Tóth Lala: Politikai Szövetek
Fokozódik a rendszerváltó hangulat. Íme Schultz Nóra politikai elemző megnyitóbeszéde Tóth Lala szöveteihez.
Hányan vettetek föl kokárdát idén március 15-én? És csak kíváncsiságból: volt közöttetek olyan, aki sokév után most először?
Én mindig is hordtam, szerettem hordani iskolában, felnőttként, de még mikor külföldön voltam március 15-én, akkor is. De tudom, hogy sokaknak ennél terheltebb a viszonya a nemzeti szimbólumokhoz. Főként azért, mert a 16 éve kormányzó jobboldal annyira erősen kötötte magához a magyar trikolort. A politikában azonban van egy olyan kényelmetlen igazság, főleg az ilyen szimbolikus kérdésekben, hogy elvenni, kisajátítani csak azt lehet, amiről a másik fél lemond. És ellenzéki közegekben bizony jópár évig kerülve volt, vagy egyenesen kínos a magyarság és annak jelképei. Valószínűleg ti is érzitek, hogy ez most változóban van. És nem csak a magyar zászlókkal elárasztott politikai gyűlésekre gondolok, hanem a nemzeti mezben Beton Hofi koncertre érkezőkre, meg kishazánkról trendi zenékre TikTok videókat gyártó fiatal lányokra, akik azt üzenik: nem szeretnének innen elköltözni.
De a nemzettel való viszonyt, értelmiségi, kritikus közegekben tovább terheli a nemzetállamok kialakulásának esetlegességéről szóló tudás is.
A nemzetet Benedict Anderson politikatudós egy elképzelt közösségként írja le. Ennek pedig számos árnyoldala van. A nemzethez tartozás képes elkenni súlyos társadalmi egyelőtlenségeket, képes mobilizálni kirekesztésre, legrosszabb esetben, erőszakra is. Mégis, ha ezen tapasztalatok mellett képesek maradunk felismerni azt, hogy egy elképzelt nemzeti közösséghez való tartozás mennyire sokat tudni adni a személyre szabott algoritmusok, pártos politikai polarizáció és a széthulló történelem vége utáni világrendszer körülményei között, akkor láthatóvá válik az is, hogy nem tudott volna fennmaradni a nemzeti alapon szervezett szuverén politikai közösség gondolata ilyen sokáig, és nem inspirálna olyan sokakat mindmáig, ha nem teremtene értéket is. Magyarnak lenni egy olyan elképzelt közösséghez tartozás, amiben igazán sosem fogjuk ismerni a közösségünk minden tagját, mégis úgy érezzük, összeköt bennünket valami. Sőt, ezt az összeköttetést különböző napi gyakorlatainkon és ünnepi rítusainkon keresztül folyamatosan újrateremtjük. Ennek a kikerülhetetlen részvételnek, és mégis a benne rejlő saját ágenciánknak a kifejeződése számomra a Trikolor visszasajátítása c. munka, amit a kiállítás alatt közösen készíthetünk el.
A Politikai szövetek kiállítás félreérthetetlen módon szól az Orbán-rendszer kultúrpolitikai működéséről is. És itt nem kizárólag a hatalom egyértelmű személyi elköteleződéseken, esztétikai elhatározásokon és intézményes hegemóniaépítésén keresztül elmesélhető, sokatokat, sokunkat hátrányosan érintő történetéről van szó. Hanem szól a függetlenség felmagasztalt eszméit belülről feszítő ellentmondásokról is. Engem pedig ez foglalkoztat a leginkább.
Nem véletlenül jutott sokak eszébe az aczél-i támogatott, tűrt, tiltott kultúrpolitika az elmúlt 16 év során, bár igazán jelenleg inkább a támogatott és a tűrt szerepbe kerülnek alkotások, és alkotók. A tűrt / független / vállaltan rendszerkritikus csoporton belül pedig gyakorlatilag évről évre újabb felvonásait éljük, éltük meg ugyanazon vitáknak. A fiatal íróknak elérhető ösztöndíjakra rendben van-e pályázni? Vetik föl a kérdést elismert, egzisztenciálisan stabil háttérrel rendelkező szerzők… Szabad egyáltalán beadni filmes pályázatot? Igen, ha elkaszálják, akkor úgy lehet rá gyűjteni máshonnan! Vagy kockázatos, hogy kínos lehet, ha mégis támogatja a jelenlegi kurzus valamilyen okból? Na és színész elmehet olyan sorozatba vagy filmbe dolgozni, amiben a rendszer potentátjai érdekeltek és degeszre keresik magukat? Van egyáltalán olyan produkció, ami ki tudja kerülni a gyártás teljes folyamata alatt az úgynevezett “NER-es” érdekeltségeket? És állami díjat elfogadni szabad? Elfogadni szabad, de csak úgy, hogy utána mindenképpen felajánlod a pénzt valamilyen jótékony célra. Az nem jóemberkedés? De az. Akkor már inkább fogadd el, és dolgozz tovább, adományozz csöndben.
Vagy adj be pályázatot, játszd ki a rendszert, don’t hate the player, hate the game. Hozz némi kompromisszumot azért, hogy alkothass, de aztán tedd saját hozzáállásodat nyilvánossá, és nem ellenálló politikai állításként megformálva, hanem a közösség elé reflexiós tükörként állítva a dilemmákat is. Végülis ezért lehetünk ma mi is itt.
Persze ne felejtsük el azokat se, akik részben abból töltik meg a kiállítótereket, mozikat, színházakat, és legfőképpen talán a koncerteket, hogy valahogyan OrbánViktoroznak egyet (rámutatni a portréra) meg esetleg még hozzákáromkodnak valamit. Végülis ez egyszerre egy piaci és egy politikai működés. Az Orbán-rendszer alatt ugyanis sokak számára a politikai vélemény megélése és kifejezése a kormánykritikus kulturális termékeken, vagy influenszer-tartalmakon át vált lehetségessé. Árulták, árultuk a dühöt, a kritikát, és legújabban a reményt.
Akárhogy is lesz, a magasművészeti és a popkulturális közeg számára is új kérdéseket vet föl és új válaszokat igényel majd az április 12-e utáni Magyarország. Az pedig mindannyiunk közös kihívása, hogy tegyünk azért, hogy ez egy izgalmasabb korszak legyen, meghaladva piacról, államról, pártról, nemzetről és mindezek kritikájáról már kialakított elképzeléseinket.
Kezdhetjük például azzal, hogy nagyon extra rózsaszín glitteres kokárdákat készítünk jövő év március 15-ére.
FKSE 1077 Budapest, Rottenbiller u. 35.
2026. március 26. – április 11.
Elhangzott március 26-án.
Fotók: Kéry-Kovács Péter
Kurátor: Tóth Boglárka
