
Hogy valami egészen távolit mondjak: Philippe Ariès francia történész híres tézise szerint például a középkorban egyszerűen „[...] a gyermek fogalma nem létezett”. Éppen ezért a „felnőttek társadalmába tartoztak” azok, akiknek korukból fakadóan értelmi és fizikai képességeik egyáltalán lehetővé tették, hogy megállják a helyüket a felnőttek között; akik ezen kívül estek – a gondozásra szoruló csecsemők és kisgyermekek –, egyszerűen nem estek számításba.
Az újabb fordulat a gyermekekről való gondolkodásban a második világháború utáni időszakra esett. A posztháborús években – a becslések szerint – jelentős számú gyermekáldozat mellett mintegy 13 millió gyermek maradt árván, és kóborolt Európa szétlőtt országútjain. És innen érthető igazán, miért nő meg a vasfüggöny két felén is a figyelem a gyermekek jólétére és a megfelelő intézményi környezet kialakítására: a „gyermek” már nemcsak a jövő-ígérete, hanem nagyon is jelen idejű, égető társadalmi probléma. A háború utáni korszak még többről is szól. George Boas amerikai filozófus ekkortól kezdve egyenesen a társadalmi figyelem megváltozásáról, a gyermek „kultuszáról” beszélt – éppen egy időben Ariès könyvének megjelenésével. Ebben a folyamatban művészek és designerek is kulcsszerepet játszottak: az avantgárd COBRA csoporttól Aldo van Eyck épületein át az általa tervezett játszóterekig. Van Eyck nevéhez kötődnek azok a ma már lecserélt, de évtizedekig a játszótéri tájat meghatározó gömbmászókák is, amelyek sokunknak egy korábbi korszak gyerekkori tapasztalatát idézik. Ennek a korszaknak egy kitakart képe most a Bartók Béla úton is megjelenik az itt kiállító művész jóvoltából; közben pedig a játszótereken bekövetkezett „rendszerváltás” új látványára is rá tudunk éppen nézni a galéria ablakain keresztül, a Károlyi kert „eukonform” játszóterére.
És ezen a ponton érkezhetünk meg e szöveg voltaképpeni tárgyához. Fridvalszki Márk itt látható munkáiban mintha közvetve és közvetlenül a 20. századi gyermekkép, utópia és tárgyvilág aktiválódna újra: képként és anyagiságában. Körök, tornyok, spirálok, amorf alakzatok – motívumok, amelyek eddig is jelen voltak Fridvalszki művészetében, az avantgárd absztrakciója mentén például Hans Arptól egészen a Superstudio utópikus struktúrájáig – most azonban mintha ugyanannak az érmének egy másik oldala mutatkozna meg. A hidegháborús nosztalgia és a retromodernség helyett az archaikusság és játékosság kerül előtérbe. A glóbusz most mintha egy mosolygó, vidám arcként nézne vissza ránk. A megjelenő toronyszerű formák már nem egy megastruktúra részeként láthatóak, hanem Zdeněk Miler Krtek világából állnak össze: puhábbak, játékosabbak, mint látható Sketching in Utopian Scales vagy a Kék erdő című képeken.
„Általában elég monokróm szoktam lenni – nem dolgozom túlságosan színesen. Nem foglalkoztatnak a színek, inkább szeretem a dolgokat minél egyszerűbben, minimálisabb eszközökkel megoldani. [...]” – nyilatkozta Fridvalszki Márk éppen tíz évvel ezelőtt az azóta már megszűnt Chimera Art Space-ben látható kiállítása kapcsán. Ehhez képest „szinte” zongorázni lehet a különbséget – ami természetesen nem ezzel a kiállítással kezdődött –, mintha mégis tovább lépne benne. A Fridvalszki által berendezett új teret organikus és biomorf formák: állatok, gyermekkezek, sok-sok szín és gyermekdalok kezdik alkotni. Puhák és játékosak. Az alkotó egyfajta gyermeki tekinteten keresztül dolgozik, miközben a saját gyermeke is alkotótársává válik.
Mindemellett a sorozat érdekes ötvözete az avantgárdra építő lírai absztrakciónak és a gyerekdalok világának. A címekben megjelenő összjáték mint Sárga a kéken, szürke a piroson, narancs a zöldön, fehér a feketén az ihletőforrásként felbukkanó három Gryllus Vilmos-gyerekdal, melyek közül kettő mögött Kányádi Sándor és Szilágyi Domonkos mint eredeti szerzők húzódnak, és nem túlzás azt állítani, hogy egy erdélyi gyerekköltészeti hagyomány is felvillan. Mögöttük, a távolból egy még tágasabb népköltészeti táj feltűnik – eljuttatva minket a korszerűség és a modernség bartóki (később a hatvanas évekre is jellemző) dilemmájáig: a népi tartalom és a modern forma összeházasításáig.
Ez a kiállítás mégis több, mint Fridvalszki „gyermeki fordulata”, ugyanis az alkalmazott technikával, a képek felületén keletkező hibákkal, és a megjelenő motívumokkal együtt mintha a képek ismét hibernálódnának az időben. Egyszerre maradnának meg valamiféle nosztalgia tárgyaiként – az „elmúlt jövő” ígéretébe zárva Reinhart Koselleckkel szólva –, mindeközben pedig képesek egyetemesnek is maradni, hiszen a fantáziának kevés korlátlanabb formája van a gyermekinél. Walter Benjaminnal szólva: „A gyermekkor feladata: bevonni az új világot a szimbólumok terébe. Hiszen a gyermek még képes arra, amire egy felnőtt már egyáltalán nem: visszaemlékszik az újdonságra.”
Ez a kiállítás ugyanakkor nagyon személyes is, ahogy a korábbiak is: Márk kérlelhetetlenül azt mutatja meg, ami foglalkoztatja és érdekli. Vajon ez a sorozat hogyan változtatja meg a korábbi munkák olvasatát? Mintha egy értelmezési lehetőséget kapnánk visszafelé is: feltár valami olyasmit az alkotóból, ami mindig is ott volt, csak most lett láthatóbb.
Osztozva Márk apaság tapasztalatában, kevés olyan formatív életesemény van, mint az apává válás: egy új érzékelés, egy újfajta találkozás kezdete. Találkozás a másikon keresztül magammal, a saját gyermeki múltammal; egyfajta időutazás a jelenben. Miközben társra is találsz: „Én, te, mi” – ahogy a kép címe is fogalmaz.
Vintage Galéria
1053 Budapest, Magyar utca 26
2026. január 27. – 2026. március 6.
A megnyitóbeszéd 2026. január 27-én hangzott el.
Fotó: Biró Dávid
