Erhardt Miklós megnyitóbeszéde Schmied Andi: Asset Town című kiállításához.

Schmied Andi Asset Town című kiállítása egyben a művész DLA-mestermunkája, a „kimeneti terméke” egy ötéves tanulmányi időszaknak. Így tehát, a műfaj játékszabályai szerint, a művésznek hamarosan, egy kvázi peres eljárás során, effektíve meg is kell majd védenie. Ezzel elkerülhetetlenül együtt jár némi bizonyítási kényszer: az anyagnak egyszerre kell szubsztanciálisnak, artikuláltnak, reprezentatívnak lennie, egyben pedig hűnek a művész munkásságához; ki kell merítenie a témáját, ugyanakkor nem szabad kimerültnek látszania. Nagyon nehéz az ilyet könnyű kézzel csinálni, márpedig Schmied Andi eddigi művészeti tevékenységét számomra elsősorban éppen ez jellemezte. Mikor azonban két napja benéztem az akkor még alakuló térbe, megnyugodtam, hogy mindennek ellenére sikerülni fog.

Mivel Andinak én voltam a témavezetője a MOMÉ-n töltött öt éve alatt, a kiállításhoz hasonlóan most én is némi szerepzavarral küszködöm: mivel az egész folyamatot ismerem, nehéz a kiállítást egyszerűen a maga lábán álló entitásként látnom, és önmagában értelmeznem. Ezért először a kutatási programról szólnék pár szót.

A „fedett kutatás”, amelyben Schmied Andi fiktív alteregóján, a multimilliomos-feleség, Gabriella alakján keresztül helyezkedik bele kizárólag globális szupergazdagok számára fenntartott nézőpontokba vagy panoráma-pontokba, idén éppen tíz éves, és még régebbre datálható a művész érdeklődése a luxus-építészet abszurd valósága iránt, amely 2014-es Jing Jin City című projektjétől kezdve alkotja konzekvens működése középpontját. A jelenlegi kutatás első, New Yorkra koncentráló szakaszát lezáró Private Views című könyve 2020-ban jelent meg, és ért el a magyar kortársművészeti horizonton szinte értelmezhetetlen sikert, a különböző recenziók presztízse, vagy a különböző médiamegjelenések megtekintéseinek száma tekintetében. A második szakasz, amely lényegében egybeesett a doktori kutatással, ennek szerves folytatása, kiterjesztése és elmélyítése. Ez kulminál az Asset Town című disszertációban és kiállításban. 

Bár nem hiszem, hogy sokan volnának, akik ne ismernék a projekt hátterét, mindenesetre röviden arról van szó, hogy Andi, azaz Gabriella, primér kíváncsiságból és kalandvágyból, lakást kereső multimilliomos-feleségnek adja ki magát, majd különböző csúcskategóriás ingatlankereskedők kíséretében végigjárja New York legértékesebb magasházait és legexkluzívabb ingatlanait, ahová sem átlagemberek, sem újságírók vagy kutatók nem nyernek bebocsátást. A Private Views projekt ezeknek a „performanszoknak” a dokumentációjából, „Gabriella” fényképeiből, és a szerző kontextualizáló, értelmező reflexióiból áll össze. A vizsgált épület-típus, az ultramagas, ultravékony lakó-felhőkarcoló, amely a globális ultragazdag réteg (a UHNWIs – Ultra-high-net-worth-individuals – én is itt tanultam…) speciális befektetési igényeit szolgálja ki, egyben alakítja, lesz a kiindulópontja Andi kutatásának, amely lényegében az építészet cinkosságát helyezi a célkeresztbe, a kortárs kapitalizmus egyre embertelenebb és indokolhatatlanabb jövedelem- és életszínvonal-különbségeinek fenntartásában. A disszertációban a New York-i példákat további esettanulmányok, London „jéghegy-épületei”, Dubai mesterséges szigetei, és a mérhetetlen vagyonok elrejtését szolgáló egyéb építészeti rémálmok, mint például a szaúd-arábiai The Line feldolgozása egészítik ki. 

Schmied Andi kutatása nagyrészt egybeesik a 2008-09-es válságot követő folyamatokkal, különös tekintettel a fokozódó tőke- és vagyoni koncentrációra és az ultragazdag réteg exponenciális bővülésére, amelyek egyik eredője a szinte kizárólag befektetési céllal épülő, kulcsrakész, berendezett, spektakuláris lakóingatlanok megszaporodása. A disszertáció, ahogy a szerző írja, „éppen annyira szól építészetről, mint emberi kapzsiságról és kizsákmányolásról.” 

A hangütés és a nyelvezet, amellyel Schmied Andi az érvelését kibontja, mintha Naomi Klein aktivista szenvedélyét és újságírói tehetségét idézné, ami akadémiai közegben kifejezetten üdítő. Kritikája néhol szinte karikaturisztikusan ádáz – ha sztárépítész-iroda volnék, nem szívesen olvasnám –, ugyanakkor tele van szarkasztikus humorral, szubjektív közvetlenséggel és pontosan megragadott költői metaforákkal. Ahogy az ember átengedi magát Gabriella enyhén Stockholm-szindrómás dialógusai és Andi kérlelhetetlen prózája váltakozásának, furcsamód egyre inkább a hatalmába keríti egy lényegében felszabadító kettős érzés: egyrészt, hogy a világ máshol is lehet reménytelenül korrupt, igazságtalan és kietlen, másrészt, hogy borzalmas lehet szupergazdagnak lenni. 

Bár maga a szöveg is jóval többet érdemelne, de ideje volna végre a kiállításról is szót ejteni. A kiállításról, amelynek legfőbb kvalitása, a bevezetőben vázolt intézményi helyzetet figyelembe véve, éppen az autonómiája. Képzőművészeti doktori munkáknál tapasztalataim szerint szinte elkerülhetetlenül megjelenik valamiféle zavaró egyensúlyhiány a kutatási program analitikus és produktív oldala között: hol az alkotótevékenység lohol a disszertáció után, hol fordítva, és ezt itt nem érzem, jóllehet, a végigvitt kutatás minősége, eredetisége, alapossága, performativitása szinte készen kínált volna egy klasszikusnak mondható „kutatás-alapú művészeti” kiállítást, time-line-okkal, szövegekkel, diagrammokkal, fotókkal, és így tovább. Ehelyett Andi, látható élvezettel, egy lendületes environmentet készít, amelyet csak váratlan pontokon steppel a kutatás tárgyi részéhez. 

Schmied Andiról elmondható, hogy képzőművészként lényegében „készen született”, munkáira kezdettől jellemző a formálás és az anyaghasználat elfogulatlansága, könnyű kezű egysége, ami – a magam fixa ideája szerint – leginkább a kortárs képzőművészetbe az építészet felől érkezőket jellemzi (említhetném talán Andreas Fogarasit példaként, akivel itt sok rokonságot érzek). Anyagok, hordozók, támasztó-elemek, formák között nincs semmi hierarchia, úgy telnek meg jelentéssel, hogy semmi nincs rájuk erőltetve, alkalomadtán még didaktikusságuk is vonzó. Az Asset Town-t mindezek a kvalitások gazdagon jellemzik – a bontási törmelékektől az egymásra rétegzett építő- és szigetelőanyagokon és talmin csillogó felszíneken át a hol patikai, hol barkácshangulatot árasztó makett-elemekig.

Az installáció az egész projekt címét adó Asset Town videó felé mutat, amely lényegében mindazokat az építészeti tipológiákat és társadalmi-gazdasági ellentmondásokat fikcionalizálja, amelyek a kutatás eredményeként a szerző látókörébe kerültek. Egy gépi hang sorolja a dubai-i szigetek mintájára a tengerben lebegő „Asset Town” financiális előnyeit, a retorikát teljesen lecsupaszítva, megfosztva minden szépelgéstől, idilliségükben is pőre, jegesen banális képekkel kísérve. Ugyanakkor, ahogy Andi maga írja a disszertációban, a próbálkozás valamiféle sosem volt magasságba feszíteni az előállt helyzet – azaz a lakhatástól rendszerszinten megfosztott luxuslakások – abszurditását, eleve kudarcra volt ítélve – ahogy ezt gondolom többen érezzük manapság a globális társadalmi-politikai-mediális jelenségek sokasága kapcsán. Erre példa a disszertációt keretező, illetve egy lábtörlő formájában a kiállításba is bevezető, überelhetetlen fikció, a Gazába tervezett Trump Riviera cinizmusa.

Schmied Andi: Asset Town

Trafó Galéria, Liliom u. 141, 1094

2026. április 10. - június 14.

A megnyitószöveg 2026. április 10-én hangzott el. 

Kurátorok: Szalai Bori, Szalipszki Judit

Fotók:  Biró Dávid