A nyári konyha alkonya

Pallag Zoltán

Utólag persze minden sokkal kisebbnek tűnt Magdi néni nyári konyhájában, még Magdi néni is, mint azokon a nyolcvanas évekbeli téli disznótorokon, amikor a disznóölést követő egész napos munka lezárásaként két összetolt asztal körül összegyűlt a rokonság, hogy megkóstolja az aznap készült véres hurkát, töpörtyűt, mellé pedig sört és pálinkát igyon. Elképzelhetetlen volt, hogy mindez a ház tiszta konyhájában történjen. Az ottani gáztűzhelyen legfeljebb vizet melegítettek vagy mosogattak az asszonyok, ha a nyári konyhában erre már nem volt elég hely.

Gyerekként is tökéletesen értettem a rendszert, hogy hogyan működik a falusi ház, hogy mielőtt belépünk, lekaparjuk a cipőnkről a sarat a sárkaparón a lépcső előtt, hogy a tiszta konyha csak kávézásra, süteményezésre való, és a hátsó udvar kapuját mindig be kell csukni magunk mögött, nehogy a tyúkok előre menjenek. Csak azt nem tudtam, hogy miért és hogyan születtek a nyári konyhák, hogy milyen erők együtthatásának következtében alakultak ki. Arra pedig álmomban sem gondoltam azokon a havas téli estéken, amikor undorral bámultam az asztalon gyöngyöző kocsonyát, hogy már javában zajlik a nyári konyha alkonya.

134 pallag1

A nyári konyha a Kockaház. A 20. szá­zad vidéki háztípusa talán legfontosabb témája, amelyet több tanulmány is említ, de részletesen csak Nagyné Batári Zsuzsanna írása (Kockaházak és a nyári konyha) foglalkozik vele. A szerző hangsúlyozza, a nyári konyha a szimbóluma a város és a falu közötti dichotómiának: azért van rá szükség, mivel a kockaház, mint urbánus mintára megszülető tér nem tudta kielégíteni a valós életformából adódó igényeket. Azt hiszem, ez a feszültség adja valódi jelentőségét és teszi a legerősebb fényforrássá, ami a kockaházat megvilágítja. Az effajta épületek szerepe a házhoz viszonyítva mindig is másodlagos volt, ennek ellenére több okból is megéri, hogy központi szerepet kapjanak a kutatásban, hiszen a nem ritkán a lebontott parasztház alapanyagaiból készült nyári konyhák nemcsak a spontán építészet különleges emlékei, de a Kádár-kockák (látszólagos) uniformizálódásának ellenpólusaként a népi dialektusok kései virágzásának a helyszínei, a magyar népi építészet végpontjai is. A nyári konyha tette lehetővé, hogy a Kádár-kocka az legyen, ami: a reprezentáció színhelye. Ha a kockaház tömeges ellenkultúraként is értelmezhető, ahogy a kötet egyik szerkesztője, Tamáska Máté írja bevezető tanulmányában, akkor a nyári konyhát csendes forradalomként is felfoghatjuk. A kockaház volt minden, ami új, a nyári konyha minden, ami régi, nosztalgikus, piszkos, otthonos. A régi tárgyak is ott kaptak helyet, mint például a szentképek, a Horthy-portrék és a paraszti félmúlt tárgyai, amelyek közül a legtöbb már elvesztette eredeti funkcióját. Ezzel szemben a házi konyhában hűtőszekrény, gáztűzhely és NDK-robotgép állt. A nyári konyha, ahogy erre Nagyné Batári Zsuzsanna felhívja a figyelmet, nem volt mindig politikailag korrekt, ellentétben a tiszta konyhával. A háztól (nem mindig) elkülönülő nyári konyha az egész porta térhasználatának központi szervezőeleme volt. Lehet, hogy a házban aludtak, de az élet máshol volt: a gazdasági épületekben, az udvaron, a kertben és legfőképp a nyári konyhában.

De akkor mire volt jó a kockaház?

A kérdés megválaszolásához először is a definíciót szükséges tisztázni. A kötet legtöbb tanulmánya következetesen kockaházakról beszél, és csupán megemlíti, hogy a köznyelvben elterjedt a Kádár-kocka elnevezés is. Ezzel, úgy gondolom, egy fontos különbséget nem vesznek figyelembe. Nevezetesen azt, hogy míg a kockaház építészettörténeti kategória, ami magában foglalja a harmincas és negyvenes évek kertvárosi „villáit” is (lásd a kötetben Jász Borbála, Perényi Tamás, Juhász Katalin írásait), addig a Kádár-kocka abszolút érvényes társadalomtörténeti elnevezése lehet a késő ötvenes évek és a rendszerváltás között épült kockaházaknak. Röviden: minden Kádár-kocka kockaház, de nem minden kockaház Kádár-kocka. A Kádár-kocka mint fogalom rehabilitálása társadalomtörténeti, építészetszociológiai, fogyasztástörténeti, néprajzi és művészettörténeti szempontból is hasznos lehet, hiszen lehetővé teszi például a különféle technikai vívmányok hatásainak, a diktatúra, a társadalmi és nemi egyenlőtlenségek kutatását. Még a Kádár-kockák hiánya is jelentőséggel bír, hiszen ahogy Tamáska megjegyzi: „a jó minőségű paraszti házállománnyal rendelkező – tehát a mo­dernizáció korábbi szakaszát sikeresen megvalósító – falvakban a kockaház alig vetette meg a lábát. Főként, ha a lakos­ság kicserélődött, mint Tolna–Baranya sváb községeiben, ahol a beköltöző szegényparaszti rétegek számára a 20. század első feléből származó eklekti­kus parasztházak minden tekintetben korszerűnek bizonyultak.” Ezekben a sorokban egyszerre van jelen egy nagydoktori, egy dokumentumfilm és egy regény lehetősége.

A Kádár-kocka alapjait a Horthy-korszakban rakták le. Az épülettípus elterjedése az ötvenes évek második felében gyorsult fel, és a hatvanas-hetvenes években érte el csúcspontját, a nyolcvanas évekre – a nyári konyhákkal együtt – kiment a divatból, nem számított többé újnak, modernnek, nagynak, szépnek, kulturáltnak, olcsónak, vagyis mindannak, ami miatt – ahogy ez Sári Zsolt írásából kiderül – fénykorában annyira szerették. Megjelenése régészeti értelemben is érdekes újdonságokat hozott, hiszen a modernitás anyagi kultúrájának jellegzetességei (a beton, az üveg, a fém és persze a B30-as tégla) a Kádár-kockák által szivárogtak le a magyar vidék építészetébe, és tették azt időtállóvá. Sőt nemcsak a magyar, de a környező országok vidéki, külvárosi építészetébe is, ahogy ezt a kötet végén Vajda Barnabás (Szlovákia), Gagyi József (Erdély) és Szilágyi Mária (Vajdaság) a határokon túlra kitekintő szövegei bemutatják. Egyrészt tehát a maradandóság, másrészt pedig az uniformizált kereteken belüli variálhatóság tette őket népszerűvé, az utóparaszti vágyakat és lehetőségeket oly hűen kifejezővé.

134 pallag2

Reggeli készítése a kockaház melletti nyári konyhában, Göncruszka, 2004, fotó: © Nagyné Batári Zsuzsanna / HUNGART © 2022

A DIY, vagyis a csináld magad attitűd nemcsak a kalákaépítkezéseknél, de már a tervezésnél is megmutatkozott, ahogy erre több írás, de különösen Ament-Kovács Bencéé is kitér. A szerző egy 1986-os házépítés dokumentációját részletesen elemezve hangsúlyozza, hogy a kert, a porta, a háztáji gazdaság kialakítása épp olyan jelentőséggel bírt, mint magának a háznak a megtervezése és felépítése. Tehát a telek, mint mikrokozmosz a maga teljességében értelmezhető csupán. Ez a holisztikus szemléletmód éppúgy igaz az utóbbi évtizedben Katharina Roters fotósorozata (Hungarian Cubes, 2014), illetve Hornyik Sándor, Szolnoki József, Prakfalvi Endre és mások írásai kapcsán nagy figyelmet kapott „kapart kőporos ornamentika” jelenségére is, hiszen ahogy Roters számos fotóján is látható, ez a díszítési mód egyáltalán nem korlátozódik a kockaházakra. Hasonlóképp megtalálható átépített parasztházakon, nyeregtetős házakon, víkendházakon és természetesen a házak díszítésével harmonizáló nyári konyhákon is. Hogy a szocialista vidék Kunstwollen­ jének e megnyilatkozása mennyit köszönhet konkrétan Vasarelynek és a Pécsi Műhely tagjainak, ahogy ezt Roters és Szolnoki tanulmánya felveti, továbbra is kérdés marad, amelynek megválaszolásában a még élő tulajdonosokkal és kőművesekkel készült interjúk segíthetnének sokat a szocialista magyar vidék Vitruviusának sajnálatos, de érthető hiányában.

Nemcsak a művészettörténet, hanem a régészet is érvényes szempontokat adhat a jelenség kutatásához. Zuh Deodáth és Hausmann Cecília közös tanulmányában írja, hogy „az adott közösségre maguk a létrejött tárgyak is hatással vannak, vagyis azok elkészül­ tük után maguk is faktorok lettek az adott közösség tag jainak mozgása, te­ vékenységei és magatartása szempont­ jából.” Ez a szemléletmód pontosan az, amit a régészetelméletben szimmetrikus régészetnek neveznek, amely nem tesz különbséget az élő (emberek, állatok, növények) és az élettelen (nyári konyhák, járdák, disznóólak) dolgok között, elismerve, hogy mindkettő hatással lehet a másikra. A Kádár-kockák bizonyos gazdasági és társadalmi feltételek hatására alakultak ki. Igaz a tétel, miszerint a háború után magára hagyott vidék, az egzisztenciálisan ellehetetlenített parasztság a kényszer-kollektivizálás következményeként elveszítette addigi megélhetésének alapját, a földet, így az már nem lehetett a presztízs kifejezője, ezért, ha megtehette, új ház építésébe kezdett. Sőt ha nincs hidegháború és szocializmus, nincs Kádár-kocka, sem nyári konyha, se szétfagyott betonlapok a sáros udvaron, amelyek a kettőt összekötötték. Ugyanakkor mégiscsak az ólak, a nyári konyha, a kerítés, a járda volt az az anyagi valóság, amely a lakók mindennapi mozgását meghatározta, életük fizikai keretrendszerét adta. Tehát az udvar, a porta, a telek régészeti kutatása, egy Kádár-kocka, egy nyári konyha életrajzának vizsgálata nemcsak a nagy történeti narratívákban segíthet elhelyezni a jelenséget, de megmutathatja azt is, hogy a tárgyi világ hogyan hatott az ott élők mindennapi életére. „A jelenkor régészete, akárcsak a pszi­ choanalízis, gyakran azt jelenti, hogy feltárjuk azt, amit a kezdetektől tud­ tunk, de nem tudtuk, hogy tudjuk” – írja Alfredo González-Ruibal spanyol régész néhány éve megjelent összefoglaló munkájában. De a régészeti feltárásból megismert információk akár ellent is mondhatnak a más forrásokból eddig ismert történetnek. „Jó szem kell hozzá, hogy megláthassa valaki, hol végződik az egyik nemzedék lábnyoma, és hol folytatódik az új nem­ zedéké” – írja Krúdy a Rezeda Kázmér szép életé ben. A régészet többek között e lábnyomok megfigyelésére vállalkozhat azzal, hogy ráemeli a kutatói tekintetet például a nyári konyhára, a romosodás és a pusztulás folyamatára, a tyúkólak, a górék maradványaira, a személyesre, a mindennapira, ezáltal egyben rehabilitálja is mindazt, ami a jelenkor mélyén rekedt.

Úgy tűnik, a kockaházak domesztikációja, amely Tóth Zoltán és S. Nagy Katalin írásaival kezdődött, majd Tamáska Máté, Sári Zsolt és mások kutatásaival, illetve Katharina Roters fotóprojektjével és Tomcsányi Dóri 2019-es tavasz–nyári kollekciójával folytatódott, az itt tárgyalt könyvvel befejeződött. A kezdeti zavar, amikor sem az értelmiség, sem a tulajdonosok nem igazán tudtak mit kezdeni a házakkal, már a múlté. Az egykor oly makacs és öntörvényű Kádár-kocka megszelídíttetett ugyan, de kutatói feladatot azért bőven ad a következő nemzedékeknek is. A régészet természetesen nemcsak egy adott telek és az azon álló vagy egykor ott állt épületegyüttes 19–20. századi működésébe nyújthat betekintést, de egyúttal a jelenkort is megnyithatja a vizsgálódás számára; megmutatva, hogy mit is kezd 2022 a kilencvenes évekre divatjamúlttá vált nyári konyhákkal. A válasz persze borítékolható: semmit. Á m továbbra is érdekes lehet ennek a semmit nem kezdésnek a mikéntje: vajon azért pusztulnak a nyári konyhák, mert (I.) a tulajdonosok felhagytak az állattartó paraszti életmóddal; vagy mert (II.) munkaképtelenné váltak, meghaltak; esetleg (III.) továbbra is működik valamiféle állattartó háztáji gazdaság a portán, de mivel a tiszta konyha elvesztette reprezentációs jelentőségét, a nyári konyha raktárként, tyúkólként működik tovább vagy romokban hever, felveri a gaz. Nagyné Batári Zsuzsanna megfigyelése szerint: „addig él a nyári konyha, amíg tartanak állatot.”

Ha a különálló nyári konyha története valamiben túlmutat önmagán, akkor abban, hogy az elmúlt bő hatvan év magyar vidéki valóságának egyszerre szimbóluma és legbeszédesebb tanúja, amelynek szóra bírásával nemcsak a Kádár-kori, de a jelenkori vidék tudattalanjához is közelebb férkőzhetünk. Ráadásul egy elhagyott porta feltárásából erőt és öntudatot meríthetnek a Kádár-kockák egykori építői és lakói is, hiszen egy ilyen kutatás azt üzeni, hogy a sokáig lenézett lakóházaiknak, mára szinte teljesen letűnt életmódjuknak, vagyis annak, ahol és ahogy éltek, jelentősége van. Mert ez az ő kulturális örökségük. A mienk.

 

 

 

Kockaház. A 20. század vidéki háztípusa. Szerk. Tamáska Máté – Szolnoki József. Martin Opitz Kiadó, Budapest, 2021, 287 oldal, 3900 forint