Fiatal építészként különleges érzés volt Rajk László egykori műtermében – az Art Departmentben – megtekinteni Birkás Ákos (1941–2018) és Rajk László (1949–2019) hetvenes évekbeli kockaházakkal foglalkozó munkáit. A kiállítás kapcsán azonban támadt némi üresség- és hiányérzetem.

„A művészek egymástól függetlenül, szinte egyidőben gondolkoztak az emberek életterét uniformizáló, látszólag építészeti, valójában társadalmi problémán” – olvasható a kiállítást kísérő kurátori szövegben.

Nem eltagadva a létezett szocializmus standardizáló törekvéseit, azt gondolom, szükséges mélyebben kitérni a kockaházjelenség társadalmi vonatkozására nem kizárólag a felforgató művészek és a politikai rendszer elnyomása közötti feszült viszony dialektikája mentén. Beszéljünk bővebben a kockaházak elterjedésének történetéről, arról, hogy milyen kapcsolatban állt az épülettípus a politikai rendszerrel, arról, hogy kik laktak, laknak bennük, és hogy mit gondol róluk az építész szakma és az urbánus értelmiség. Miért kell problémaként tekinteni a vidéken elterjedt sátortetős kubusokra? Miért nem tudjuk a történelmünk részeként, embertársaink otthonaként, saját épülettípusunkként szeretni és elfogadni őket?

Uniformizáló mintaterv vagy a társadalom spontán szerveződése?

Magyarországon közel 800 ezer egységes kinézetű kockaház épült a huszadik században, pedig a hiedelemmel ellentétben nem létezett hivatalos mintaterv, ami összekötötte volna őket. A kockaház típusa már a második világháború előtt is fellelhető volt, de vajon mi vezetett a kockaház-építési lázhoz a Kádár-korszak első felében?

A téeszesítési hullámok után a paraszti életforma perspektívája még inkább beszűkülni látszott. Sokan kénytelenek voltak otthagyni mezőgazdasági állásukat, és gyári munkásként próbáltak boldogulni. A dolgozó emberek körében megszokottá vált a munkahely és otthon közötti folyamatos ingázás, ami tovább erősítette az elvágyódás érzését. A falusiak egy része ekkor kettős bevétellel rendelkezett, a városi munka mellett háztáji gazdálkodást folytattak, de a szerény többletjövedelem sem biztosította a városba költözés lehetőségét. A kockaháztípus jellegzetes urbánus formavilága nagyban hozzájárult népszerűségéhez, és kalákába szerveződve bárki költséghatékonyan megépíthette. Ezenkívül a kockaházhoz köthető olyan – a városi villa modellje által inspirált – szocializációs terek kialakítása, mint a gyerekszoba vagy a fürdőszoba.

Az emberek a kockaház típusában látták a polgárosodás reményét, hittek benne, hogy egy ilyen ház felépítésével biztosítani tudják gyermekeik számára a stabil és kiszámítható jövőt. 

Forma és élet összetett viszonya

Tagadhatatlan a kockaházak reprezentációs jelentősége, ezt erősíti az az elterjedt mondás is, hogy falun „házon mérték az embert”. A kérdés azonban adott: kizárólag a kockaház típusának átvétele magával hozta-e a polgári életstílus elterjedését a falvakban? Az olyan kockaházak esetében, ahol a tulajdonosok nem hagytak fel a háztáji gazdálkodással, az a nyári konyhák intézményének kialakulásával járt. Ez a kockaház hátuljához csatolt vagy a telek hátsó felén szabadon álló építmény vált a családok legfontosabb életterévé. Ebből sok esetben az is következett, hogy a megépült kockaházak már-már kizárólag reprezentatív funkciót töltöttek be a családok életében – a redőnyöket mindig lehúzva tartották, megóvva a bőrfoteleket –, az élet pedig a hátsó építményekben és a szabadban zajlott. A kockaház urbánus esztétikája hűen reprezentálja a falusi elvágyódást, miközben a nyári konyha funkciója a tradíciók lenyomatává válik.

Ha nem készült típusterv, mégis miért néznek ki egyformán?

Az egységes kinézethez nagyban hozzájárult, hogy az állami támogatást kizárólag a TÜZÉP telepein gyártott anyagokra lehetett igényelni. A hadiipar háttértermelése nyomán gyártott építészeti elemek kerültek tehát be az épületekbe. Sári Zsolt felhívja a figyelmet, hogy az OTP propagandafüzetében a kockaház volt a legolcsóbb háztípusként megjelölve.1 Létrejött egy íratlan társadalmi szerződés az állam és az emberek között. Az állam érdekelt volt egy homogén épületforma elterjedésében, amely a gazdasági viszonyokhoz mérten tisztességes, modern lakást nyújt az embereknek. A kockaház modellje, bár meglehetősen távol áll a lakótelep utópiájától, a kapitalista családi ház mintájától is tisztes távolságot tart. Az emberek tehát felhúzhatták kockaházaikat, az pedig már senkit sem érdekelt, hogy milyen színűre festették a falat.

A kockaház mint társadalmi és politikai probléma

A kockaházjelenséggel egy időben ideológiai vita bontakozott ki a Kortárs folyóirat hasábjain, amelyet Tamáska Máté rekonstruált egy 2008-ban megjelent írásában.2 A hatvanas évek elején Major Máté építész adott hangot elkeseredésének, miszerint az állami lakásépítési szerepvállalás Magyarországon messze elmaradt a többi szocialista ország teljesítményéhez képest, mivel a lakások 60–65%-a önerőből épült. Véleménye szerint hazánkban a családi ház modelljének használata a szellemiekben folyamatosan újratermelte a kapitalista gondolkodást. Hasonló véleményen volt Sipos Gyula költő, aki a magánerős építkezéseket bírálta. Egy igazi szocialista társadalom felépítéséhez a kollektív lakóház típusát szorgalmazta, amely szöges ellentétben áll a magántulajdon eszményével.

Voltak azonban, akik nem hittek a kollektív ház közösségformáló hatásában. Granasztói Pál és Almási Miklós azon a véleményen volt, hogy nincs összefüggés a családi házak építése és az antiszociális életvezetés között. Ezen diskurzusok bizonyítják, hogy már a jelenséggel párhuzamosan parázs vita alakult ki a kérdésről. Azonban egyrészt a politikai akarat és cselekvőképesség hiányában, másrészt a gazdasági lehetőségek korlátozottsága miatt nem készült megvalósítható terv a vidéki életforma radikális átformálására. A vidék és a városi peremterületek tudatos urbanizációja híján maradt a kockaház típusa a vidékieknek.

Na, de kinek is szólnak a felforgató művészi reakciók?

Az értelmiség ítélete már a késő Kádár-korszakban, a jelenséggel együtt megszületett, silány minőségű banális házakként értékelve a Kádár-kockákat és ízléstelen individualizmusnak bélyegezve a homlokzati díszítéseket, az utólagos közvélemény pedig csak tovább romlott a kockaházakkal kapcsolatban.

A kiállítás kurátora, Soós Andi a két művész projektjét igyekszik párhuzamba állítani, ezzel szemben szerintem érdemes lett volna nagyobb hangsúlyt fektetni a különbségekre. Birkás Ákos művészetének fókuszába az átlagembert helyezi, ami önmagában egy politikai állítás. (György Péter Birkás Ákos önarcképeiről szóló, az Artmagazinban megjelent írása ezen a linken olvasható.) Fotódokumentációja és realista festményei megfigyelő szerepet vesznek fel. Munkáin keresztül azt vizsgálja, milyen esztétikai nyelv és reprezentációs vágy hajtotta a kockaház tulajdonosait. A kurátori szövegben „álomszerűnek ”3 titulált festményei számomra inkább hatnak valóságosnak: ismerősek a tapéták, az ornamentikák, a keretek és azok logikus kompozíciói. Birkás munkái nem a „korlátozott társadalom”4 elleni lázadásként, mint inkább az önkifejezés szabadságát dokumentáló művészeti alkotásokként értelmezhetők. Ráadásul, ahogyan a kiállítás kurátori szövegében is olvasható, Birkás munkáit nem elszeparált páholyokban, hanem a helyi közösségek környezetében, vidéki kultúrházakban mutatta be, fenntartva a reményt, hogy művészetével a társadalmat formálja.

Rajk László esetében ami inspiráló és lehengerlő, az a koncepció tisztaságáért és a gondolat szabadságáért folytatott szikár, kitartó küzdelem. A gondolat lenyomata, az áldozatos munka, a precízen kivitelezett műszaki rajz; de valóban szem előtt tartja a kivitelezhetőség lehetőségét? Pozíció című munkájában a felfordított kockaház statikailag nem állékony – a könnyűszerkezetes tető összeroskadna a vastag falak alatt ­–, ami tovább erősíti a munka ironikus és koncepcionális jellegét. Rajk munkáinak célközönsége nem a kockaházak lakói, hanem az elmélet szabadságától megfosztott (fiatal) építészek.

Az igazi avantgárd megmozgat

Birkás Ákos képei azt üzenik, hogy a művészet nem szólhat pusztán egy szubkultúrának, közös feladatunk, hogy szélesebb tömegben elérhetővé tegyük a felhalmozott tudást, és a lehető legszélesebb társadalmi csoportot bevonjuk az esztétikumról való gondolkodásba.

Rajk László koncepcionális művészete pedig őrzi a – hazánkban nem elterjedt – gondolatot, hogy építészként intellektuális feladatunk nemcsak épületek tervezése és a gazdaság pörgetése, hanem gyakorlat és elmélet közötti kísérletek elgondolása.

A neoavantgárd felforgató kísérletei még mindig a legjobb forrás ahhoz, hogy fiatal művészként (vagy építészként) erőt gyűjtsünk a társadalom megmozgatásához.

Lábjegyzet:

1: Sári Zsolt: Típusterves építkezések és az életmód változásainak kapcsolata.  In: A vidéki életmódváltások a 20. században. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2009, 42. o.
2: Tamáska Máté: Kockaházat a skanzenbe? – Fogyasztástörténet. In: Múltunk, 2008/3. Tamáska írásában tömören összefoglalja a Kortárs 1960–1961-es hasábjain zajló vitát. A folyóiratban a következő sorrendben jelentek meg az írások: Sipos Gyula: Kinek építkezünk?; Major Máté: „Sziget-ház, sziget-lakás”, vagy közösségi otthon?; Granasztói Pál: Város és otthon; Veres Péter: Lakáseszmény-életeszmény; Németh László: Lakásépítés–országberendezés; Sőtér István: Városi ábrándok; Almási Miklós: Új módon élni és régi módon építeni; Fonál Sándor: Még egyszer a lakáskérdésről; Mőcsényi Mihály: A város és környezete; Major Máté: A családiház-problémáról – nem utoljára. Az írásokat újraközölte: Új építészet, új társadalom 1945–1978. Szerk. Major Máté – Osskó Judit. Budapest, Corvina Könyvkiadó, 1981, 191–247 o. (Az idézetek helyét Tamáska e kötet alapján adta meg.) A Kortársban megjelent írások regisztráció után elérhetőek az Arcanum oldaláról is.
3: Idézet Soós Andi kurátori szövegéből.
4: Uo.

Felhasznált irodalom:

Tamáska Máté: Kockaházat a skanzenbe? – Fogyasztástörténet. In: Múltunk, 2008/3.
Sári Zsolt: Típusterves építkezések és az életmód változásainak kapcsolata.In: A vidéki életmódváltások a 20. században. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2009
Tóth Zoltán: Melyik Ház a kockaház?  In: Korall, 2010/40.
Hornyik Sándor: A posztkommunista “magyar kocka”. A hivatalos típustervektől a szubverzív praktikákig.  In: Magyar Építőművészet, 2014/4.
Katharina Roters: Hungarian Cubes: Subversive Ornaments in Socialism. Zürich, Park Books, 2014 

Nyitókép: Birkás Ákos: Cím nélkül, 1970-es évek eleje, olaj, vászon, 60 x 90 cm, a Birkás Ákos Művészeti Alapítvány jóvoltából, fotó: Polyák Attila

Kádár-kocka. Felforgató művészi reakciók (1973–1977). Birkás Ákos & Rajk László kiállítása, Art Department, Budapest, 2022. 11. 17-12.30.

A cikk szerzője az Építészfórum szerkesztője.