Elveszni a fordításban. Elveszett a lényeg.

Tudtátok, hogy van olyan, hogy fordítástudomány? És ugyanezzel a címmel egy folyóirat is, rendkívül izgalmas cikkekkel, mindenféle rendkívül izgalmas fordítástudományi problémákról. Etikai kérdések, érzelmi bevonódás fordítás közben, a fordítástudomány és a zene kapcsolata, egyházi tolmácsolás magyarról olaszra, lefordíthatatlan kifejezések, mit értünk pontosan a szavakon és ugyanazt értjük-e. 

Csak egy ráhangolódó google keresés, mielőtt belevetném magam a megnyitószöveg megírásába, és máris elvesztem a fordítástudomány mélységeiben. Lost in Translation. Meg is érkeztünk, hiszen éppen ez ennek a kiállításnak a célja:  a felfedezés folyamatának, a részletek és a lényeg felé fordulás, a megfigyelés fontosságának demonstrálása. 

A térrendezés, a művek elhelyezése, a kulissza, a színházi fények is ezt segítik, minden sötét, csak néhány rész van megvilágítva, azt kell nézned, és nem kapcsoljuk fel a villanyt, neked kell kitalálni, mit látsz. Nincs mese, muszáj gondolkoznod. Ráadásul el kell engedned a megszokott értelmezési struktúráidat, mert gondosan ügyeltek rá az alkotók hogy kibillentsenek a megszokott igazságokból. Apropó: Igazság. Van ilyen? Mindig van? És mindig ugyanaz az igazság? Vagy van az enyém, tiéd, övé igazság? És ezek összeérnek? Vagy legalább hasonlítanak? Kapcsolatban vannak az igazságaink? Találkoznak, összevesznek, összefonódnak, kioltják egymást? Arrébb kell mennem, hogy igazam legyen, vagy inkább közelebb jönni?

Nem sokra juttok az én megnyitó szövegemmel, ha ennyit kérdezek, úgyhogy ha már benne voltam a google keresésekben, rákerestem az igazságra is. Wikipédia jött ki elsőnek, jó lesz az.

Ezt írja: „Az igazság a valóság ellenőrizhető tényei, és az erről szóló állítások megfelelése egymásnak. Az egyik legvitatottabb filozófiai fogalom – az olyan fogalmakkal együtt, mint például a "szépség", a "létezés", a "kötelesség" vagy "Isten".„  

Na még az jó, hogy ezek a legvitatottabb fogalmak szóba kerülnek itt a kiállításon is, egy füst alatt meg lehet fejteni őket, az igazsággal együtt. 

Meggondoltam magam, amolyan ’én szavam, én vonom vissza alapon’, mégsem kell ide a wikipédia igazság definíciója, nem visz sehova. De nem is kell semmiféle általános definíció, és nincsenek kérdések sem valójában, hiszen az a jó az igazságban, hogy mind tudjuk, igazunk van. Nincs kétség. Én is fel tudom sorolni, miben van igazam, ha muszáj árnyalni, akkor azt is megmondom, miben kicsit és miben nagyon. Hiszen látom a körülöttem lévő világot. Akkor is látom, ha színházat csinálnak körülöttem, választok egy szereplőt, akivel a legjobban tudok azonosulni, és megyek vele.

De mi történik, ha az észlelési rendszereinket összezavarja valami? Mondjuk elkezdik sűrűn emlegetni a toleranciát, az empátiát, a ’tekintettel a másikra’ bármit,  a sokféleséget, a mindenkinek igaza van satöbbit, és máris borul az egész igazságom. 

Talán ebben segíthetnek az itt kiállító Lázár Dóri hírgyógyszerei. Szájon át szedhető háborús hírek, politikai vagy társasági események, de még talán a Story magazin pletykái is bennük vannak, kinek mire van szüksége, hogy visszakerüljön a komfortzónájába. Mert tudjátok a komfortzóna a közhiedelemmel ellentétben, nem a jó érzések zónája, hanem a megszokott rossz. Azért az érdekelne, hogy minek számítanak ezek a kapszulák,  táplálékkiegészítők, antibiotikumok, vagy homeopátiás szerek? Gondolom bármire jók lehetnek a magas vérnyomástól a szívritmus zavarig. Mindegy, mi van benne, csak higgyük azt, hogy hat.

Lázár Dóri másik munkája reklámokból kivett csöndeket teszi fókuszba, rákényszerít arra, hogy a leállás és az odafigyelés kerüljön középpontba, és ehhez jól kapcsolódik Halász Dániel Borderland sorozata, ami maga a csönd. De nem süket csönd, hanem az atmoszféra csendje, a csend amiben mindjárt történik valami. 

Miről szól ez a csönd? Talán arról, hogy meg kell állni, és újra átgondolni, miben is vagyunk, és ehhez nem árt odaállni a határcsíkra, a peremre. Ahonnan látszik az itt és ott, a centrum és a periféria. Ránézel a képekre, és kicsit érzed az illatokat, és csendben vagy. Nyugodt figyelésben. Azt hiszem ezeket hívják tényeknek. A valóság ellenőrizhető tényei. Akkor ez egyfajta igazság? 

Az. És közben a valóság abszurditása is ott van a fotóin. Amihez pedig Rajnai Ákos munkája kapcsolódik, a Sequence 88 vászonra nagyított analóg fotói, amik persze ravaszul analógok, hiszen a negatívot egy digitális fotó alapján hozta létre nagyon bonyolult technikával. Amivel nemcsak azt érte el, hogy teljesen összezavarta bennünk az analóg és digitális kategóriákat, hanem azt is, hogy a képein a korábban megfogható tárgyak részecskékké estek szét, és már egy nagyon is metafizikai terepen vagyunk, átkeveredtünk a köztes térbe. Vagy igazából mindig a köztes térben vagyunk?

Párhuzamosan létező valóságok.

Martinkó Márk „Beyond the Cave” sorozatában barlangokban járunk, Platón barlanghasonlata ihlette, melynek alaphelyzete szerint az emberek leláncolva ülnek, háttal a barlang bejáratának. Mögöttük egy fal húzódik, amely előtt, miként a bábfigurákat, különféle tárgyakat és szobrokat mozgatnak. A fényforrás a fal mögött található, és a mozgatott tárgyak árnyékát a barlang falára vetíti. Az emberek csak ezeket az árnyékokat látják, ezt hiszik „valóságosnak". Platónt az érdekelte, mit hinnének az emberek, ha láncaikat eloldoznák, s szembesülnének azzal, hogy amit láttak, az csak az árnyékok tükröződése volt. „Mit felelne az [...] ember, ha valaki azt mondaná neki, hogy előbb csak üres semmiségeket látott, most azonban, mivel a létezőhöz közelebb van, s a nagyobb mértékben létező dolgok felé van fordulva, sokkal helyesebben lát: s ha az úton elhaladó tárgyakra mutatva rákényszerítené, hogy feleljen a kérdésre: mi az? Nem gondolod-e, hogy zavarban lenne és azt hinné, hogy az előbb látott dolgok sokkal igazabbak voltak, mint amelyeket most mutatnak neki?"

A valóság relatív. 

És az sem igaz, amit látunk, vagyis nem hihetünk benne automatikusan. Vadászi Zoltán infrafotóival még tovább megy, ő a láthatatlant szeretné megmutatni. Már ez összezavar, de nem áll meg itt, azt is önkényesen kezeli, hogy amit látunk, az hideg vagy meleg színtartományba tartozó felület. Van egy érzékelési rendszerünk, ami azonnal beugrik, ezt összezavarja ez a sorozat. Szép lassan kiderül, hogy  az infrakameránál teljesen önkényes választás eredménye, mit állítasz be melegnek és mit állítasz be hidegnek, melyik lesz a meleg és melyik a hideg tartomány. Bárhogy be lehet állítani. Csak egy biztos: sötétben vagyunk. 

És ebben a sötét térben Mayer Éva ‘Lélekterei’, a tízparancsolattal világító állomások. Állj meg, és gondolkozz el. Bárhol vagy, Platón barlangjában, a nagyváros szélén, a peremvidéken, vagy a belső forgatagában. 

Vadászi Zoltán háromdimenziós műalkotása is a párhuzamos valóságokhoz kapcsolódik. Az orvosi képalkotókkal (CT, MRI és Ultrahang) készített felvételt a levegőről, a semmiről. És az a fura, - innen üdvözlöm Platónt - , hogy  mind a  három technika nagyon-nagyon más képet mutat, pedig ugyanaz a semmi. A kiinduló élményanyag a diagnózis időszaka, amikor bemegy valaki a saját hétköznapi valóságtudatával a kórházba, és kap egy hírt arról, hogy mi van vele, és hirtelen időhurokba kerül. Még ugyanaz, aki előző nap semmit sem tudott a bajról, ami addig is ott volt, de már hirtelen átkerült egy másik valósága. Egy ideig párhuzamosan létezik két valóság, ami a kvantumfizikában teljesen természetes realitás. 

Ruzsa Rania tapinthatóvá varázsolt egy verset, Pilinszky Apokrifjét, több transzformáció útján, egy 3D-s nyomtató segítségével. A Braille írással lefordított szöveget bináris jellegének köszönhetően a kettes számrendszer alapján kóddá alakította,  majd Varga Viktor segítségével egy algoritmus alapján írt programban dolgozott tovább, ami a feketétől a fehérig az abc betűihez egy bizonyos árnyalatot rendelt, a pixelek RGB értékét használva pedig háromdimenziós modellt készített minden versszakról és a fizika térben való megjelenésükhöz háromdimenziós nyomtatást használt. Az árnyaltság   kiemelten fontos része Rania alkotásának, és nemcsak azért mert ez a vers  nagyon finoman és árnyaltan közelíti meg az emberi létezés alapkérdéseit, hanem mert személyes életében, valóságértelmezésében is az árnyaltság megőrzésére törekszik. Azt mondja a diszlexiája ihlette, az, hogy általában képekben jelenik meg neki, amit olvas. 

Eirini Sourgiadaki görög művész, íróként kezdte pályafutását. A kiállításon a  metaforákkal foglalkozó könyve hallható. Terápia a máshol, más alakban lenni vágyásáról. 

Ha most énekelni tudnék, egy dallal zárnám ezt a megnyitót. De így csak elszavalom Víg Mihály dalszövegét:

„Más hogyha álom és

más ha látomás és

Más hogyha

Egyszerű vízió

Más hogyha érzem és

Más hogyha nézem és 

Más ha

Komplett revízió.”

Elhangzott 2022. november 3-án a MyMuseum Gallery Lost in Translation című kiállításának megnyitóján. A tárlat Három Holló középső szintjén található anyaga megtekinthető 2022. november 24-ig.
Cím: 1052 Budapest, Piarista köz 1. (bejárat a Szabad sajtó út felől)

Kapcsolódó program: 

Finisszázs és tárlatvezetés a Lost in Translation című kiállításon
2022. november 24., csütörtök, 19 óra