A Pszeudoposzt kollektíva négy hallgatót rejt az MKE képzőművészet-elmélet szakáról. Kergyó Zsófia, Laczai Veronika, Tamás Dorottya és Urbantsok Tímea a harmadik OFF-Biennáléról szóló szövegeikben a közös írás rendhagyó formáit kereste. Öt részes sorozatunkat záró cikkük az idei OFF kapcsán felmerült kérdéseiket körüljáró beszélgetésük átirata.

Timi: Bár több nagyobb tematikai irány kirajzolódik az OFF projektjeit látva, nekem leginkább a Transzperiféria és A kis olvasztótégely tudott összekapcsolódni a magyarságtudattal és történelmi identitással foglalkozó projektcsoportból. 

Zsófi: A Rend és képzelet is idecsatornázható. Még nem volt időnk annyira elmélyülni benne, és látatlanban furcsának tűnt ilyen dominánsan behozni a harmincas évek történeti szálát, de ahogy meghallgattam az OFF the Recordot Székely Katival, rájöttem, hogy mégis milyen fontos foglalkozni ma ezzel, mivel a Kossuth téren és általában is rá van kattanva a kormány a Horthy-korszakra. 

Dóri: Szerintetek a Rend és képzelet összekapcsolható bármelyik másik projekttel, vagy nektek valamennyire összefogta az egészet? Nekem a koncepció alapján az volt a fejemben vele kapcsolatban, hogy ernyőként működik a többi felett.

Zsófi: Nem működik ernyőként, mert hiába indul ki József Attila verséből a koncepció, kihasználva, hogy a  Levegőt! egyszerűen ráhúzható oly sok mindenre, például bejött a covid is és akkor hú, még egy réteg… Jó, ez most így kicsit morbid, de aztán a Black Lives Matterrel is hozzá tapadtak újabb jelentésrétegek. Ettől függetlenül mégsem fogja össze a projekteket, és nem tudom, ez talán egy picit megúszós választás, bár az is lehet, hogy ilyen léptékű dolgoknál csak az ilyen lazább, asszociatív címek működnek. Nem kontextualizálja a Rend és képzelet a többi kiállítást, ráadásul online volt, illetve van, ami nyilván kényszerhelyzet, de így pláne képtelenné vált arra, hogy összefogó szerepe legyen, ami 2017-ben talán még megvalósult az OSA-ban.

Timi: De nem is tudom, hogy össze lehetne-e fogni, vagy lehetne-e olyan projektet vagy beszélgetést csinálni, ami kontextualizálja az egész OFF-ot, elég széttartó programok vannak. Nekem ennek ellenére talán az az egyik legerősebb összeköttetés, hogy nem mindegyiknél, de van egy törekvés például a hangsétánál meg a méhesnél, hogy kivonjon a mindennapi életünkből, közben persze volt olyan kiállítás is, ami ennek a szöges ellentéte, és szétszedi az agyadat, de nekem ez a kontemplációs irány, az elmozdulás efelé tetszik. Hogy nem nagyon akar szólni semmiről, csak rávesz arra, hogy olyanokat csinálj, amiket nem csinálnál amúgy.

Veve: Hát, ha rá tud, igen.

Dóri: Mintha a Levegőt! arra is utalna, hogy a projektek között mennyi levegő van. Mintha az is a koncepció része lenne, hogy nem kell egy témára felfűzni mindent, hanem mindegyik projektnek megvan a maga tere, és ha nem kapcsolódnak szorosan egymáshoz, akkor is lehet egy ernyő alatt beszélni róluk, egy levegő-ernyő alatt.

Veve: Ja, hogy szabadon mozognak a projektek, és hogy néha vannak laza szálak, de nem is feltétel az, hogy koherens legyen. Mondjuk nem is tudna koherens lenni, mármint a kortárs képzőművészet.

Zsófi: Ezen gondolkodtam a buszon, hogy szerintem nem is várjuk el a biennáléktól, hogy különösebben koherensek legyenek, mert szemlék, időben viszonylag ritkásan. Emiatt inkább a nemzetközi biennéléknak látom értelmét. Ha ennyire lokális, mi adhat értelmet neki? Amikor 2015-ben elindult az OFF, megfogható volt a cél; az ellenállás, hogy kiszakítsuk magunkat az állami kötelékekből, de mintha kicsit elveszett volna már ez az erős demonstratív jellege. Ha már kétévente megrendezik, vagy négyévente, ahogy sikerül, konkrétabb célkitűzés kéne; lehetne önreflektívebb a szcénára nézve ahelyett, hogy kiválasztanak egy témát, amihez lazán kapcsolódnak projektek. 

Veve: De szerintem pont ebben alakult az OFF-Biennále szerepe, legalábbis nekem tökre úgy tűnik, hogy az az egyik fő célja, akár implicit, hogy kanonizál, meg trendteremtő. Ha figyelembe vesszük azt, hogy következik majd a documenta, meg hogy mekkora hírértéke volt az egésznek és nem csak a szaksajtóban, akkor azok a kiállítások meg azok a tendenciák amiket most itt láttunk, valószínűleg meghatározzák majd, mik lesznek az elkövetkező egy-két évben… És azt érzem, hogy nagy túlsúlyban van a kutatásalapúság, a HUF, amiről már beszéltünk, az egész dekolonizációs vonal és az antropocén-kritikusság, de hogy ezek...

Timi: Ja, de ezek igazából szimplán a nyugati tendenciák.

Veve: A nyugati tendenciák, igen. Ezen túl pedig tényleg úgy tűnik, hogy nem reflektál a szerepére, de leköveti, ami máshol van és megteremti azt, ami itt lesz.

Timi: Az nekem is hiányérzet volt, amit elkezdtél mondani, Zsófi, hogy a Levegőt!-ben szerintem az is benne van, hogy az OFF az intézményrendszer béklyói alóli felszabadulás és levegőért kiáltás, és hogy ez magán a nem állami forrásokból táplálkozáson kívül, ami egyébként csak akkor hangsúlyozódik ki, ha valakitől halljuk vagy utánaolvasunk, vagy jó, nem teljesen, mert benne van végül is az esemény nevében, de ha valaki csak betéved egy kiállításra, ott ez nem kap hangsúlyt, vagy lehet, hogy már csak olyan befogadó téved be, aki tudja ezt, mondjuk a Menüre azért szerintem nem csak ilyen emberek tévednek be. Én is hiányoltam valami olyat, hogy ha ez ellenállás, akkor úgy legyen ellenállás, hogy akivel szemben felszólalunk, az észrevegye ennek a létezését. Én nem érzem azt, hogy az OFF állami oldalról észre lenne véve, ahhoz lehet, hogy kicsit provokatívabbnak kéne lenni, tényleg kihasználni a függetlenség adta lehetőségeket.

Veve: Meg a látogatók sem észlelik feltétlenül azt, hogy ez most egy más típusú dolog, mint amit amúgy látnának egy galériában, nem? Sem az intézmények, sem a látogatók részéről nincs szerintem éles határ, csak annak tekintetében, hogy milyen témákkal foglalkoznak.  

Dóri: Ráadásul, amikor indult az OFF, a témához választottak projektet, most pedig fordítva… mintha háttérbe szorult volna az egyik alapvető célkitűzés. Egyébként az is fura a koncepcióval kapcsolatban, hogy elolvastam és utána eszembe sem jutott egyik projektnél sem, hogy az bármilyen szinten kapcsolódna bármihez, ha nem lett volna, szerintem azzal sem lett volna probléma, mivel amúgy sem volt sehová kiírva, csak a honlapra. A kiállítóterekben is fel lehetett volna tüntetni, ha az ember betéved valahova, és nem tudja, mi az OFF, legalább egy rövid bevezetőt lásson róla, hogy miről is van szó, miért indult, mi a célkitűzés.

Zsófi: Ez tényleg fura, hogy ha inkluzív akar lenni, ez hogy nem jutott az eszükbe. Viszont az szerintem mindenképp jó irány, hogy nagyon erőteljesen leszűkült már, hogy hány program van ilyenkor, nem egy átláthatatlan és befogadhatatlan valami. Az is jó, hogy producerként lépnek fel. Talán nem olyan óriási segítség az, hogy kétévente egyszer van egy olyan megjelenésed művészként, ahol támogatnak, bár a mai viszonyok között... Egy ilyen kollektíva nem hiszem, hogy sokkal többet tudna nyújtani, és nagyon sok forrást megmozgattak már, nemzetközileg is. Az is fontos, hogy ekkora visszhangja van itthon a médiában, vagyis a magyar média paramétereit ismerve nagy – sok helyen cikkeztek, pedig nem szoktak kortárs képzőművészetről írni alapvetően sehol. 

Veve: Csak ha valami társadalmi kapcsolódása van, mondjuk egy szobordöntés, az simán, és itt is volt, mivel egy csomó projekt társadalmilag elkötelezett. Vagy  az, hogy Somogyi Hajnalka felkerült a százas listára, szerintem szintén fontos volt abból a szempontból is, hogy onnantól kezdve az OFF médiamegjelenése erőteljesebbé vált, a híre pedig elért a saját közegén túlra.

Timi: Én azon gondolkodtam, hogy mennyire lehet tényleg modell ez, amit ők most felhoznak, ezek a kisebb, mondjuk három-négy fős kollektívák, csoportosulások, akik akár csinálnak egy ügynökséget és behívnak még másokat egy-egy projektre, aminek közben ők adják az alapját. Az OFF-on kívül vajon ez mennyire tudja megállni a helyét? Csak fiatal művészként működik? Egy idő után bejön a műtárgypiac, ami – úgy érzem – inkább gátolja az ilyenfajta csoportosulásokat és egyéni irányba visz el… Ez lehet, hogy csak az OFF-on belül fenntartható?

Veve: Lehet, hogy az kéne hozzá, hogy ezek a már meglévő helyek – független galériák stb. valahogy sokkal jobban hálózatosodjanak és aktívabban kommunikáljanak. Nyilván ismerik egymást a helyek vezetői, tulajdonosai, meg a közegen belül mindenki mindenkit, de izgalmas lenne kiépíteni egy rendszert, amin belül intézményesült párbeszéd jöhetne létre a művészek között.

Zsófi: Jó, de ez egy külön történet, az OFF inkább olyan helyeket vont be, amikre hosszú távon nem lehet számítani, például a gázgyár vagy Hűvösvölgynél az erdő.

Veve: Az erdő az mindig nyitott lenne…

Zsófi: Szóval ez talán nem az OFF kapcsán a legrelevánsabb igény. 

Timi: Azon gondolkodtam még, hogy király lenne, ha többnyire nem csak társadalmilag elkötelezett dolgok lennének, bár ez lehet, hogy az alapkoncepciója az egésznek, de lehetnének areferenciális, önmagukban létező, autonóm alkotások is. Nekem ez még nagyobb nyitottságról tanúskodna, és úgy érzem, de most gondolkodom a programokon, hogy igazából az Omara volt az egyetlen hagyományosabb képzőművészeti kiállítás, de annak is persze megvolt a társadalmi vonzata, hogy cigány művésznő. Nekem nagyon kimaradt a művészet-művészet az OFF-ból.

Veve: Amúgy amikor ezt kimondtad, pont az jutott eszembe, hogy az Omara-kiállítás teljesen önmagáért beszélhetett volna és számomra ez volt kb. a legfájóbb pont, hogy…

Timi: Hogy azt is szét kell kontextualizálni…

Veve: Ráírja a képeire, hogy mit ábrázol és ha bemész, és soha nem voltál még életedben kiállításon, akkor is érthető és fantasztikus. Az interpretációk és történetek és határtárgyak sokaságával kiveszett a lényege… el is szomorodtam közben emiatt. Végül itt is ugyanúgy elolvastam harminc oldalt. 

Timi: Nekem amúgy tényleg tök nagy kérdés, és erről gondolkodtam az ACLIM!-kritikánk kapcsán is, hogy jó lenne megkérdezni egy tudományos kutatásokban jártas ismerősünket, hogy az ACLIM!-os projektek tudományossága milyen szinten van, én ezt nem annyira tudom megállapítani, meg könnyen bedőlök szerintem, de kérdés, hogy ezt hova is tegyük? Mihez közelít inkább?

Veve: Mármint a művészet-tudomány spektrumon?

Timi: Aha.

Zsófi: Nem tudom, hogy az ACLIM!-nál a bevont négy kutató mennyire látott bele a kiállítás előtt a művészeti projektekbe, vagy hogy mennyire volt szempont számukra, hogy ez alapján döntsenek, hogy a nevüket adják-e a kiállításhoz, de az ő részvételük hitelesíti az egészet ilyen szempontból. 

Dóri: Nekem is kérdéses a kutatásalapú projekteknél, hogy vajon mennyire komolyan vehetők. Mondjuk ha én kutatok valamit két héten keresztül egy beadandóhoz, esetleg azon utána még csapatban dolgozunk, formáljuk egy-két hónapig, majd lesz belőle valami, azt is nevezhetjük kutatásalapú projektnek. Ezzel szemben viszont ott van az, amikor hivatásszerűen kutat valaki. Szerintem maga a kutatásalapú kifejezés eléggé félrevezető, ráadásul engem annyira nem győztek meg az OFF-on látott kutatások. Sokszor volt az a benyomásom, hogy kb. elolvasol két-három tudományos cikket, kinyomtatod és kész, aki befogadja, befogadja, aki nem, az nem. A tudomány-művészet probléma pedig leginkább a menüs kiállításon került előtérbe; a legtöbb projekt esetében semmivel sem volt alátámasztva, hogy azt lehetne a tudományos kategóriába sorolni. 

Zsófi: De ez szerintem nem volt cél, mármint mi a kepzo.art-os beszélgetésben a Menü kapcsán pont említettük, hogy ez tetszett párunknak, a játék, ahogyan a fiktív keveredik a tudományossal, és nem teljesen elhatárolható; a jövőt elképzelve kifejezetten jól esik, hogy ilyen homályos, hogy mi az ami lehetséges, és mi az ami nem, mert igazából pont így lehet újítani, hogy az ilyen hülyeségnek tűnő dolgokban is elkezdesz hinni.

Veve: Igen, megcsinálja azt a képzelet-felszabadítás dolgot, ami egy csomó projektnél felmerült.

Timi: Pont ezt akartam mondani, hogy a Menünél ez engem sem zavart, vagyis ott tényleg bejött ez a patafizikus jóság, viszont az ACLIM!-nál ez a kettősség kérdéses volt nekem. 

Dóri: Igen, ha úgy tekintek rá, hogy a koncepció része az, hogy a valóság és a fikció közötti határok teljesen elmosódnak, akkor oké, de én mondjuk a habcsókosnál kifejezetten nem azt éreztem, hogy ez lenne a cél. Az a baj, hogy nekem nem jött le az, hogy a komolyan vehetetlenség tényleg a koncepció része. De lehet, hogy ez is a koncepció része.

Veve: Hogy ne tudd eldönteni.

Dóri: Viszont nekem a menüs volt az egyik kedvencem. Abban éreztem a legjobban magam. 

Timi: Ja, hát neked is attól az a kedvenced, hogy ott érezted magad a legjobban. 

Veve: Mi más számítana? 

Zsófi: Teljesen összekuszálódott demokratikusan az, hogy ki művész, ki dizájner, ki nem tudom, mit csinál…

Veve: Esztéta.

Zsófi: ... tudós. Így egy teljes mix volt, és valahogy ez a határtalanság szimpatikusabb nekem, és a célkitűzéshez is közelebb áll. 

Veve: Szerintem is ott volt az egyik legjobb hangulat, meg az ISBN-ben, ahol azt tudtam érezni percekig, hogy megteremtették ezt a világot és abban én mászkálhatok. A menüsben is pont ezt éreztem, nyilván egy totálisan más hangulat… Ez nagyon durván alulértékelt szempont volt szerintem a kiállítások többségénél, hogy hogy érzed magad közben. És ezt már említettem, de az Omarán, ahol meg alapból a kiállított művek nyűgöztek le, nem éreztem jól magam, mert negyven fokban, állva próbáltam videót nézni a tükröződő TV-n.

Timi: Nekem az Automatizált jelennél volt elképesztő az, hogy megkapják ezt a kurva jó helyet, ami a gázgyár, de aztán semmit nem kezdenek igazából a térrel, hanem csak így be van tuszkolva három hatalmas ábra, amit amúgy szintén nehéz értelmezni. Nincs semmi, ami látvány szempontjából izgalmas lenne, vagy kötődne a térhez, nekem az nagyon széttartott és inkább negatívummá vált az, ami nagy-nagy pozitívum lehetett volna. 

Dóri: Nekem annál az volt az érzésem, mintha a térrel próbálták volna kompenzálni, hogy értelmezhetetlen az ábra. Szerintem csak utcáról betévedt látogatók voltak ott, amikor én is, mindenki a téren flesselt, észre sem vették azt a három asztallapot, ami a kiállítás volt.

Zsófi: Milyen izgalmas ez a konfliktus, amikor bevonsz egy zseniális helyet, és pont ezzel a hellyel csapod agyon a saját projektedet, ami lehet, hogy amúgy sem találta meg a megfelelő formáját. Egy helyszín, ami pótolja a képzőművészet vizualitásának a hiányát, és a képzőművészet válik észrevétlen háttérré.

Timi: Ja, a casus belli, hogy így odamehess. 

Zsófi: Amúgy amit mondtál, Dóri, hogy mennyire foglalkoznak azzal, hogy hogy érezzük magunkat közben... Ilyen szempontból szerintem jó volt az idei OFF arányérzéke, hogy milyen projektek voltak együtt, mondjuk a hangséta könnyebben fogyasztható, eleve már az üdítő, hogy hang, és szabadban vagy, levegőn. Ahogy a kirándulások is a gázgyárba vagy a méhekhez. Oké, hogy közben vannak túl nagy vállalások is, mint az ACLIM!, de nem tíz ACLIM!-kiállítás van. A Buharov-kiállítás egy kis külön világ, könnyed mese, miközben fontos mondanivalója van.

Timi: Hát meg Buharovéknál annyira sok minden érzet és gondolat átjön úgy, hogy te alkotod meg, és nem adják a szádba ezeket, nem mondom, hogy mindennek ilyennek kéne lennie, de sokkal jobban megmarad az élmény és a tudás is amiatt, hogy bennem jön létre. Ennek elvileg már ilyen alapnak kéne lennie a kortárs művészetben. Kár, hogy többen nem játszanak ezzel, ha ennyire jól működik. Még a hangsétára visszatérve, nem minden részében tetszett, sokszor nem tudtam hova tenni néhány nézőpontot, hogy mondjuk miért veszik fel ezt a 19. századi nyelvezetet meg retorikát, hogyha amúgy így a máról beszélünk, nekem ez beleerőltetett volt. 

Zsófi: Nekem nem, mert ha abból a korból indulsz ki és vonsz párhuzamokat... A Rend és képzelettel és a Transzperifériával összeolvasva egy olyan politikai klímában, ami nagyon szorongató, szerintem jó ilyen dolgokról beszélni. 

Timi: Nekem a kert-nemzet allegória tetszett, de nem tudom, hogy például ezt most kinek szánják… Ez egy újfajta történetírás, máshonnan nézni a történelmet, mint eddig, foglalkozni Rózsa Sándorral, csak más szempontból. De nekem igazából semmi újat nem hozott be gondolatok szintjén vagy megközelítésmódban. Nagy alapvetéseket szajkózott végig. És valószínűleg mindenkinek, aki eljut ennek a meghallgatásáig.

Zsófi: A következő OFF-ot milyen irányba vinnétek el?

Timi: Amúgy én kicsit erősíteném a pop-osabb vonalat, ami jobban rámegy a képzőművészet látványos és élményszerű oldalára – szóval ilyen térkísérletekre, atmoszferikus terekre gondolok például. Amit egy csomó kortárs művész csinál most, mondjuk lehet, hogy inkább külföldön. Ez az a megközelítés, amiben benne van az is, hogy egy csomóan kiraknák instára, így Kusama-effektus zajlana, de legalább több ember eljutna odáig, hogy hall az OFF nevéről. Miközben ez a típusú művészet szerintem nem is szégyellnivaló.

Veve: Hagyomány, hogy lenézendő, ha valami élvezetes… közben meg én sem tudtam igazából elcsábítani olyan kiállításokra senkit, aki nincs nagyon szervesen a közegben, hogy ú, nagyon jó lesz, egy csomót fogunk olvasni. Ha esetleg van erre négy órád, akkor várlak szeretettel!

Dóri: A befogadhatóság azért is kellene, hogy fontos legyen, mert korábban az is az OFF célkitűzései között szerepelt, hogy szeretne egy szélesebb közönséget megszólítani, és amiatt, hogy szinte kizárólag olvasni kell, ez nem igazán valósul meg. A menüs kiállításon például kétszer voltam, mind a két alkalommal sorban álltak az ajtó előtt, gyerekek is a szüleikkel. Szerintem oda különösen sok ember betévedt az utcáról, mert nagyon jó volt az atmoszférája és izginek tűnt, csak sokkal több időbe telik értelmezni egy-egy projektet, mint amennyit hirtelen rászánna az ember egy séta közben. Szóval egyetértek azzal, amit mondtál, Timi, simán lehetne többet kísérletezni a terekkel.

Zsófi: Azon is gondolkodtam, hogy jó, hogy van az OFF, viszont nem vagyok biztos benne, hogy ennek biennálénak kéne lennie. Nem az intervallumot bővíteném, hanem lehetne inkább folyamatos produceri szerepe, aminek nincs székhelye, mármint galériája vagy ilyesmi, de folyamatosan foglalkozik azzal, hogy új helyeket vonjon be és diskurzust teremtsen. Mert az ebből az évből kiderült, hogy már nem tematizálja az intézményrendszer és a kultúrpolitika mai helyzetét. Akkor viszont nyújthatna folyamatos alternatívát eseménysorozatként, amit egy nagyobb produkciós iroda működtet.

Veve: Szerintem ehhez nincs elég erőforrás. Pont így jön ki, hogy nem egy állami intézmény, nincs fix költségvetés, nagyon kiszámíthatatlan. Szerintem ha ez el is tudna indulni, hasonló élete lenne, mint a kilencvenes évek inkubátor helyeinek.

Zsófi: Igen, de pont ez az, hogy nem egy helyben gondolkodnék, hanem egy nagy csapatban – mint amilyen most is dolgozott a biennálén. Ha nem egyszerre lehetne minden projektet megnézni, hanem időben elcsúsztatva, folyamatos teret biztosíthatna az intézményrendszeren kívül.

Timi: Amúgy szerintem most erre törekszenek, meg a mostaniról is azt vallják, hogy az elmúlt két-három év folyamatos munkája. Mondjuk annyiban más, amit te mondasz, Zsófi, hogy te a programokat is csúsztatgatnád időben, nekem így megfoghatóbb, hogy egyben van. Szóval én annyira nem időzíteném őket külön, hogy mondjuk minden hónapban egy, mert akkor ebből a szempontból olyanná válna, mint a kiállítóterek. Programhalmazokat viszont szívesen csinálnék, mondjuk hármat-négyet egyszerre, aztán a következő, tehát gyakrabban, mint most, éppen amikor valakiknek összeáll egy anyag.

Veve: Ez abból a szempontból biztos, hogy működőképesebb lenne, hogy most is volt tizenhárom-tizennégy projekt és öt hét mindenre. Szerintem nagyon kevés embernek van arra kapacitása, hogy végignézze az egészet. 

Dóri: Ráadásul nagyon sok mindent csak csütörtöktől szombatig, egy négy-öt órás időintervallumban tudsz megnézni. De visszatérve az előző kérdéshez, szerintem az jó, ha pár évente van egy nagyobb megmozdulás, csak arra kellene jobban törekedni, hogy közben a munkafolyamatot is kommunikálják valahogy jobban, mert az utolsó ’17-ben volt, és ha négy év múlva van egy másik, teljesen elfelejti már mindenki, aki nem tartozik szervesen a közegbe, hogy milyen volt az előző, és miről is szól az egész. Ha folyamatosan lenne valamilyen kommunikáció és jelenlét, akkor szerintem sokkal jobban átjönne, hogy mi ez, és miért fontos.

Nyitókép: Böröcz Judit – Pálinkás Bence György: A kis olvasztótégely, 2019–21, Fotó: Pálinkás Bence György