​Kevés aktuálisabb feladat van az 1980-as évek művészetének kutatásánál és művészettörténeti újraértékelésénél. Az elmúlt években számos kutatás foglalkozott az 1960-as és az 1970-es évek művészetével, különös tekintettel a neoavantgárd tendenciákra, de a következő évtized kevesebb figyelmet kapott, holott több szempontból is kulcsfontosságú időszaknak tekinthető.​

A diskurzusok kiindulópontja a posztmodern fordulat, amelyet többen többféle értelemben írtak le Jean-François Lyotard-tól Richard Rortyig, Jürgen Habermastól Fredric Jamesonig vagy Charles Jencksig.¹ A posztmodernről elsősorban nem stiláris fordulatként, hanem összetett szellemi-strukturális átalakulásként beszélhetünk, a múlthoz való viszony megváltozását konstatálva. Sokan különböző előjellel írtak az avantgárd lehetséges végéről, az utópisztikus jövő és cél felé tartó lineáris elbeszélések válságáról, egy poszt- vagy transzavantgárd mentalitásról, valamiféle új manierizmus és új mitologikus gondolkodásmód megjelenéséről, amelyet az átmenetiség érzete hat át egy mozgalmak utáni korszakban. Gondoljunk Alan Sondheim, Achille Bonito Oliva és mások írásaira.² A történelem végétől a művészettörténet végéig megannyi diskurzus kibontakozott (Arthur C. Dantótól Hans Beltingig),³ amelyek a szó szoros értelmében nem diszciplínák és művészeti megnyilvánulások végét diagnosztizálták, hanem inkább a beszédmódok újragondolásának a szükségességét.

Közhelyszerűen szokás az 1980-as éveket a festészet visszatérésének korszakaként, Wolfgang Max Faust és Gerd de Vries könyvcímét idézve a Képéhség időszakaként emlegetni,⁴ ami azonban csak részben állja meg a helyét. Nemcsak azért, mert az évtized a fotográfiától a videóművészeten és a digitális művészeten át a performance-ig számos műforma megjelenését vagy megújulását, esetenként virágkorát, továbbá a különböző médiumok egymás mellett élését hozta, hanem azért is, mert a festészet az 1960-as és 1970-es évek művészetében is jelen volt. Kétségtelen, hogy olyan kiállítások, mint az A New Spirit in Painting 1981-ben a londoni Royal Academy of Artban, illetve a Zeitgeist 1982-ben a berlini Martin Gropius Bauban a festészet mibenlétével és megújulásával kapcsolatos kérdések sorának megfogalmazására sarkalltak.⁵ Egyes életművek és tendenciák vonatkozásában is: gondoljunk a kései Picasso festészetének újrafelfedezésére vagy az úgynevezett Londoni Iskola alkotóinak beemelésére ebbe a diskurzusba, illetve olyan a hatvanas évek óta épülő, konzisztens festői életművek újrapozicionálására, mint Georg Baselitzé vagy Markus Lüpertzé, akik már azokban az években is időtlen, testies, expresszív és gesztusalapú festészetet műveltek, amikor a neoavantgárd tendenciák domináltak. De gondolhatunk olyan művészekre is, mint Jörg Immendorff, aki a festészetet a festészet eszközeivel kérdőjelezte meg az 1960-as években, majd egy festészen túli program után tért vissza a festészethez úgy, hogy a médium iránti duchamp-i szkepszis mindvégig fontos motívuma és témája maradt. Általánosságban is beszélhetünk az új festészet különböző válfajairól: Rainer Fetting, Helmut Middendorf vagy Salome nyers, elemi erejű, testközpontú festőiségén túl olyan konceptuális jellegű művészeti gyakorlatokat is megkülönböztethetünk, amelyek a festészet eszközeivel reflektálnak a festészet helyére, szerepére és státuszára, gondoljunk Martin Kippenberger, Albert Oehlen vagy Michael Krebber alkotásaira. 

Számos nyitott kérdés megfogalmazható. Például, hogy minden esetben posztmodern tendenciákról beszélhetünk-e a festészetet megújító művészek esetén. Sean Scully absztrakcióját például joggal tartja Donald Kuspit inkább egy modernista gondolkodásmód folytatásának és megújításának, mint posztmodern álláspontnak.⁶ Szemben olyan alkotókkal, mint a NEO-GEO képviselői, például Philip Taaffe, Ross Bleckner vagy Peter Halley, akik a baudrillard-i értelemben vett szimulakrumok világát tematizálták az absztrakció mintázatait használva és újrarendezve.

Szintén fontos kérdés, hogy miért maradnak szinte teljesen ki a női pozíciók a festészeti diskurzusokból, az A New Spirit in Paintingen egyetlen női alkotó sem szerepelt, a Zeitgeiston pedig mindössze egyetlen (Susan Rothenberg). Miért nem maradt – vagy legfeljebb csak alig jutott – hely ezekben a diskurzusokban olyan festőknek, mint Maria Lassnig, aki az egyik legkonzekvensebb figuratív festői programot építette az 1940-es évektől kezdődően, vagy Amy Sillman, aki invenciózusan vizsgálta a médiumok közötti átjárásokat a festői gyakorlatra teoretikusan is reflektálva? Miért tekinthetők a női pozíciók hangsúlyosabbnak a festészeten túli appropriation art és általában az új médiumok területén (Cindy Shermantől Jenny Holzerig, Barbara Krugertől Sherrie Levine-ig)?

Az 1980-as évek figuratív festészeti tendenciáival kapcsolatban számos kérdés és dilemma megfogalmazódott. Ezek közül talán Benjamin Buchloh sokat vitatott esszéje a legismertebb, amelyben a figuratív tendenciák térnyerését történeti perspektívából nézve az autoriter gondolkodásmód dominánssá válásával hozta összefüggésbe, az 1980-as évek számos meghatározó művészét és művészetteoretikusát diszkreditálva.⁷ A sok szempontból tendenciózus gondolatmenet a ready-made és a montázs avantgárd vívmányairól való lemondást egyfajta regresszióként írta le, és ezeket az általa regresszívnek vélt tendenciákat élesen kritizálta szövegében.

A fent leírtak is jelzik a helyzet összetettségét, és az új festészeti tendenciák korabeli recepciójának ellentmondásosságát. Kérdés, több mint negyven év távlatából visszatekintve miképpen értékelődnek át ezek a diskurzusok, és az is kérdés, hogy a korszak magyarországi művészetét hogyan helyezzük el ezekben a nemzetközi művészettörténeti folyamatokban. Hogyan írhatjuk le azokat a tendenciákat, amelyeket Hegyi Lóránd az Új szenzibilitás és az eklektika kifejezésekkel jellemzett?⁸ Miképpen írható le az 1980-as évek intézményi átalakulása, a „hivatalos” és „nem-hivatalos” fogalmi kategóriáinak értelmezhetetlenné válása, az egyre jelentősebb nemzetközi kapcsolatrendszerek kiépülése, a magyarországi művészet nemzetközi reputációjának emelkedése, a jelentős nemzetközi bemutatkozások sora? Érdemes lenne megírni az 1980-as évek magyar vonatkozású nemzetközi kiállításainak esemény- és recepciótörténetét. Szintén fontos lenne alaposan vizsgálni a korszak fontos hazai tárlatait az Új szenzibilitás kiállításoktól a Frissen festve című tárlaton át az Eklektika ’85-ig. A Műcsarnok 1980-as évekbeli, Néray Katalin nevével fémjelzett kiállításprogramja szintén alapos vizsgálatot érdemel.

Ugyancsak fontos kérdés: hogyan írható le az új festészeti fordulat a korszak kulcsfontosságú művészeinek életművében? A hetvenes évek második felében a Rózsa Presszó köré csoportosuló művészek közül sokan a nyolcvanas évek kiemelt jelentőségű festőivé váltak – miképpen érhető tetten az előző évtized posztkonceptuális gondolkodásmódja a későbbi műveiken? Mennyiben és milyen mértékben érvényesültek női nézőpontok és más marginalizált, például nem heteronormatív művészi pozíciók a korszak magyarországi művészeti színterén? Mennyiben integrálódtak, illetve integrálhatók az emigrációban élő alkotók a hazai művészeti diskurzusokba? Volt-e, és ha igen, mennyiben volt implicit politikuma ezeknek a festészeti tendenciáknak? Miképpen írható le az új festészet és a műtárgypiac viszonya a nyugati színtereken és a keleti blokkban?

A fenti kérdések megválaszolásával (és persze alapkutatások elvégzésével) közelebb kerülhetünk az 1980-as évek magyarországi művészetének árnyaltabb bemutatásához, illetve általában a rendszerváltás időszakának értelmezéséhez. A Közép-Európai Művészettörténeti Kutatóintézet (KEMKI) Huth Júliusz és Nagy Kristóf által szerkesztett, Kiállítások és kritikák. Képzőművészeti diskurzusok az 1980-as években című kritikai antológiája megkísérelte felvillantani a korszak vitákban és kritikai felvetésekben gazdag diskurzusait,⁹ amelyek reményeink szerint további vitákat fognak generálni. A kutatás fontos folytatása lehet a hazai színtér régiós kontextusú vizsgálata, illetve a régió egészének elhelyezése egy nemzetközi összefüggésrendszerben.

A hazai színtéren számos meghatározó életmű feldolgozásra, értelmezésre (esetenként újraértelmezésre), és ezen keresztül felfedezésre (illetve újrafelfedezésre) vár. Minden kiállítás fontos lépés az életművek feltárásának és láthatóvá válásának folyamatában. Ezért is igen nagy a jelentősége annak, hogy az Einspach & Czapolai Fine Art kiállítást szentel a korszak művészetének a saját művészkörére koncentrálva.

Az Eklektika ’85 című kiállításon, a korszak egyik legnagyobb, áttekintő igényű tárlatán az alábbi művészek állítottak ki: Ádám Zoltán, Bak Imre, Barabás Márton, Birkás Ákos, Bullás József, Cseszlai György, Erdély Miklós, Fehér László, Galántai György, Gulyás Gyula, Halász Károly, Hencze Tamás, Kalmár István, El Kazovszkij, Kelemen Károly, Klimó Károly, Kocsis Imre, Komlódi István, Koncz András, Mazzag István, Molnár Sándor, Mulasics László, Nádler István, Ősz Gábor, Pinczehelyi Sándor, Pollacsek Kálmán, Sebestyén Zoltán, Soós Tamás, Szabados Árpád, Szirtes János, Szőnyei György, Szörtsey Gábor, Záborszky Gábor. Egy évvel később a székesfehérvári István Király Múzeum Idézőjelben – A kortárs magyar képzőművészet egy újabb vonulata című tárlatának pedig a következő volt a névsora: Bernáth(y) Sándor, Böröcz András, Dorosz Károly, Gábor Áron, Gulyás Gyula, El Kazovszkij, Lois Viktor, feLugossy László, Perneczky Géza, Pinczehelyi Sándor, Révész László László, Roskó Gábor, Ujházi Péter, Wahorn András, Vető János-Méhes Lóránt, ef Zámbó István.

A két kiállítás együtt a korszak művészetének igen széles merítését adja. Kérdés, a fentiek közül mely művészek életműve van mélységében feldolgozva különös tekintettel az 1980-as évekre. Szintén kérdés, kikkel egészítenénk ki a fenti névsorokat, illetve hogyan látjuk ma az 1980-as évek művészeti színterét és a korszak meghatározó életműveit.

Ami azonban nem kérdéses: a korszakra vonatkozó kutatások – és a most megnyíló kiállítás – jelentős felfedezéseket tartogatnak, amelyek nemzetközi összefüggésben is revelációt jelenthetnek.

1 - Lásd a magyarul is elérhető irodalomból: A posztmodern állapot. Jürgen Habermas, Jean-François Lyotard, Richard Rorty tanulmányai, összeáll. Bujalos István, Századvég, Budapest, 1993; Frederic Jameson: A posztmodern, avagy a kései kapitalizmus kulturális logikája, Noran Libro, Budapest, 2010; Charles A. Jencks: A posztmodern építészet mint nyelvi forma. Helikon, 1987/1-3, 188–190.; A posztmodern, Pethő Bertalan vál., Gondolat, Budapest, 1992

2 - Alan Sondheim ed.: Individuals: Post-Movement Art in America, E.P. Dutton, Boston, 1977; Achille Bonito Oliva: Transavantgarde international, Giancarlo Politi Editore, Milano, 1982

3 - Arthur C. Danto: A művészet vége, in: Arthur C. Danto: Hogyan semmizte ki a filozófia a művészetet?, Atlantisz, Budapest, 1997, 95–129.; Arthur C. Danto: Művészet a művészet vége után, in: Bacsó Béla (szerk.): Kép fenomén valóság¸ Kijárat, Budapest, 1997, 370–380.; Hans Belting: A művészettörténet vége, Atlantisz, Budapest, 2006; Perneczky Géza (szerk): A művészet vége?, Európai füzetek, első szám, Budapest, 1995

4 - Wolfgang Max Faust – Gerd de Vries: Hunger nach Bildern: Deutsche Malerei der Gegenwart, DuMont, Köln, 1982

5 - A New Spirit in Painting, Royal Academy of Arts, London, 1981. január 15. – március 18. (kurátorok: Norman Rosenthal, Christos M. Joachimides, Nicholas Serota); Zeigeist, Martin-Gropius-Bau, Berlin, 1982. október 15. – december 19. (kurátorok: Norman Rosenthal, Christos M. Joachimides)

6 - Donald Kuspit: Sacred Sadness, in: Danilo Eccer – Lorand Hegyi – Maria Lluïsa Borràs – Donald Kuspit: Sean Scully: A Retrospective, Thames & Hudson, London, 2004, 14–18.; lásd még Jürgen Habermas esszéjét a modernizmus kérdéséről Sean Scully vonatkozásában: Jürgen Habermas: A Modernistm that Turned into a Tradition. Glosses and Associations, in: Sean Scully: Body of Light, Pauline Green – Shaune A. Lakin eds., cat. National Gallery of Australia, Canberra, 2004, 39–42.

7 - Benjamin Buchloh: Figures of Authority, Ciphers of Regression. Notes on the Return of Representation in European Painting, October, Vol. 16., Spring 1981, 39–68.

8 - Hegyi Lóránd: Új szenzibilitás, Magvető, Budapest, 1983

9 - Kiállítások és kritikák. Képzőművészeti diskurzusok az 1980-as években, Huth Júliusz – Nagy Kristóf szerk., Szépművészeti Múzeum - Közép-Európai Művészettörténeti Kutatóintézet, Budapest, 2024